Lombfakadás előtt nyílnak a liliomfák

A hegyvidéki utakat járva biztosan mindenkinek az emlékezetében él a kora tavasszal nyíló liliomfák képe. Még az is lehet, hogy az év bármely szakában meg tudnánk mondani, melyik kertben láttuk a pompás virágú díszfákat. Ennek ellenére a liliomfa ritka vendég nálunk, pedig gondozása sem okoz nehézséget.

Ha nagyszüleinktől kérdeztük volna, mi is a liliomfa, szinte biztos, hogy még a legszorgosabb kertbarátok sem tudnak helyes választ adni. Akkoriban ugyanis még magnólia néven volt közismert a növény. Lehet, hogy azt sem tudták volna, a név egy francia botanikusnak, Pierre Magnolnak állít emléket, és egyébként anyakönyvezhető keresztnév is – de ez nem sokban akadályozta őket a növény csodálatában.
Olyannyira nem, hogy a múlt század első felében a növény sokkal ismertebb és gyakoribb volt, mint manapság. Köszönhető ez részben annak is, hogy a keleti kultúrák felé fordulás a festészet és a zeneirodalom mellett – kevésbé látványosan, de annál tartósabban – a kertkultúrában is teret nyert. Így aztán először a kastélykertek, majd sorban a polgári kertek kapui is megnyíltak a mintegy 200 fajt számláló nemzetség képviselői előtt.lLombfakadas_elott_nyilnak_a_liliomfakAz ázsiai származású, főleg fás szárú növények könnyen otthont találtak a mérsékelt éghajlaton, hiszen az nem sokban különbözött attól, amit korábban megszoktak. Talán még valami nosztalgiafélét is érezhettek, hiszen megkövesedett levéllenyomatok bizonyítják, hogy történelmi korokkal ezelőtt a mai magnóliák távoli ősei a Kárpát-medencében is éltek és virultak, mígnem a klíma hűlésével és szárazodásával kiszorultak innen.
Aztán eltelt néhány (kb. 20) millió év, mire az 1700–1800-as években a magnólia ismét gyökeret verhetett Európában. Először az utazók hoztak néhány tövet ebből a Távol-Keleten réges-rég díszítés gyanánt ültetett növényből. Ezek egyrészt a botanikusok látókörét tágították, másrészt hatalmas virágaikkal a ritkaságokra mindig fogékony nemesek érdeklődését keltették fel.
A mai hegyvidéki kertekben előforduló liliomfák általában keresztezésből származó fajták továbbnemesített változatai. Elágazó, terebélyes koronájuk ritkán nő 3-5 méternél magasabbra. Nagy, felfelé meredő, fehér virágai lombfakadás előtt, április második felében vagy május elején jelennek meg. Ritkábban előfordulnak krémszínű, bordó és a rózsaszín árnyalataiban pompázó virágok is. Némely változatoknál a virágok nem kehelyszerűek, hanem szétnyílóbbak.
A növény gondozása nem igényel különösebb szakértelmet. Egyedül a fiatalabbak fagyvédelméről kell gondoskodni, mert származási helyén fagymentesek a telek. Védett, meleg helyre ültetve azonban a fagykár rendszeres takarás nélkül is elkerülhető. Kórokozók, kártevők ritkán támadják meg. Metszeni csak az alakítás érdekében kell, akkor is külön figyelve a következő évi hatalmas virágbimbók megőrzésére.Lombfakadas_elott_nyilnak_a_liliomfak2Bár a liliomfa nálunk is érlel termést és magot, de még friss magból is nagyon gyengén csírázik. Bujtásos, dugványozásos szaporítása sem kecsegtet könnyű sikerrel, ezért legjobb a növényt kertészetben megvásárolni. A kertbe szánt változatok mellett vannak kis termetű, bokros fajták is, amelyek akár nagy dézsában a teraszon is nevelhetők. Ezeknél előfordul, hogy nyáron másodszor is virágba borulnak. Persze, az extra virágzásért cserébe gondos takarást és rendszeres öntözést várnak.
A liliomfák említésekor elkerülhetetlenül képbe kerül a rokon tulipánfa is. Sokan keverik is a kettőt. Talán rontja a megkülönböztetés lehetőségének esélyét, hogy például német nyelvterületen a zártabb virágzatú liliomfát tulipánmagnólia néven illetik. Pedig a Liriodendron nemzetséghez tartozó valódi tulipánfa nemcsak rendszertanilag, hanem megjelenésében is erősen eltérő növény. Őshazájában akár a 40-50 méteres magasságot is elérheti, a kertbe ültetett egyedek azonban ritkán nőnek 10-20 méteres magasság fölé.
A tulipánfa ismertetőjegye a levele, amely alapján egyértelműen megkülönböztethető minden más fafajtól, az ugyanis karéjos, egyesek szerint erősen stilizált tulipánra hasonlít. Az érdekes felépítésű virágok mindig hat sziromból állnak, és 6-10 centis harangot formálnak az erőteljes bibe körül. Színük minden esetben zöldessárga, narancsos mintázattal, illatuk az uborkáéra emlékeztet. Nálunk ritka díszfaként ismert, de őshazájában, Észak-Amerikában ellenálló, és könnyű fájából az indiánok kenut készítettek.
Mindkét díszfa beszerzésének gondolatával érdemes kacérkodni, mert gondozásuk egyszerű, és kertünk ritka, egzotikus ékkövei lehetnek. Amíg pedig nincs saját példányunk, addig gyönyörködhetünk hegyvidéki szomszédjaink virágzó fáiban.

(Barta)