Beethoven kedvence, a sashegyi bor sikertörténete

A budai borok a filoxérajárvány előtt messze földön híresek voltak, közülük talán a sashegyi lehetett a legfinomabb. Beethoven mindenesetre az igazi szerelmese volt! A Budai Krónika 1940. július 24-i száma megemlíti, hogy a zeneszerző mily nagy vonzalmat táplált a budai, elsősorban a sashegyi borok iránt. Beethoven levelezéséből és kortársai emlékezéseiből is kiderül, hogy nem szűkebb hazája – a Rajna vidéke – nedűit kedvelte, hanem a jó sashegyi és egyéb budai fajtákat, amiket barátja, Brunszvik Ferenc küldött neki.Beethoven_kedvence_a_sashegyi_bor_tortenete1

Brunszvik gróf annyira szerette a budai borokat, hogy mindig ott voltak az asztalán, nemcsak akkor, amikor vendégül látta Beethovent Budán, a Mikó utcai családi palotában, hanem akkor is, amikor magával vitte őt a családi birtokra, Martonvásárra. „Valahányszor a borodat iszom a barátaimmal – írja 1806-ban a zeneszerző –, mindig leiszunk téged, vagyis a te egészségedre iszunk.” Egy másik levelét egy újabb küldemény megérkezése után azzal kezdte, hogy „Ezer köszönet, kedves barátom, a nektárért…”

Beethoven nemcsak akkor itta a sashegyit, amikor Magyarországon időzött, vagy amikor Bécsben jutott hozzá a grófi jó barát jóvoltából, hanem kedvelt vendéglőjében, a magyarországi származású Jahn Ignácnak a Himmelpfortgassén (egy bécsi utcában) lévő üzletében is. A derék vendéglős szívesen teljesítette előkelő vendége kívánságát, egyrészt azért, mert Beethovent a sashegyi bor mindig muzsikálásra hangolta, ami nagyon népszerűvé tette a helyet, másrészt pedig mert más vendégek is megkívánták a kedvelt „nektárt”, amely így hamarosan igencsak kelendővé vált.Beethoven_kedvence_a_sashegyi_bor_tortenete2

Még fokozottabban népszerű lett, miután Jahn az Augartenben (egy bécsi parkban) nyitott előkelő éttermet a nagyobb igényű helyi és külföldi vendégek számára. A korabeli bécsi újságok sokat foglalkoztak akkoriban a budai borok térhódításával – és nem a legnagyobb jóindulattal… Ezek a nemes magyar fajták ugyanis háttérbe szorították a vöslaui, a gumpoldskircheni és egyéb híres osztrák borfajtákat.

Az elkeseredett hadakozás hiábavaló volt mindaddig, amíg Beethoven élt. Csak 1827 után, amikor a nagy zeneköltő már nem földi nektárt ivott, sikerült fokozatosan kiszorítani a budai borokat – és még akkor sem teljesen. A Budai Krónika 1940-ben úgy zárta a cikkét, hogy „a sashegyi bort akkor már megörökítette Beethoven és ezt a fejedelmi italt vele együtt fogják emlegetni az idők végezetéig”.

A budai bornak mára emléke is alig maradt, pedig évszázadokon át nagy hírnévnek örvendett szerte Magyarországon és Európában. A budai hegyekben már a római korból is találtak szőlőművelésre utaló leleteket, amik körülbelül a Kr. e. 3. században kerülhettek ide. Később, az Árpádok alatt is termett szőlő Budán. II. Géza és III. Béla idejében kezdték a nagyobb erdőirtásokat, hogy szőlőt ültessenek a fák helyére, majd II. András uralkodása alatt a budai hegyoldalak már jeles bortermő vidéknek számítottak. Ettől kezdve szépen fejlődött a szőlőtermelés, olyannyira, hogy a 13–14. században Buda városa már idegen borok kizárásával biztosította saját bortermésének érvényesülését.Beethoven_kedvence_a_sashegyi_bor_tortenete3

A magyar szőlőkultúra alakulásában fontos szerepet játszottak a vallon, olasz és német telepesek. Később a Balkán-félszigetről érkező délszláv népcsoportok teremtették meg az addig ismeretlen kadarka- és a vörösborkultúra alapjait.

Hunyadi Mátyás uralkodása idején is virágzott a szőlőgazdaság, az egész országban híres volt a tüzes és zamatos sashegyi bor. Előszeretettel itták a királyi udvar vendégei is. Ezen fellelkesülve egyre több előkelő uraság döntött úgy, hogy földet vásárol a Hegyvidéken. A 15. században a legtöbb nemesnek voltak itt szőlőbirtokai, ezért a budai német nyelvű polgárság Adelsbergnek, azaz Nemes-hegynek nevezte el a környéket. Az egyik feltevés szerint ebből eredhet a Sas-hegy elnevezés: miután a budai svábok kiejtése idővel torzította a nevet, így lehet, hogy a magyarosítás során az Adelsberget Adlerbergnek (Sas-hegy) értették, és azt ültették át magyarra.Beethoven_kedvence_a_sashegyi_bor_tortenete4

A török hódoltság korában kissé háttérbe szorult a szőlőművelés, de mivel a törökök nem tiltották a szőlőtermesztést, a boreladást és a kereskedést, a keresztény lakosok folytathatták tevékenységüket. A világjáró török, Evlia Cselebi érdekes történeteket mesélt a török időkről, amikor 1666-ban, húsz évvel annak visszafoglalása előtt Budán járt. Akkoriban szőlőskertek sorjáztak a Sváb-hegy lejtőjén, a Kis-Sváb-hegyen és a Farkasréten is. A budai gyümölcsök közül elsősorban a leves, édes-csípős szőlőt dicsérte Cselebi. Nagy mennyiségben termett barack, cseresznye és meggy is. A sárga topázszínű borról azt mondta, hogy a tenedosi bort is felülmúlja.

Érdekes, hogy a budait a középkortól világos, aranyszínű borként említik, és először a 18. század első feléből találunk adatot a később híressé váló sashegyi vörösborról. A budai nedű Cselebi véleménye szerint erős, részegítő hatású volt. Ezt itták a „gyertyaházakban”, az akkori kocsmákban (gyertyagyújtás után jártak oda a katonák és a keresztény lakosság, innen az elnevezés). A mohamedánok csak a hámozott szőlőt fogyasztották, de azért megesett, hogy olykor-olykor az oszmánok is becsíptek a tüzes itókától.

Az 1686-os budai ostrom, sajnos, a szőlőskerteket is tönkretette. Elölről kellett kezdeni a szőlőtelepítést és a réginek a megújítását. A Hegyvidéken először 1690-ben szüreteltek újra a budai gazdák.

Betelepülő rácok hozták magukkal a budai hegyekben később elterjedő kékszőlőket. A leggyakoribbak a kadarkafajták voltak. A budaiak hamar rájöttek, és többen írták is, hogy „a budai borok között legtüzesebb, legdrágább és legkapósabb a sashegyi veres bor volt”.

Bél Mátyás 1737-ben megjelenő könyvében különösen a Sas-hegy hátán termett borokat dicsérte, le is jegyezte, hogy a 18. század elején még az angolok is szívesen vásárolták. Sedgewick Zakariás londoni kereskedő, aki perzsa szövetet és selymet szállított Magyarországon át Angliába, 1700-ban kísérletképpen 1000 akó magyar bort vitt hazájába, és szállítmányában sashegyi vörösbor is volt. A körülmények kedveztek a vállalkozásnak, mert akkoriban a háború miatt a francia bor nem juthatott át Angliába, továbbá az is segített, hogy Lipót császár elengedte a kiviteli vám harmadát. Ez annyira felháborította a boraikra féltékeny franciákat, hogy minden követ megmozgattak, ne juthasson el a budai bor az angol fővárosba. Ezzel azonban akaratlanul is hatalmas hírverést csaptak neki, és Európa-szerte még keresettebbé vált.Beethoven_kedvence_a_sashegyi_bor_tortenete5

A bécsi Ferner Jakab posztókereskedő 1703-ban 1600 cseber budai és szekszárdi vörösbort szállított Angliába és Hollandiába. A londoniak hamarosan rákaptak a magyar bor ízére, és 3000 cseberrel rendeltek belőle, azonban Ferner, éppúgy, mint Sedgewick Zakariás, a háború miatt már nem tudta teljesíteni a rendelést. Így csak Harley miniszter és Marlborough herceg jutott magyar borhoz.

Már az 1700-as években is Buda igazi jövedelmét, sőt jórészt Pestét is a bortermés adta. Az 1720-as összeíráskor 33 000 kapás szőlő állott művelés alatt Budán. A borból, amit a budai szőlőhegyekből kisajtoltak, mint látjuk, jutott idegen országokba is, ám a termés nagyobbik felét maguk a budaiak itták meg, legfeljebb némi részben a pestiekkel osztozkodva a fogyasztásban.

Szőlők borították a Sváb-hegyet, a Kis-Sváb-hegyet, az Isten-hegyet, a Márton-hegyet, az Orbán-hegyet és a Sas-hegyet is. Buda városa szinte semmilyen más mezőgazdasági munkát nem végzett a 18–19. században, csak szőlőművelést, Óbudától egészen Budafokig. Nem akadt még egy város Magyarországon, amelyiknek a közvetlen környékén hasonló méretű szőlőterület lett volna.

Minőség szerint három osztályba sorolták a budai bortermést ebben az időben. Az elsőbe tartozott a sashegyi, ez csebrenként 2 forintot ért. Olyan keresett lett, hogy kevéssé lelkiismeretes kereskedők nagy mennyiségű más vidékről származó, silányabb fajtát hoztak forgalomba sashegyi borként. Azért, hogy a budaiak megvédhessék italuk becsületét, 1726. november 26-i pátensével III. Károly megengedte, hogy minden hordóra, amelyben budai bort szállítanak, hatósági ellenőrzés mellett ráégethessék a város címerét.

A 18. század végén, a 19. század elején már nemcsak Bécsben volt páratlanul népszerű a sashegyi bor, hanem Lengyelországba is sokat szállítottak belőle. Az 1870-es években Pest, Buda és Óbuda teljes bortermelése a gyengébb esztendőkben is megközelítette a kétmillió litert.Beethoven_kedvence_a_sashegyi_bor_tortenete6

Egy évtizeddel később azonban megjelent a filoxéra, ami mindent tönkretett. Az 1882–1883. évi szüret még kitűnő volt, ám utána rohamos pusztulásnak indultak a szőlők. A Sas-hegyi, Gellért-hegyi, Rókus-hegyi, József-hegyi, Mátyás-hegyi – a szakértők szerint a legjobb borokat termő – szőlők mentek tönkre a leghamarabb. A tőkék kivágását követően, 1893-ban a Buda és Vidéke lap hasábjain a következő írás jelent meg: „Üres, kopár minden, amerre csak széttekintek, ritkás lucerna és lóhere foglalták el a helyét annak a földterületnek, amely a világra szóló tüzes bort, a néhai »Sashegyi«-t termelte.”

A sashegyi vöröset Krúdy Gyula is megidézte írásaiban, bár akkor már csupán a bor hírneve létezett. Közvetlenül a filoxéravész előtt közel hat és fél ezer magyar holdnyi területen termesztettek szőlőt csak a város határában. Ez több, mint a mai XII. kerület teljes területe.

A szőlők pusztulását követően kezdődött meg a hegy benépesülése. Mivel főként a Budáról származó polgárok kezdtek itt építkezni, ezért a városhoz közelebbi északi lejtők épültek be legkorábban. Az első lakók megjelenése magával hozta az úthálózat kialakulását, fejlődését is, és a város lassan felfalta maga körül a zöldet.

A Sas-hegyen a szőlők helyét a gyümölcsösök vették át, az elhagyott dűlőkben pedig megindult a spontán cserjésedés. A hegyen 1958-ban – mondhatni, az utolsó órákban – jött létre a Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület, amely védett lett. A Sas-hegy tetején ma a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság látogatóközpontja működik.

Földváry Gergely