A virtigli poptól a himnikus gospelig

Számos híres jazz-zenész lépett már fel a Hegyvidéken ősszel, Dee Dee Bridgewatertől a Cross Currents Trióig, Gabi Morenótól Davináig. Legutóbb a kortárs amerikai jazzszcéna fekete gyöngyszeme, Lizz Wright látogatott ide. Az énekesnő tavaly áprilisban a 3. GetCloser Jazzfesztivál sztárvendége volt, de akkor csak egy órát volt a színpadon, ezúttal azonban szünet nélküli kétórás koncerttel örvendeztette meg rajongóit a MOM Kulturális Központban.

Lizz Wright az USA déli részén, Georgiában született 1980-ban, egy amerikai lelkész családjában. Már kislányként zongorázott és énekelt a gyülekezetben, a spirituálé és a gospel világában nőtt fel, a családban még a popzene hallgatása is tiltott volt. Tinédzserkorában aztán óhatatlanul találkozott minden amerikai zenei irányzattal.A_virtigli_poptol_a_himnikus_gospelig1

Egy Billie Holiday-emlékkoncerten szerzett nevet 2002-ben, egy évvel később pedig már elkészült részben saját számait is tartalmazó debütáló lemeze, a Salt. A kezdeti nehézségek után megtalálta saját stílusát, amelyben a fekete egyházi zene hatása éppen úgy jelen van, mint a blues, a soul, az R&B és a jazz. Az őszinte, mélyen érző és intellektusából adódóan mértéktartó Lizz az amerikai „könnyűzene” élvonalába és a legnevesebb jazzszaklapok címlapjára került világszerte. Koncertek sokasága és nyolc saját albuma bizonyítja művészete erejét, pedig még csak a harmincas éveiben jár.

Drezdából busszal érkezett a csapat Budapestre, némi késéssel, de aztán rövid várakozás után akusztikus gitárral a kezében végre megjelent a színpadon Adam Levy, és egy csodaszép Cole Porter-melódiát kezdett játszani. Majd jött Lizz Wright, és felhangzott varázslatos, meleg tónusú alt hangja – kettesben adták elő az I Concentrate on You című sztenderdet, amellyel kétórányi bűvölet vette kezdetét.A_virtigli_poptol_a_himnikus_gospelig2

Lizz az amerikai zene minden területén otthonosan mozog, ily módon a repertoár és az előadásmód is széles spektrumot ölelt fel. Hallottunk virtigli pop-, rockszámokat is, de azért főként a gospel, a soul és az R&B dominált; a többi között felcsendült a Walk with Me, Lord című himnikus, mégis ritmusos gospel, a fekete egyházi zene népszerű változata is. Davis Cook zongorista ebben Hammond-orgonán játszott, Adam Levy és a basszusgitáros, Ben Zwerin pedig vokálkísérettel fokozták a gospel kórusjellegét. Michael Jerome Moore dobos intenzív, mégsem zavaró, érzékeny játékával egész este kiemelkedett az egyébként is kiváló hangszeresek közül.

Lizz Wright egyszerű, hosszú, fekete ruhában lépett fel, mint a gospelénekesek. Olykor csörgődobbal segítette a ritmizálást, többször pedig zongorázott is. Remekül bánt erőteljes hangjával, mély átéléssel, karakteres, olykor eksztatikus módon énekelt.

Elhangzott Neal Young dala, az Old Man, legutóbbi lemezének címadója, a Grace, aztán a Salt, majd a My Heart, a New Game és a Hit the Ground is. A közönség ütemes tapssal hívta vissza a színpadra a művészeket, akik a Freedommal és a Who Knows Where the Time Goes című dallal, Lizz nagy idolja, Nina Simone sikerszámával búcsúztak el. Talán még őket is meglepte a szűnni nem akaró vastaps és az álló ováció, de a fárasztó európai körút következő állomásaira – Ausztriára, Csehországra, a vajdasági Újvidékre – is gondolva végleg elhagyták a színpadot. Persze, remélhetőleg csak erre a napra, és viszontlátjuk még őket a közeljövőben.

Márton Attila