Fotókkal írt járványnapló

– Fotóriporterként elsősorban a portré műfaja és a dokumentarista ábrázolás érdekli. A Lívia-villa Facebook-oldalán online kiállítás keretében most két sorozatát, a Transzszibériai expressz vonaláról tudósítót és a Baskíriai portrékat láthatjuk. A járványhelyzet különbözik a korábbi témáitól. Mi ragadta meg benne?

– Ha fotózásról van szó, akkor elsősorban fotóriporternek tartom magam, azok az anyagok, amiket az elmúlt években készítettem, akár itthon vagy Kárpátalján, Oroszországban vagy másutt, ehhez a műfajhoz állnak a legközelebb. Érdekelnek az emberek, az életük, az életkörülményeik, és az a helyzet, ami most kialakult, jelentősen átalakítja a mindennapjainkat, az egymáshoz való viszonyunkat, a szokásainkat, hosszan lehetne sorolni. Miután a kiadómnak leadtam az előkészületben lévő új könyvem, az Illegál kéziratát, elkezdtem újra a fényképezéssel is foglalkozni, és járni a várost, hogy megörökítsek valamit abból a nagyon másból, ami most körbevesz minket, ami jelentősen befolyásolja, meghatározza az életünket. Szeretném, ha lenne egy átfogóbb képanyagom erről, és bármennyire aggasztó is a helyzet, nyilván kíváncsivá tesz, érdekel, hogy mi történik odakint másokkal. Egyébként sem vagyok az a típus, aki hónapokig képes elvonultan élni, nem is ez a feladatom, azt hiszem.

– Ön író és fotóriporter. E két alkotói tevékenység már a Budapest Katalógusban összefonódott, abban a kötetben százötven budapesti arc portréját és történetét találjuk, két nyelven. Váltóáram című könyve 2017-ben elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Ezután Simon Péter címmel megjelent az első regénye, amely egy harminchárom éves férfi küldetéséről, útjáról, kálváriájáról szól. Úgy érzem, hogy a prózái is a fotográfus érzékenységével íródnak…

– Örülök, ha úgy érzi – így van. A szemléletemhez hozzátartozik a dolgok részletes kibontása, és valóban összefonódik a két tevékenység, nagyon sokat tanultam a fotózások alkalmával, ami a prózaírás során is hasznos, eligazít, inspirál, segít látni és láttatni embereket, szituációkat, tereket. A város mint közeg nagyon fontos nekem, és az első két kötetemre bizonyára nagy hatással volt az, hogy több száz emberrel beszélgettem a Budapest Katalógus kapcsán; a történeteik, a személyesség, a bizalom, azt látni-érezni, ahogy valaki megnyílik, és elkezd mesélni magáról, bennem is kialakított valamiféle érzékenységet, figyelmet, koncentrálóképességet. Fontosnak tartom a személyes kapcsolatot, főleg egy olyan digitalizált világban, amilyenben élünk, hogy ne csak a telefon képernyőjén keresztül foglalkozzunk másokkal, hanem üljünk le, és beszélgessünk. Ha a járványhelyzet véget ér, ez még lényegesebbé válik, bár nem hiszem, hogy könnyű folyamat lesz a visszarázódás, hogy gyanú és félelem nélkül jöhessen össze viszonylag sok ember, mondjuk, egy koncerten, egy színházban vagy egy kötetbemutatón. Idejében el kell kezdeni dolgozni ezen. Szerencsére vannak, akik jól kommunikálnak erről, látok biztató jeleket.

– Íróként is foglalkoztatja a mostani helyzet?

– Igen, bár elkapkodni nem szeretném a dolgot. Az a tendencia, amit a médiában látunk, vagyis hogy mindig naprakésznek kell lenni, azonnal közölni kell, folyik a verseny, hogy ki adja le hamarabb és figyelemfelkeltőbben az adott hírt, nem szabad, hogy az olyanfajta tevékenységgel kapcsolatban is meghatározó legyen, mint amit én csinálok íróként. Egyébként is, ha valamire megtanít ez a helyzet, az az, hogy jobban átgondoljam, mit hogyan teszek, mivel foglalkozom, mire szánom az időmet, mi az, ami fontos, vagyis hogy legyen egy rendszer, ami működik, amihez igazodni tudok, és hogy létezzen egy cél, amit szeretnék elérni. Van ötletem a helyzet kapcsán, amit szeretnék megírni, formálódik bennem egy történet, de erről most még nem árulnék el konkrétumot. Az biztos, hogy nehéz feladat, hiszen sokan írtak már sok mindent a témában, de persze komoly kihívás, és remélem, ez inkább felhajtóerő lesz, nem pedig elrettent attól, hogy nekivágjak. Nehéz lesz ennek a problémának olyan aspektusát kiemelni, amivel nem foglalkoztak korábban, de mostanában olvasás, vagy filmnézés közben is sokszor elfogott az a biztató érzés, hogy azért van ilyen, és hogy ha beleteszi az ember a munkát, akkor nagyon is lehet újat, egyedit alkotni.

– Mit tudhatunk a következő könyvéről, a terveiről?

– Az Illegál című kötetem két kisregényt tartalmaz majd. Az első, a Vendégjáték egy korábban megírt novella kibontása. Úgy éreztem, hogy abban a történetben bőven van még, és el lehet vinni egy olyan irányba, ahol még komplexebb, brutálisabb és őszintébb lesz. Két nagyon különböző világ, szemlélet találkozása ez a szöveg, egy ügyvéd és egy gyanúsított beszélgetése; sokféle társadalmi kérdés, probléma felmerül, kirekesztettség, drogfogyasztás, szexuális zaklatás, nem éppen a legfinomabb témák, viszont aktuálisak. Az a szöveg, amit pedig most szeretnék befejezni, egy fiatal, huszonéves lányról szól, az ő egy napját mutatja be – és az, hogy női elbeszélővel dolgozom, önmagában nagy kihívás.

Szepesi Dóra