A rajzokkal üzenő óvodás és a többiek – történetek az önkéntes karanténból (IV.)

Minél többekkel beszélgetünk, annál színesebb kép rajzolódik ki arról, hogy a fegyelmezetten otthon maradó emberek mennyiféleképpen tudják élvezetessé tenni az önkéntes karantén heteit. Történeteink közreadásának egyik nem titkolt célja, hogy jó példákat mutassunk be, amik akár ötletet, akár pusztán erőt és hitet adhatnak másoknak, hogy átmenetileg négy fal között is lehet teljes az élet.

Rajzok a postaládában

Google Classroom? Microsoft Teams? Messenger? Netán telefon vagy SMS? Á, dehogy! A hatéves Boróka és óvodás barátai, akik a járványidőszakban másokhoz hasonlóan nem találkozhatnak egymással, egy már-már elfeledett, sok száz éves eszközt fedeztek fel maguknak a kapcsolattartáshoz: a levelet.
Az egész úgy kezdődött, hogy Boróka egy neki címzett borítékot talált a levélszekrényben. Nem volt rajta bélyeg, sem postai pecsét, így hamar kiderült: a feladó – barátnője, Ági – személyesen vitte el a küldeményt. A borítékban színes ceruzarajzok sorakoztak: házikó, virágok, esőfelhő (hogy a virágok nagyra nőjenek) és egy szív, félreérthetetlenül utalva arra, hogy az alkotó szeretettel gondol óvodatársára.
A kedves levél azonnal beindította a láncreakciót. Boróka elkészítette válaszrajzát Áginak, és ha már belejött a munkába, a többi barátjának is rajzolt valami szépet. Mindenkinek más került a borítékjába: „Áginak csiga, mert az a jele. Julcsinak ló, Misának macskák, Annának királylány, Lilinek pedig varázsló” – sorolta a kislány, aki már újabb leveleket is kapott a küldeményei nyomán.
„A rajzokkal elsétálunk a környéken lakó barátokhoz, és a postaládáikba dobjuk – mondta Boróka édesanyja, Annamária. – Természetesen senkihez sem megyünk be, hiszen éppen ez a lényeg: találkozás nélkül tartani egymással a kapcsolatot. Járványhelyzetben egy ilyen játék miatt nem akarunk postára járni, ezért visszük el személyesen a leveleket. És persze azért is, mert a gyerekeknek szükségük van arra, hogy egy kicsit kint legyenek, mozogjanak a szabadban.”

Tanulni és sportolni

Zsolt bölcsészhallgató. Az első napokban újra átvette az idei vizsgaidőszak penzumát, aztán még egyszer… Végül úgy gondolta, kicsit félreteszi a tanulmányokat, amíg új instrukciókat kap; olvasni és sportolni szeretne inkább. Ám egy alkalommal, amikor nagymamája ajtajához vitte a bevásárolt élelmiszereket, eldőlt, hogy megváltozik a napirendje.
„Szólt a Nagyi, hogy a bridzspartnerei el vannak anyátlanodva – mesélte. – Megkapják a szükséges segítséget, de szégyellik elmondani a külön kis igényeiket, mert úgy gondolják, a segítők annyira leterheltek, hogy többet nem kérhetnek tőlük. Úgyhogy a sportolás nálam most abból áll, hogy egész nap bringával közlekedem, és mindenkinek házhoz szállítom, amit igényel. A múltkor Vilma néni azt kérte, juttassam el hozzá az unokája rajzát, amit neki készített – Kőbányáról… Nem mondom, nyeltem egy nagyot, hogy ekkorát tekerjek, de a kislány annyira boldog volt, hogy elviszem a nagymamájának, amit rajzolt, a mérges kutyát, aki elzavarja a betegséget…! Az idős bridzselők révén annyifajta embert és életet, gondolatot, pánikhelyzet-kezelést látok, ismerek meg, hogy az felér egy komolyabb pszichológiai tanulmánnyal. Most – még ha nem is így terveztem – egyszerre tanulok és sportolok.”

Kerti uzsonna maszkban

„Március elején, amikor a túlpörgetett lótás-futás még természetes része volt az életemnek, időnként rácsodálkoztam a nap által körberagyogott nappalinkra, hogy milyen szép – emlékezett vissza a járvány előtti időre Zsuzsa. – Milyen jó lenne leülni, kötögetni napközben – persze ez akkor még luxusnak tűnt –, vagy olvasni, vagy csak ülni, és örülni a ragyogásnak. Ugyanígy vágyódtam a kertbe, hogy ne csak kutyafuttában, mindig valamit csinálva legyek kint, hanem csak úgy. Aztán nagyon gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert a női lélek leghátsó zugából jött a figyelmeztetés: ne kívánd, ne akard, erre még ráérsz úgy tíz-húsz év múlva! Most pedig, ha kívántam, ha nem, elérkezett… Nem csendesen jött, apránként lépdelve, mint az öregedés, amelynek szelíd ajándékai között ott bújik a lelassulás, elcsendesedés, befelé figyelés, bölcsesség, hála. Rettenettel tört ránk, eszünkbe juttatva anyáink elejtett szavait háborúról, nélkülözésről, beosztásról. Igen, most van időm a nappaliban, vagy a kertben üldögélni. Olvasni. Gyakrabban forgatom a Bibliát és régi kedves könyveimet, így kapok lelki táplálékot. Itthon vagyok! Friss szemmel látok rá az életemre. Nagyon sokat van eszemben Simone Weil talán leghíresebb mondata: »Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.« Egyvalami azért fájdalmasan érint: a három kicsimet alig látom, a szüleik annyira óvnak – engem, tőlük! Csetelünk, telefonálunk, és ma azért mindannyian eljönnek kerti uzsonnára. A lányom feltétele, hogy mind maszkban legyünk. Minden feltételt elfogadok!”

„Egészen más lesz”

„Az ember szelleme az új élményekből táplálkozik – tartja a mondás. De sosem gondoltam volna, hogy egy világjárvány lesz az, ami kikényszeríti belőlem azokat a változásokat, amiket ezekben a hetekben tapasztalok magamon.
Az ismerőseim közül többen ötletelnek, finomságokat főznek, sütnek, mosnak, takarítanak, énekelnek, táncolnak, rajzolnak, festenek, lakást rendeznek, vagy átrendeznek, vagy csinálnak olyanokat, amiket eddig soha. Törekednek a kreatív kiteljesedésre. De van, aki míg a »békeidőben« meglehetősen aktív életet élt, a jelenlegi helyzetben a »dolce far niente« (édes semmittevés) áldásos hatásait élvezi csupán, miközben irigykedve olvassa a rejtett kvalitásaik felszínre hozásáról számot adó ismerősök posztjait.
Nagyon furcsa, szokatlan ez a helyzet, de ha sikerül megóvni magunkat a fertőzéstől, érezni fogjuk, mennyi mindenre meg is tanított bennünket a világjárvány. Átérezzük a közös sorson osztozás élményét, felismerjük a gyengeségeinket, a törékenységünket, az egymásrautaltságot. Rákényszerít bennünket a fokozott beosztásra, az előre gondolkodásra, a közeljövő megtervezésére.
Ülök a hipó- és kenyérillatú lakásban (mert persze én is sütök, főzök, takarítok, mint megannyian), és átgondolom, ki mindenkitől nem kérdeztem még meg, hogyan telnek a napjai, hogy szolgál az egészsége… A nap jelentős részében aggódom a rég nem látott távoli ismerősökért, és érzem, hogy még érzékenyebbé és érzelmesebbé válok.
Meghatottan nézem, hogy a teraszommal szemben a lakóparki lakások ablakai minden este 8 órakor megtelnek, és olyan emberek, akik talán sosem találkoztak, vagy egy szót sem váltottak eddig, összeforrott közösség benyomását keltve együtt tapsolnak perceken át, hogy így fejezzék ki köszönetüket az egészségügyben, a szolgáltató ágazatokban dolgozók tevékenységéért. Egy emberként adnak hálát napjaink hőseinek, akik e válságos időkben, saját egészségüket kockáztatva, családjaiktól távol, a nap huszonnégy órájában állnak a vártán.
Annyi bizonyos, hogy amikor vége lesz ennek az őrületnek, az életünk egészen más lesz, mint eddig. Reményeim szerint szintet lépünk. A karanténnak köszönhetően kiszűröm az életből, ami felszínes és nem fontos, és arra koncentrálok, ami számomra valóban értékes. Nem barátkozom annyi emberrel, mint korábban, de bizonyos, hogy sokkal szorosabb lesz a kapcsolatom a hozzám közel állókkal.
Tudom ez a »zűr« is elmúlik egyszer. Most már csak azon dolgozom, hogyan kamatoztassam a még hátralévő életemben a COVID-19-világjárvány pozitív hozadékait.”

d–AI–SZD–M.