Mikszáth Kálmán, Jókai Mór és a svábhegyi „fogolyháború”

Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született a Nógrád vármegyei Szklabonyán (ma: Mikszáthfalva, Szlovákia). Diákéveit Rimaszombaton és Selmecbányán töltötte, majd pesti jogi tanulmányait abbahagyva Balassagyarmaton kezdett el dolgozni mint esküdt.

Budapestre először 1873-ban költözött jövendőbeli felesége, Mauks Ilona miatt, akitől azonban néhány évvel később elvált, mert nem tudta elviselni, hogy az asszonynak nélkülöznie kell szűkös anyagi lehetőségeik miatt. Miután 1881-ben – már ismert szerzőként – visszatért Budapestre, újra elvette őt.

Előbb a Petőfi Társaság, majd a Kisfaludy Társaság tagja lett, 1887-ben országgyűlési képviselővé és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Kapcsolata Jókai Mórral egészen ifjú korában kezdődött, miután 15 évesen miatta kedvelte meg az olvasást. „Az első könyv, mely elementáris erővel ragadott el, a Jókai: Törökvilág Magyarországon volt; lihegve rohantam végig a lapokon s azontúl rabja lettem az olvasmányoknak.” (Mikszáth Kálmán, Limes, 1995. 4. szám.)

Írói pályafutásának indulása is Jókaihoz kapcsolódik, aki zsűrizett azon az 1870–1871-ben rendezett „Népies beszély” című írói pályázaton, amelyet Mikszáth nyert meg. Művét Jókai közölte az Igazmondóban. Ezután Mikszáth végig figyelemmel követte Jókai Mór pályáját, többször írt is róla, például egy füzetet Jókai Mór vagy a komáromi fiú, ki a világot hódította meg címmel. Ez, bár nem volt egy irodalmi remek, hízelgett nagy írónknak, aki ugyancsak többször megemlítette Mikszáthot az újságokban, sőt egy levelet is küldött a Révai testvérek kiadónak az alábbi sorokkal: „Meg fogják őt látni a saját tálentuma fényétől. Aki az elbeszéléseit olvasni kezdi, le nem teszi, amíg végig nem olvasta, s csak azt sajnálja, hogy miért nem több? Mikszáth valódi tehetség, akit nem szabad dicsérni, hogy meg ne álljon ott, ahol elkezdte; hanem írjon mindig jobbat a megelőzőnél, s igyekezzék fölfelé. Eredeti genree, szellemes írómodora remélteti, hogy kiváló elbeszélő költője lesz a magyar irodalomnak.” (Jókai Mór, Limes, 1995. 4. szám.) Innentől számítható a barátságuk is, ami tovább mélyült, miután néhány éven belül együtt ültek az országgyűlési képviselői padban.

Mikszáth sokszor vendégeskedett a Jókai-villában, jelen volt szinte az összes ottani fontos eseményen. Azért, hogy ne kelljen állandóan kiutaznia a Svábhegyre, nyaranta üdülőt bérelt a – Jókaiéhoz közeli – Milassin-féle villában. Kisebb kutatás után sikerült kideríteni, hogy ez az épület valószínűleg ugyanaz, mint a mai Városkút közvetlen közelében álló Lívia-villa.

A különböző lapokból kitűnik, hogy a mostani Lívia-villa területe Milassin Vilmoséké volt, többször építkeztek ott, így 1874-ben és 1883-ban is, a 7168/69-es telken, amely a térképek szerint a Költő utca 1/a és 1. alatti rész. A Mária-villa 1883-ban épült, a Lívia-villa pedig még korábban, 1845–46-ban, és eleinte Kraits-villaként emlegették, a Lívia-villa elnevezés ugyancsak a Milassin családhoz kötődik.

A villa biztosan a tulajdonuk volt, mivel 1896-ban több hirdetést is közzétettek, amiben ez olvasható: „Svábhegyen Lívia-villában bútorozott szép lakás konyha, veranda, kerttel 250 forintért kiadó. Bővebbet ugyanott vagy Üllöi-út 23. Milassin Vilmosnál.” (Budapesti Hírlap, 1896. július 5.) Egészen 1912-ig hirdették, kisebb módosításokkal, mint például: „Svábhegyen városkúti megállónál, Lívia-villában, nagy külön villa, öt szoba, konyha, egy veranda fürdőszoba, két, esetleg három-szobás lakás, veranda, külön kertrésszel, teljesen felszerelve kiadó.” (Budapesti Hírlap, 1909. május 22.)

Végül 1912-ben a Pesti Hírlap arról számolt be, hogy Milassin Vilmosné eladta „Költő-u. 1/a. és Költő-u. 1. számú házait 36,000 koronáért Nagy Zsigmondnak”, aki később, az első világháború után, 1923-ban adta tovább a Városkúti Üdülőtelep Rt.-nek. A terület 2011-ben került az önkormányzat tulajdonába, itt működik most a Jókai Klub és a Virányosi Közösségi Ház által vezetett kulturális központ.

A területen több villa is épült – Mária-, Ibolya-, Magda-, Pista- –, de a Milassin család csak a Líviát hirdette meg mint kiadó nyaralót, így az, hogy „Mikszáth ugyanazon év (1896) nyarán szintén a Svábhegyen üdült, a Milassinféle villában” (Budapesti Szemle, 1916. 471. szám), bizonyára a Lívia-villát jelentette. A név feltételezhetően onnan származik, hogy Milassin Vilmosnak és feleségének, Pósa Hortense-nek 1875 áprilisában született meg a lányuk, Milassin Lívia. A leírásokban ettől kezdve szerepel ezen a néven az épület.

Jókai és Mikszáth 1895-ben kissé összevesztek, miután Mikszáth ellenezte, hogy Jókai tanácsosi címet kapjon. Mikszáth szerint egy írónak a nép szeretete a legfontosabb, és nincs szüksége különböző címekre. Ezt több haragos hangnemű levélváltás követte, ami után furcsa módon békültek ki. Ehhez valóságos legendárium fűződik, legalábbis a korabeli lapok leírásai alapján. Mikszáthnak többször kellett írnia az újságoknak, hogy árnyalja az azokban megjelenteket.

Az Uj Idők így számolt be az esetről: „A múlt héten történt, hogy Vasmegyének volt főispánja, Radó Kálmán nagy vadászatot rendezett birtokán és olyan tömeges vadkészletre tett szert, hogy azonnal eszébe jutottak jó barátai. Fogta magát, becsomagoltatott nyolc darab fogolymadarat és elküldte Mikszáth Kálmán budapesti címére, azzal a hő kívánsággal, hogy a magyarok istene adjon jó bort és jó egészséget a pecsenyéhez. Mikszáth megevett ebédre két foglyot, vacsorára ismét két foglyot, de reggelinél eszébe jutott a toujour perdrix (jelentése: a változatosság mindenben jó) és visszahökkent a következményektől. Szerencsére meggondolta, hogy neki is vannak jó barátai, bepakoltatta a hátralevő négy foglyot, és kiadta a rendeletet, hogy vigyék azokat a Svábhegyre nagyságos Jókai Mór úrhoz, aki ott villa- és szőllőbirtokos. Éppen mikor útnak akart indulni a küldönc, becsengettek és jött egy másik, aki csomagot hozott nagyságos Mikszáth Kálmán úrnak. Nyolc darab fogolymadár volt benne, mind a nyolcat Jókai Mór küldte és hozzá sok, sok jó kívánságát. (Olyan vasmegyei illata volt, – nem a kívánságnak, hanem a fogolynak.) Mikszáth eleinte megijedt a fogolyinvázió miatt, de aztán pokoli ötlete támadt. Rögtön sürgönyözött Radó Kálmánnak és lelkére kötötte, hogy valami nagyon fontos diplomáciai célra küldjön neki azonnal tizenhat fogolymadarat. Amint azok megérkeztek, elküldte őket Jókaihoz. Harmadnapra pedig beköszöntött hozzá egy targoncás, a ki harminckét darab foglyot adott át a költőkirály (Jókai Mór) nyájas üdvözletével.” (Uj Idők, 1896. augusztus 16.)

Más lapok is átvették ezt a hírt, akadt, amelyikben egészen 256 fogolyig ment a „párbaj”. Persze volt ebben egy kis irónia és humor is, az Uj Idők például ugyanabban az évben így harangozta be Mikszáth „mosakodását”: „Az Uj Idők-ben nemrég egy szenzációs közlemény jelent meg a magyarországi fogolymadarak rohamos pusztulásáról és a sorok között az is olvasható volt, hogy kik okozzák eme becses madár vesztét. Senki más, mint a magyar irodalom két büszkesége: Jókai és Mikszáth. A közleményt átvették a hazai napilapok, ezekből átment a bécsiekbe és végre eljutott Berlinbe is, ahol azzal a címmel: Mord unschuldiger Gefangener adták ki. Mert a berlini fordító szótárral dolgozván, összecserélte a két fogalmat és fogolymadarak helyett fogságot szenvedő embereket gyilkoltatott le a két hírneves magyar íróval. Csakis annak a körülménynek, hogy Konstantinápolyban éppen [háború volt] köszönhetjük, hogy a német sajtó nem követelte ellenünk az európai nagyhatalmak együttes akcióját, mert másként… ki tudja?.... nem kötött-e volna már ki az angol hadiraj a Svábhegyen, a Jókai-nyaraló előtt? A méltatlankodás azonban olyan erősen nyilvánult Európa összes sajtójában, hogy Mikszáth Kálmán szükségesnek találta nyilatkozni és magát a vádak alól tisztázni. A következőkben reprodukáljuk az ő védekezését, a mely hivatalos lapjában, a Pesti Hírlap-ban megjelent” (Uj Idők, 1896. szeptember 13.)

A Pesti Hírlapban Mikszáth így válaszolt a fogolypazarlós vádakra, valamint arra, hogy Jókaival haragból párbajozna: „Nyilatkozat a foglyokról és Jókairól. Két lapban is olvastam a »Jókai, Mikszáth és a fogoly madarak« című közleményt, de nem reflektáltam rá. Azt gondoltam, kánikula van és ha a fiumei cápa eltűrheti, hogy minden nyáron elővezetik az újságírók, a vasmegyei foglyok se nagyobb urak. De most, hogy a Pesti Hírlap is átvette a különben kedélyes ötletkét, kénytelen vagyok nyilatkozni, először azért, mert az összes svábhegyi ismerőseim megneheztelnek, hogy abból a tömérdek fogolyból nekik nem küldtem. […] Igaz pusztán az, hogy jó barátaink csakugyan küldenek nekünk foglyokat ide a hegyre s mi viszont küldünk belőle jó barátainknak, minthogy nem lehet őket bebalzsamozni. De légből kapott állítás, hogy ilyen pokoli pazarlást vittünk volna végbe a nemes halottakkal és hogy én olyan tarok-kubus szerinti háborút folytatnék Jókaival. Ellenkezőleg a rendjel kitüntetések polémiája óta a legnagyobb békében élünk egymással. Vasárnap délután és este rendesen a nagy Mester tündérszép kilátású verandáján foly a tarok, […] A játékban gunyoros, kötekedő a híres gazda, szidja a szerencsénket, a »körmünket«. »Az ördög vigyen el benneteket, fogtatok valamit«. A vacsora alatt ügyes, enyelgő, szeretetreméltó, de csak addig, amig eszünk és iszunk. Az első vonakodásnál megmordul, elkezd zsörtölni, duruzsolni: – »Ha már a pénzemet elvettétek, legalább ne hagyjátok itt a boromat, vacsorámat.« – Nehéz haza szabadulni, rendesen összevesz velünk, a végén megszid és azzal a kijelentésével sújt az elmenetelnél: – »Tolvajok! Többet ugyan nem játszom veletek! Ma is kiraboltatok alaposan!« – S a hét elején csakugyan nem törődik velünk, partnereivel, mintha nem is volnánk a világon, ott jár egész naphosszat ollójával, mikroskopjával, késével a szőlő-venyigéi között s egyformán megvan az öröme és haszna, ha talál, vagy ha nem talál szőlőírtó férgeket, mert ha talál, cikkeket ír róluk s a honorarium behozza a kárt, amit a féreg csinált, ha pedig nem talál férget, akkor a termésben van meg az öröm és a haszon. Hanem a hét vége felé, amint közeleg a vasárnap, egyszerre elfordul szive a természettől, venyigéitől, férgeitől az ő partnereihez. Nagy tanácskozásokat tart Fesztyvel, a szakácsnéjával, a jövő vasárnapi vacsora alkotásai felől s már pénteken reggel szétküldi a meghivó, figyelmeztető, csalogató, könyörgő, vagy a szituáció szerint fenyegető leveleket a partnerekhez, hogy valahogy el ne maradjon valamelyik. A múlt héten hozzám irt levele például így hangzik:

»Kedves Elnököm! Holnapután vasárnap! Itt lesz Pista (Nedeczky István)! Lesz malacpörkölt! Csinálhatsz 4 szolót, 3 ultimót! Megtraktállak sajáttermésü fügével. Mondok neked szenzációs újságot! Instanciával járulok a kedves feleségedhez, hogy eresszen él! Csak eljösz! Látod, szegény Pistának múlt vasárnap diurnumatlan kellett haza foguskereküzni. Van benned felebaráti szeretet? Aztán piros tintával is irok. Maradok érdemeden is felül szerető igaz közkatonád Jókai Mór. Svábhegy, 1896. augusztus 14.«

S ezzel félig-meddig okmányilag bizonyítom, hogy az egész fogoly-háborúzásnak köztünk nyoma sincs, ellenben meg kell vallani, nyomor sincs a Svábhegyen, mert a békének is ép úgy megvannak a maga áldozatai, mint a háborúnak. Csakhogy ezek egyszerű pulykák, kappanok és malacok. Tudom, hogy a Pesti Hírlapot legjobban a szenzációs újdonság érdekelné a vasárnapra ígért menu-ből.” (Pesti Hírlap, 1896. augusztus 20.)

Mikszáth Kálmán válaszából pontosan érezhető, hogy igaz barátok voltak Jókaival. Számtalanszor járt nála a Svábhegyen, egészen az utolsó napokig. Haláláról 1904-ben két gyönyörű megemlékező cikket írt a Vasárnapi Ujságban és az Uj Időkben.

Mikszáth gyásza hatalmas volt, ekkor támadt benne az elhatározás, hogy megírja Jókai életét: amit látott, és amit mások láttak róla. A remekmű hosszú munka eredményeként született meg, Jókai Mór élete és kora címmel, 1907-ben. Ebben a „művében két kiváló prózaírónk van megörökítve. A hős és az író egyformán állnak előttünk. Olyan szeretettel, olyan buzgalommal dolgozott rajta, amilyet csak mély vonzalom tarthat fenn. […] Nemcsak irodalmunk története, hanem köztörténetünk is összekapcsolja e két nevet, a Jókaiét meg a Mikszáthét. Két egymásra következő nemzedék képviselői ők, kiknek kölcsönös szeretete, becsülése, mely ment volt féltékenységtől és irigységtől, nemzetük lelki jóságának, lelki tisztaságának is megkapó példája.” (Budapesti Szemle, 1916. 433. o.)

FG.