„Valakit, valamit szeretni kell”

Nyáron paradicsomot ültetnek, sétálnak a parkban, gyönyörködnek a természetben. Télen ünneplőbe öltöztetik a szobákat, közösen készülnek a szeretet ünnepére: énekeket, verseket tanulnak, festenek, horgolnak. A Szent János Kórház ápolási osztályán vendégeskedtünk, ahol azokat az idős betegeket ismerhettük meg közelebbről, akik nemcsak a hétköznapokat, de a karácsonyt is együtt töltik.

Eisenhauerné Fördős Andreával, a Szent János Kórház ápolási osztályának vezetőjével az irodájában találkozom. Mielőtt körbejárnánk az épületet, elmondja, hogy itt olyan idős, gondozásra szoruló betegekkel találkozom majd, akiket családtagjaik átmenetileg nem tudnak ellátni az otthonukban, többségük szociális otthoni elhelyezésre vár. Mint kiderül, az időskori depresszió igen gyakori problémát jelent, ezért a szakemberek különösen nagy hangsúlyt helyeznek a közösségi programokra.Valakit_valamit_szeretni_kell3

„Az átlagéletkor igen magas, nem ritkák a száz éven felüli betegek. Jelenleg hatvannyolc ágyunk van” – mondja, miközben betérünk az egyik szobába.

„Jó napot!” – üdvözöl minket kedvesen az egyik idős hölgy, akiről az ágya feletti képek mesélnek. A fotókon mosolygó unokák, mellettük színes gyerekrajzok. Az ablakban apró műfenyő jelzi az ünnep közeledtét.

„Szinte minden szobában ott vannak a hozzátartozók fényképei…” – jegyzi meg Andrea, akivel a karácsonyi díszben pompázó étkező felé vezet az utunk, ahol többen a televíziót nézve várják az ebédet. „Az étkező egyben közösségi helyiség is. Fontosnak tartjuk a napirendet és azt, hogy a betegek közösen étkezzenek” – magyarázza.

A terem végében Ica nénivel találkozunk, aki éppen legkedveltebb hobbijának, az olvasásnak hódol. „Az irattár titkai. Nagyon jó könyv!” – mondja az idős asszony, majd elmeséli nekem, hogy sok barátot sikerült itt szereznie, és már nagyon várja a karácsonyt. „Bár itt maradhatnék örökre! Megszoktuk egymást, a nővérek nagyon kedvesek, a társaimmal sokat beszélgetünk, együtt szoktunk tévézni” – beszél a mindennapjairól Ica néni.

– Milyen a kapcsolat az itt lakók között? – kérdezem Andreát.

– Nagyon jó! Főleg azok között, akik egy kórteremben vannak. Sokszor szövődnek „szerelmek”, az idős urak imádnak udvarolni a hölgyeknek. Akadnak olyanok is, akik kézen fogva sétálnak a kertben, étkezéseknél pedig próbálnak egymás mellé ülni.

– Hol vannak a többiek?

– Éppen a karácsonyi műsorra készülnek. Fontosnak tartjuk a csoportos foglalkozásokat, igyekszünk olyan programokat szervezni, amik segítik a kapcsolatteremtést a betegek között. Jövő héten lesz az ünnepség, énekekkel, versekkel, kézzel készült ajándékokkal várják majd a családtagjaikat. A főorvosnő fiai zenét tanulnak, az elmúlt években rendszerint koncertekkel kedveskedtek a betegeknek, most az egyik kolléganőnk gitározik majd, és gyerekek is jönnek hozzánk betlehemezni. Ilyenkor meghívjuk a hozzátartozókat, hiszen nekik is szeretnénk megmutatni, hogy mivel foglalkozunk. Mindnyájan, akik itt dolgozunk, a szívünkbe zárjuk a betegeket. Éppen ezért elengedni is nehéz őket, sokaknak mi vagyunk a családja. Jó érzés, amikor puszit adnak, megfogják a kezünket, és megköszönik a gondos ápolást. Ezért érdemes dolgozni. Nézzük is meg őket! – mondja, majd az alagsorba kísér.Valakit_valamit_szeretni_kell1

Egy pillanatra megállunk az ajtó előtt, megvárjuk a szavalat végét. „Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget. Minden koldusnál százszor koldusabb, ki semmit nem szeret. Valakit, valamit szeretni kell…” – szűrődtek ki a folyosóra Endrődi Sándor versének sorai, amelyet egy idős úr adott elő éppen. A terembe belépve mindenki mosolyogva üdvözöl minket. „Készülünk a karácsonyra!” – szól valaki.

Odabent ünnepi a hangulat. Az asztalon fonalak, festékek, színes ceruzák várják, hogy ajándék készüljön belőlük. Gizi néni éppen a festményét csinosítja, közben beszélgetni kezdünk.

– Kié lesz az alkotás? – érdeklődöm.

– A családomnak készítem, biztos vagyok benne, hogy örülni fognak! Akinek van hangja, énekel; mivel nekem nincs, ezért én festek.

– Nagyon szépek! Régóta fest?

– Nem, dehogy! Itt kezdtem el kézműveskedni, előtte sosem foglalkoztam ilyesmivel. A fiam végtelenül jó gyerek, mindennap meglátogat. Jó tőle hallani, amikor azt mondja: „Anyu, olyan büszke vagyok rád, hogy festesz!”

– Jól érzi itt magát?

– Mielőtt bekerültem, rögtön azt mondtam: ide aztán nem jövök! Azt hittem, szörnyű lesz… Aztán már az első napon megváltozott a véleményem. Itt mindenki jókedvű. Mi hárman vagyunk egy szobában. Esténként összejövünk, televíziót nézünk, beszélgetünk. A nyár csodaszép volt! Imádom a parkot, gyönyörű! Paradicsomot is ültettünk, persze, nem úgy sikerült, ahogyan kellett volna. A termés nagyon finom, de alig pár darab lett. Nézze meg ön is a kertet, ha teheti! Mindenünk megvan, főznek, mosnak ránk, tiszta, rendezett a környezet, a nővérek pedig nagyon kedvesek.Valakit_valamit_szeretni_kell2

– Várja már a karácsonyt?

– Örülök, hogy közösen készülünk a műsorra, jó együtt lenni. Tudja, itt hasonló sorsú emberek vannak, így jobban megértjük egymást. Biztonságban érzem magam, de már nagyon várom a karácsonyt, hiszen az ünnepség után egy picit hazamegyek a családomhoz – súgja oda nekem, majd mielőtt elköszönnénk tőle, magához hívja Andreát, hogy puszit adjon neki. „Nagyon szeretem őt!” – teszi hozzá.

Nem zavarunk sokáig, hiszen folytatni kell a gyakorlást – mindenki tökéletes műsorral akar boldog karácsonyt kívánni a szeretteinek.

Boussebaa Mimi