Borzok a városban

Egy nyugodt nyári estén az éppen gőzerővel épülő zugligeti iskolától alig száz méterre láttam egy borzot, amint átment az úton, majd ráérősen átvizsgálta a járdán összegyűlt ágakat, leveleket. Csak akkor szedte kicsit szaporábban a lábát, amikor megálltunk mellette autóval. Utána azonban, tökéletes helyismeretről tanúbizonyságot téve, egy szempillantás alatt eltűnt az omladozó téglakerítés egy tágabb repedésén át.

Azt gondoltam, csupán egy eltévedt egyedről lehet szó, amelyik az erdő „rossz végén” bukkant ki, és épp az utca közepén találta magát. Persze, a dologhoz tartozik, hogy egy vadállat nem szokott eltévedni, és a borz sokkal inkább értékeli a láthatatlanság biztonságát, semhogy véletlenül fényszórók kévéjébe sétáljon. Ezért látni a városon kívüli országutakon is sokkal kevesebb borzot, mint bármilyen más vadat.

Aztán november elején a Béla király úton, a házak között újra megpillantottam egyet a szürkületben, amikor a környék még elég forgalmasnak nevezhető. Lehet, hogy ugyanazt, amelyiket korábban, bár ez kisebbnek, fiatalabbnak tűnt. Az pedig eléggé valószínűtlen, hogy egy borz nyáron kigömbölyödjön, ősszel meg lefogyjon, mert így a téli túlélési esélyei olvadnának el a zsírszövettel együtt.Borzok_a_varosban

De miért jó egy borznak, hogy a városban ver tanyát? Erre a kérdésre igazából még nincs meg a válasz. Az erdészek és vadászok szerint a legkevésbé sem kellene a házak közé merészkednie, mert (ellentétben a rókával) nem tud érdemi hasznot húzni az ember közelségéből. A vaddisznókat és a varjakat a korgó gyomruk hozza be a városba a tápanyagban szegény téli mezőkről, erdőkből. A borz azonban nem talál több táplálékot a kertekben, mint kinn, a természetben.

Egyes megfigyelések szerint a városba tévedő borzok idővel rájönnek, hogy ez nem az ő terepük, és ahogy érkeztek, úgy el is tűnnek. Ennek némileg ellentmond, hogy erősen kötődnek a kotorékukhoz. Ha már egyszer kikotorták azt – akár a városban –, akkor csak nagyon nyomós indok esetén hagyják el.

Talán abban is van igazság, hogy a vadonban jószerivel természetes ellenség nélkül éldegélő borzok lelkivilágát alaposan felborzolta az utóbbi években elszaporodó sakálok megjelenése. A falkában vadászó – és kutyákkal kereszteződve akár jelentős méretnövekedést produkáló – toportyánférgek számára a borzfogás sem megoldhatatlan feladat. Ha így van, akkor amíg a nádi farkasok nem szokják meg az embert, addig a város jó menedéknek tűnik a borzok számára. Mindezen érvek és ellenérvek ismeretében is makacsul tartja magát a talány, hogy vajon miért vállalja a csíkos ragadozó a „simabőrű” szomszédságát.

A borz Európa-szerte előforduló ragadozó, testének hosszúsága megközelítheti az egy métert. A legnagyobb hímek akár 15 kilósak is lehetnek. Fekete-fehér mintázata és görényre emlékeztető billegő járása miatt összetéveszthetetlen. Éjszakai életmódot folytat. A kisebb állatok mellett gyümölcsöket, magokat, gyökereket is fogyaszt.

Sokáig tartotta magát a nézet, hogy a mesék házsártos, büdös borza csak magának való állat lehet, de az utóbbi időben egyre több kutatás lát napvilágot kiterjedt társas kapcsolatrendszeréről. Az egy családba tartozó egyedek egész életükben lazán összetartó klánt alkotnak. A klánok közös üregeket is használhatnak, amelyeket akár évszázadokig bővítgetnek, mígnem azok óriási, föld alatti labirintussá válnak.

A róluk keringő hírek miatt általában nem túl népszerűek. Fontos azonban tudni, hogy ahol borz él, ott nem lesz következésképpen elviselhetetlen bűz, és a csíkos mindenevő a legkevésbé sem veszélyes ápolt kertjeinkre, társállatainkra, sőt ránk sem. Ha valaki esti kocogása során összefutna eggyel, valószínűleg a kétoldalú meglepődés lenne az egyetlen történés – mielőtt a borz eloldalogna.

(Barta)