„Sok újrakezdés volt az Auguszt családban”

Háború, forradalom, kitelepítés, államosítás, pandémia – az Augusztok a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben is képesek voltak az újrakezdésre. Cukrászdájukban jelenleg nem fogadhatnak vendégeket, de így is nagy lelkesedéssel készítik a karácsonyi bejgliket, mert jól tudják: híresen finom süteményükkel bármikor mosolyt csalhatnak az emberek arcára. Auguszt Olgával és lányával, Auguszt Arató Augusztával Magyarország legrégebbi cukrászdinasztiájának 150 éves történetéről beszélgettünk.

Az Auguszt Pavilonban a járvány miatt egyetlen vendég sincs, ám Auguszt Olga és lánya, Auguszt Arató Auguszta találkozásunk napján is serényen dolgoznak – közeledik a karácsony, már mindenki nagyon várja a bejglit! „Foglaljon helyet, hozunk egy kávét!” – fogad Olga, aki addig sem hagy unatkozni, és odaadja az Auguszt – egy cukrászdinasztia története című könyvet, amely a család százötven éves múltját eleveníti fel.
„Megnyílt az Auguszt és ez ismét jelentős pillanat Buda újjáépítésében… Auguszt volt a budai Zserbó, ma is az és a pénteki megnyitón a környék nagyobbrészt régi törzsközönsége boldogan dúskáltak a soká nélkülözött süteményekben. Édes volt a viszontlátás és a béke aranydélutánjai újra feltündökölnek a budai romok között” – írta a Hírlap az 1947. november 23-i számában. Prominens vendégekből sem volt hiány, az Augusztba járt többek között Arany László, Feszty Árpád, Vázsonyi Miklós, Szabó Magda és Örkény István.

– Itt is vagyunk! – ülnek le mellém mindketten.

– Olga korábban mesélte, hogy sokszor összekeverik önöket – tényleg nagyon hasonlítanak egymásra! – állapítom meg.

Olga:A Pannóniában volt egy kolléganőm, aki később Kanadába költözött. Amikor húsz évvel később hazalátogatott, bejött a Kossuth utcai cukrászdába, és azt mondta Augusztának: „Olgi, ez nem igaz! Te semmit nem öregedtél!”

Auguszta: Bizony! De vannak olyan törzsvendégeink is, akik rendszerint kis Olginak szólítanak.

– Még sosem láttam így az Auguszt cukrászdát. Furcsa, hogy nincsenek vendégek…

Olga: Tavasszal is bezártunk; csakúgy, mint akkor, most is a házhoz szállítás ment meg minket. Sokan személyesen veszik át a rendelésüket, mint mondják, legalább addig is sétálnak egy kicsit.Sok_ujrakezdes_volt_az_Auguszt_csaladban

– Nehezen viselik a mostani helyzetet?

Auguszta: Mi, fiatalok, nagyon – mama már nem annyira. Ő mindig azt mondja, nincs okunk a kesergésre, hiszen az államosítások idején, az ötvenes évek elején a családot kitelepítették három évre.

Olga: No, igen! A forradalom alatt még lőttek is ránk. Az apám akkor azzal nyugtatott, hogy „kislányom, nincs olyan nagy baj, a háború alatt sokkal rosszabb volt a helyzet”. Akkor még áramunk sem volt.

– Az Auguszt-könyvben a lebombázott Krisztina téri üzletükről készült fotográfia is látható. Milyen megpróbáltatásokkal kellett még megküzdeniük az Augusztoknak az elmúlt százötven évben?

Olga: A Krisztina téri cukrászdánknak otthont adó épület szinte teljesen megsemmisült, és vele együtt a nagyszüleim lakása is, ők az üzlet fölött laktak. Kegyetlen harcok dúltak a környéken. Édesapámat hadifogságba vitték, a nagyapám egyedül maradt, és a romok közül kihúzta a még menthető bútorokat. Miután édesapámat 1948-ban hazaengedték, ismét megnyitották a cukrászdát, persze kisebb területen.Sok_ujrakezdes_volt_az_Auguszt_csaladban2

– Nem sokkal később újabb csapás érte önöket.

Olga: Sok újrakezdés volt az Auguszt családban. 1951-ben államosították az üzletet, minket pedig kitelepítettek. Három évig Taktaszadán kellett élnünk. Később visszajöhettünk, mert szakemberhiány volt. A szüleim állami munkahelyeken dolgoztak: édesanyám egy édességboltban, apám cukrászüzemben, vezetőként. A Rákosi-korszakban nem lehetett privát cukrászdát üzemeltetni. A forradalom után, 1957-ben egy zöldségraktár helyén megnyitották a huszonnégy négyzetméretes Fény utcai üzletet, amely szintén bérlemény volt.

– Soha nem gondoltak arra, hogy feladják a cukrászálmokat?

Olga: Édesanyám 1956-ban emigrálni akart, de édesapám nem volt hajlandó elhagyni az országot. Később anyám is belátta, három gyerekkel nem lenne egyszerű egy idegen helyen újrakezdeni az életet.

Auguszta: Persze, mert mindig a szakmája mentette meg! A hadifogságban a konyhára került, karácsonykor bejglit sütött a hadifoglyoknak, pedig mák és dió sem volt hozzá.Sok_ujrakezdes_volt_az_Auguszt_csaladban3

– Hogyan készült a háborús Auguszt-bejgli?

Olga: Lepirította a kenyérmorzsát, cukorral karamellizálta, majd az így elkészült masszát beletöltötte a tésztába.

Auguszta: Ötven évvel később bejött hozzánk egy vendég, aki elmondta, hogy a mostani bejgli is finom, de az volt az igazi, amit Elemér készített neki a hadifogságban.

– Olga A légy című Oscar-díjas animációs film gyártásvezetője volt, Auguszta pedig – ha jól tudom – bölcsészként diplomázott. Miért döntöttek mégis úgy, hogy folytatják a családi hagyományt, és cukrásznak állnak?

Auguszta: Kislánykorunkban iskola után mindig a cukrászdába mentünk; miután megírtuk a házi feladatot, segítettünk a mamának: ha kellett, sajtot szórtunk a pogácsára, barackot magoztunk, tésztát gyúrtunk. Nagyon élveztük! Angoltanári végzettségem van, a véletlennek köszönhető, hogy végül én is cukrász lettem. Amikor mama megnyitotta a Kossuth utcai üzletet, Miki bácsi volt az egyetlen cukrászunk – ő nálunk volt inas, tőlünk is ment nyugdíjba. Karácsony előtt azonban eltörte a karját, és a mama engem hívott be segíteni. Amikor visszatértem a cukrászdába, úgy éreztem magam, mint a hal, akit visszadobtak a vízbe. Ez az igazi hivatásom.

Olga: Miután elváltam, egyedül neveltem a három gyerekemet. 1993-ban nyitottam meg a Kossuth utcai üzletet, majd 2001-ben az Auguszt Pavilont. A gyerekeim gimnázium alatt is jöttek segíteni. Nyáron úgy tudtam elmenni egy hétre nyaralni, hogy közben Auguszta, Flóra és Franciska helyettesítettek.Sok_ujrakezdes_volt_az_Auguszt_csaladban5

– Pedig a cukrászok élete korántsem lehet könnyű. Aki készített már süteményt, tudja, hogy nemcsak folyamatos koncentrációra, hanem komoly erőnlétre is szükség van.

Auguszta: Nem egyszerű, de engem ez tesz boldoggá. Persze volt olyan barátnőm, aki azt mondta, milyen jó nekem, mert egész nap csak kávét főzök, és a vendégekkel beszélgetek… Miután elmeséltem, hogy milyen nehéz például harminckilós, tortákkal teli lemezeket emelgetni, már más volt a véleménye. Olyan ismerősöm is van, aki otthagyta az ügyvédi praxisát, hogy cukrászdát nyithasson. Még fiatal vagyok, de már nekem is fáj a derekam.

– Mit gondol, a gyermekei is cukrászok lesznek?

Auguszta: Négy gyerekem van, a húszéves Botond fiam programozónak készül, tavaly az egyetem mellett cukrász végzettséget is szerzett. Tegnap háromgenerációs bejglikészítés volt: vele és édesanyámmal együtt.

Olga: Olyan jó volt látni, ahogy a százkilencvenöt centiméteres unokám könnyedén emelgette a nehéz sütőlemezeket!

Auguszta: Miután hazajött, arról áradozott, hogy élmény volt nagymamával együtt dolgozni, és hogy mennyivel izgalmasabb a cukrászok élete, mint a programozóké, akik egész nap a gép előtt ülnek.

Olga: Jó dolguk van a cukrászoknak: az édességet mindenki szereti. A másik unokám orvosnak készül, ott már kevesebb az öröm… De hiába mondtam neki: ha valakivel közli majd, hogy beteg, akkor szomorú lesz, bezzeg a süteménytől mindenkinek fülig ér a szája!Sok_ujrakezdes_volt_az_Auguszt_csaladban6

– Milyen az, amikor az Auguszt-család együtt süt a műhelyben?

Olga: Auguszta fél szemmel mindig Botondot figyeli, és próbálja irányítani. Én ráhagyom, mert tudom, hogy nem szabad elijeszteni a gyereket.

Auguszta: Családias hangulatban dolgozunk, vannak alkalmazottainak, de nincsenek sokan, ezért szinte mindent tudunk egymásról. Jókat beszélgetünk, a munka minden pillanatát élvezzük.

– Otthon is szoktak süteményeket sütni, vagy csak a cukrászdában?

Auguszta: Nem, szinte soha! Egyszer cukrászbemutatón voltunk, és több gyereket felhívtak a színpadra, köztük a kislányomat is. Ő azonban azt sem tudta, mi az a kalácstészta. Persze nagymama aztán megoldotta a dolgot: továbbképzést tartott neki.

Olga: Meg is lett az eredménye, már nagyon ügyesen gyúrja a bejgli tésztáját!

– Korábban is megkérdeztem, hátha most sikerrel járok… Mi az Auguszt-bejgli elkészítésének a titka?

Olga: Nem árulom el!

– Interjún kívül sem?

Olga: Nem mondhatom el a részleteket, de annyit talán megoszthatok mindenkivel, hogy nálunk egy bejgli elkészítése huszonnyolc munkafázisból áll. Ilyenkor az egész család az asztal körül serénykedik, mindenkinek megvan a saját feladata.

Auguszta: A mi bejglinket kilométerekről fel lehet ismerni: a teteje márványos és fényes, a repedések pedig pont akkorák, amekkoráknak lenniük kell, se túl keskenyek, se túl szélesek.

– Soha nem rontották el?

Olga: Dehogynem… Hajdanán a Fény utcai üzletben az öcsémmel nem tudtunk rendes bejglit készíteni. Már mindennel próbálkoztunk, de a tésztáját nem lehetett rendesen megnyújtani, mert folyamatosan elszakadt. Tudtuk, hogy valami nem jó, de arra nem jöttünk rá, hogy miért. Megelégeltük a dolgot, megfogtuk a tésztát, és azzal együtt beültünk a kocsiba, hogy elmenjünk az apámhoz, aki a kórházban lábadozott a csípőprotézis-műtétje után. Ő azonnal megmondta, mit kell tennünk a tésztával ahhoz, hogy jó legyen. A tökéletes bejglihez sokéves tapasztalatra van szükség.

– A járvány miatt egyelőre úgy tűnik, hogy az idei karácsony szomorú lesz, le kell mondanunk a nagy családi összejövetelekről. Hogyan tervezik az ünneplést?

Olga: Hetvenéves vagyok, a gyerekeim állandóan rettegnek. Arra kérnek, hogy ne jöjjek be az üzletbe, maradjak otthon.

Auguszta: Mégsem tudod megállni…

Olga: Az unokákat sem engedik hozzám! A Kossuth utcai üzletből hazavittem a székeket, otthon kárpitozom azokat. Emellett főzni szoktam a gyerekeknek, próbálom lefoglalni magam, de ez az egész vírus számomra egy nagymamabüntetés! Nem is, inkább kínzás! Nyolc unokám, három lányom és három vejem van. Anyóskarácsonyt is szoktunk tartani, de ha csak tízen lehet összejönni, akkor nem tudom, mi lesz.

Auguszta: Nálunk mindig nagy karácsonyozás van, bejgliversenyt is rendezünk, hiszen három cukrászdánk van. Most úgy tűnik, erről le kell mondanunk, de bízunk abban, hogy jövőre ismét együtt tölthetjük az ünnepeket!

B. M.