„Az ember lehet egyedül, de soha nem magányosan”

A mostani karácsony minden bizonnyal csendesebb lesz, de ettől még igazi ünnep. Talán olyan, mint az a bizonyos első – mondja Bogárdi Szabó István református püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnöke, akivel ennek a furcsa-szomorú évnek a végén is tudtunk örömteli, szívet melengető témákról beszélgetni.

– Az interjú előtt kórházba kellett sietnie, beteghez… Minden rendben van?

– Igen, most éppen egy barátomtól jövök, aki nincs könnyű helyzetben, de reménykedünk. Engem nagyon mélyen érint ez. Közeli ismerősök és barátok is haltak már meg… Istennek adok hálát, hogy a családomban, a közvetlen rokonságomban nem történt tragédia. A munkatársaim között, intézményekben, iskolákban sokan elkapták a vírust, de sokan meg is gyógyultak!

– Többet kell most kórházakba járnia, hívja a kötelesség?

– Többet kellene, de a látogatási korlátozások miatt nem tudok mindenhol ott lenni. Most is, a beszélgetésünk előtt, „alkudozni” kellett. Közvetlen családtagot még csak-csak beengednek a kórházakba, esetleg lelkészt is, amit köszönünk, hogy lehetővé teszik. Ám nagyon nehéz bejutni, mert egy COVID-os osztályra bemenni, meglátogatni egy beteget, azt jelenti, hogy be kell öltözni, utána vissza, ezzel lefoglaljuk az ápolószemélyzet tagjait, akiknek ezer más dolguk van. Teljesen más ez, mint – így mondom – békeidőben, amikor csak bementünk, leültünk, akár egy nap többször is meglátogatva valakit. Sajnos a vírus most ezt is korlátozza. Egyébként sokat töröm a fejem, mi is ez voltaképpen; megvisel, ahogyan természetesen a bezártság is.Az_ember_lehet_egyedul_de_soha_nem_maganyosan1

– Gondolom, sokan ugyanígy éreznek. Hogyan lehet lelket és erőt önteni az emberekbe ebben a furcsa-szomorú időszakban? Hogyan tud segíteni egy lelkész?

– Először is azt hirdetjük, hogy bár az ember lehet egyedül, de soha nem magányosan, mert az isteni jelenlét mindenütt tapasztalható. Hitünk egyik lényege, hogy aki megteremtett bennünket, aki gondot visel ránk, az biztos, hogy ott van velünk az isteni erőkkel. Erre irányulnak a biztatások is, hogy az emberek bátran imádkozzanak, olvassák az igét, keressenek – most egyelőre online – lelki táplálékot, hívják fel telefonon lelki társaikat, beszélgessenek egymással… Persze mi is ott vagyunk az online térben, van egy gyülekezeti levelezőlistánk, azokon keresztül üzeneteket küldünk, előre felveszünk istentiszteleteket, elmélkedéseket, ezeket feltesszük a YouTube-ra, a Facebookra, próbáljuk a kisebb közösségeket Timeworksben vagy zoomolással elérni. A technika nagyon sokat segít, de nyilván nem az igazi, főleg hosszabb idő eltelte után. A személyes találkozást semmi sem pótolja. Bár lehet, hogy valakit többször látok most az interneten keresztül, mint amennyiszer láttam személyesen az istentiszteleteken, mégsem az igazi. Az is kétségtelen azonban, hogy talán azért is viselik az emberek viszonylag jól a korlátozásokat, mert ezek a technikai eszközök rendelkezésre állnak. Ha nem lennének, fogalmam sincs, hogyan bírnánk az elszigeteltséget ilyen hosszú ideig. Ugyanakkor a lélek nem igényli ezeket a megoldásokat, hiszen Isten jelen tud lenni közvetítők nélkül is. S persze ott van a remény, ami nagyon fontos. Hiszem, hogy majd megértjük, miért történt ez az egész, de most türelmesnek és állhatatosnak kell lenni, be kell tartani a szabályokat, mert attól nem múlik el a koronavírus-járvány, ha nem foglalkozunk vele, sőt! És reméljük Isten segítő kegyelmét – sok bajból kivezette már az emberiséget.

– Ha már a reménynél tartunk… Nem is olyan régen, a járványhelyzet közepén, pontosabban az első és a második hullám között készült el a Budahegyvidéki Református Egyházközség Böszörményi úti templomának teteje. Ez szinte szimbolikusnak tűnik ebben a nehéz időszakban.

– Mosolygok, mert valóban érdekesen jött ki, de teljesen véletlenül. A templomépítést régebben elterveztük, és mindennel együtt már ez év elején be kellett volna fejezni. Sajnos az építő, aki nekünk dolgozott, csődbe jutott, a szabályokat betartva új vállalkozót kellett keresni, és hát… Elnézését kérem a környéken élőknek a zajért, amit el kellett viselniük, de higgyék el, nálunk jobban senki nem várja az építkezés befejezését! A tornyocskának valójában már 2019-ben fel kellett volna kerülnie a tetőre. Igen, azzal, hogy ez épp most történt meg, kapott egy olyan értelmezést is, hogy nem hagyjuk magunkat megbénítani a járványtól, s ha módunk és lehetőségünk van, akkor építünk, mert építeni kell! Nagyon régóta várunk arra, hogy méltóképpen át tudjuk alakítani ezt az épületet, amely eredetileg nem templomnak készült, de most már reményeink szerint valóban azzá válik.Az_ember_lehet_egyedul_de_soha_nem_maganyosan2

– Hol tart az építkezés?

– Már igencsak a vége felé! Még folyik a kertrendezés, a tereprendezés, a burkolatok készítése. Állványozni már nem kell, külső, nagy kopácsolás sem zavarja a környéket, a torony, a tető, a vakolat, a nyílászárók elkészültek. Bent, az épületben a belső építészettel van elmaradás, de reményeink szerint mindez még ebben az évben befejeződik, és ha elmúlik a járvány, kinyithatjuk a kapukat, mindenki jöhet, és megcsodálhatja az új templomot.Az_ember_lehet_egyedul_de_soha_nem_maganyosan4

– Sok embernek fontosak az ünnepi istentiszteletek, lelkileg is, fizikailag is, hogy jelen legyenek a templomban személyesen, nem virtuálisan. Éppen beszélgetésünk előtt jelentették be, hogy január 11-ig maradnak a korlátozó intézkedések. Mi lesz karácsonykor?

– Nagyon reméljük, hogy ha még létszámkorlátozással is, de jöhetnek majd a hívek a templomba. Legfeljebb több istentiszteletet tartunk, hogy kerüljük a zsúfoltságot, és mindegyik előtt alaposan kiszellőztetünk… Ha viszont erre sincs lehetőség, akkor az online térben lesz istentisztelet, amihez mindenki csatlakozhat az adott időben. Az az érzésem, hogy idén karácsonykor sokkal fontosabbá válik az együttlét. A családok, ha korlátozott létszámban is, együtt lehetnek, és ebből nagyon jót is ki lehet hozni. Úgy gondolom, bármi történik is, mostantól semmi nem lesz olyan, mint a járvány előtt volt. A karácsony sem. Biztos vagyok abban, hogy jobban értékeljük majd a személyesen együtt eltöltött perceket, nem sietünk el egymástól, ezután talán több időnk jut a családunkra, a barátainkra, az ismerőseinkre. Hányszor volt, hogy odáztuk a találkozásokat, majd holnap, holnapután, majd valamikor… Hiszen bármikor össze lehetett jönni. Talán ez is változik. Koncentráltabb, intenzívebb, mélyebb lesz az együtt töltött idő, s nemcsak családi és baráti körben, de a kis közösségekben, a gyülekezetekben is. A mostani, érintkezésmentes időszakban megtanulhattuk, mennyi órát, napot, hetet eltékozoltunk, mert nem figyeltünk oda egymásra, halasztgattuk az együttléteket. A karácsony is más lesz: csendesebb. Nem olyan zajos, tülekedős, mint eddig. Ettől még igazi lesz! Talán olyan, mint az a bizonyos első, Mária Józseffel és a kis Jézussal a jászolban – az egy nagyon csendes, szerény karácsony volt. Mostanában mindig csillog-villog, hangos, tombolós. Ezúttal egy kicsit szerényebb lesz, didergősebb, lehet, hogy szorongósabb is, de hát a karácsony szép üzenete az, hogy a világosság a sötétségben ragyogott fel. És a didergős világban tapasztalható lett Isten mindent átható, megújító szeretete, egymástól korábban elidegenedett emberek az isteni kegyelmen keresztül kerültek közelebb egymáshoz. Ha most nem is tudunk pompás, ragyogó, nyüzsgő karácsonyt megélni, adja Isten, hogy a szerénységben, az egyszerűségben megtaláljuk az ünnep lényegét!Az_ember_lehet_egyedul_de_soha_nem_maganyosan5

– Mi a lényege az ünnepnek az ön életében? Mi a fontos, mi az, amitől ünnep lesz?

– Természetesen a család a legfontosabb. Három gyermekem és három unokám van, ők biztosan eljönnek hozzánk – szerencsére senki sem beteg közülük. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy karácsony másod- vagy harmadnapján el tudunk majd menni a testvérekhez. Lehet, hogy most nem jövünk-megyünk annyit. Sok a rokonunk, heten vagyunk testvérek, bár ketten már nem élnek, és vannak unokatestvérek is, néha nem is jut idő mindenkire karácsonykor. Ezúttal valószínűleg csak a gyerekek lesznek velünk, a családjaikkal. Nagyokat énekelünk, játszunk majd, és reménykedünk, imádkozunk, várjuk, hogy hamarosan megint eljöjjön az az idő, amikor nagyobb körben is együtt lehetünk… És hát felidézzük a régi időket is.

– Nekünk is felidézné most a régi időket? Milyenek voltak gyermekkorának a karácsonyai?

– Nagyon szépek, családiasak, meghatók. Falun nőttem fel, ahol még éltek a helyi népszokások. Karácsony táján bizonyos dolgok természetesek voltak. Például hogy a felnőttek ünnepek előtt vágták a disznót, vagy hogy minket, gyerekeket, vonattal elküldtek Székesfehérvárra vagy Budapestre, hogy vegyünk egy kiló narancsot – soha semmikor, csak karácsony előtt élhettünk át ilyen vonatozós kalandokat! Vagy az, hogy a szüleim mindig leveleket írogattak, azokat vittük a postára, vagy hogy én gyerekként karácsony előtt a Pesten élő rokonoknak vittem a bontott csirkét… Ezek egyszerű dolgok, de hozzátartoztak az ünnepváráshoz. Persze, volt karácsonyfa, betlehemezés, a templomban mindig előadtunk valami betlehemi történetet, akkor is együtt töltötte a család az időt. Számomra ez a karácsony lényege. Heten voltunk testvérek, nagy korkülönbségekkel, egyetemista és alsó tagozatos is akadt köztünk, de ünnepek idején mindenki hazajött, hogy együtt lehessünk. A lányom mesélt arról – ő, ugye, unokaként élte meg ezeket a szüleimnél töltött karácsonyokat –, milyen, hogy mi is azt és úgy csináljuk, ahogy a nagypapáék csinálták. Én meg erre azt mondtam, hogy ők pedig nyilván a dédszülőktől vették a példát. Minden családban élnek hagyományok, és buzdítok is mindenkit, hogy ezeket tartsák meg, őrizzék, és adják tovább, erősítsék meg, mert ezekben szépség és igazi tartalom van.Az_ember_lehet_egyedul_de_soha_nem_maganyosan6

K. A.