„Úriemberek hová viszik azokat a léceket?”

A magyar sísport Budapesten, egészen pontosan a Hegyvidéken tette meg az első sílépéseit – a Turistaság és Alpinizmus 1918-as számában Bély Mihály mesélt a kezdetekről. Ebből és egy 1932-es Turisták Lapja-cikk beszámolójából szemezgetve idézzük fel a legelső magyar síegyesület, a „budai lábszáncsapat" megalakulásának körülményeit.

Furcsa dologra lettek figyelmesek a budai polgárok a Vérmező mellett 1892. december 4-én. Két férfiú, hosszú deszkákkal a lábaikon, csoszogó mozgásokat végzett a havon. Hamar egészen nagy közönségük lett, az emberek odacsődültek a látványosságra. Az egyik sportember, Bély Mihály így emlékezett vissza erre:

„Demény Károly meg én, vállunkra vettük síeinket és egy hosszú turistabotot és vízivárosi lakásunkból a Vérmezőre mentünk. Amerre léceinkkel haladtunk, gyermekek és felnőttek megálltak s bámész, kíváncsi szemmel néztek bennünket. Nem tudták megérteni, hogy úriemberek hová viszik azokat a léceket? Néhány fiú nyomon követett, azok valami új dolgot sejtettek. Egyik hölgy-ismerősünk velünk tartott — de sí nélkül — ő csak kíváncsi volt látni az első síelést. Kevés elméleti ismerettel, de annál több sportbuzgalommal és tornászügyességgel megkezdtük az új sportot. A Vérmezőre érkezve, fölcsatoltuk síeinket s aztán széllel, meg szél ellen próbálgattuk a járást, illetőleg a csúszkálást. A puha, mély hóban a járás nem nyújtott sportélvezetet. A nézők is megunták az állapotot, otthagytak bennünket. Mi pedig a Városmajoron át, a Kis-Svábhegyre mentünk, tudva, hogy a fogaskerekű vasút mentén síelésre alkalmas dombos terepet találunk”

Demény Károly fiatal postatisztviselő, Bély Mihály pedig polgári iskolai igazgató, testnevelési szakfelügyelő, a Budapesti (Budai) Torna Egylet (BBTE) művezetője volt. A Vérmező puha hava, ahogyan a beszámoló említette, „nem nyújtott sportélvezetet”, ezért a magyar sísport két úttörője, lecsatolva sporteszközeiket, a Kissvábhegy egyik alkalmasabb lejtőjére, közvetlenül a fogaskerekű Diós árki kanyarulata felett, az akkori Molenda vendéglő tőszomszédságába helyezte át kísérleti terepét. Mindketten szerencsésen lejutottak:

„Demény Károly elsőnek indult. A turistabotot két kézzel vegyes fogással; baloldalt a hóba könnyedén tartva, csoszogó lépésekkel óvatosan ment előre s egyszerre siklásnak eredt. A siklás pillanatában nem várt sebességgel száguldott a völgy felé, hóporfelhőt hagyva maga után, amelyben alakja nem volt látható s néhány másodperc múlva a hegy lábánál volt, ahol alakja ismét előtűnt, mert megállt. Miska! Gyere le! Nagyszerű! — mondja ő. Azonban öt lesiklani látni, felülről nézve, szinte rémes látvány volt. Most rajtam a sor. Szerencse le! — gondoltam magamban. Elindultam. Egykettőre lent voltam a hegy lábánál, szinte délcegen a léceken állva. No hát ez a sebesség kimondhatatlan érzést váltott ki belőlünk. Hát bizony ez a lejtő meredek volt. S mi a lejtő esése irányában »hajrá!« jöttünk le, nem is sejtvén, hogy ezeken a hosszú léceken olyan borzalmas sebességgel lehet siklani. A lesiklás közben a legnagyobb gondot okozta az állóhelyzetben való maradás, az egyensúlyozás. Rögtön rájutottunk arra, hogy itt az egyensúlyozásnak nagy szerepe van. Gyerünk föl még egyszer, volt mindkettőnk kívánsága. Bár sötétedett, mégis fölmentünk a hegytetőre; s most ugyanazon a nyomon, amelyen először siklottunk le, de már több bizalommal s némi tapasztalattal indultunk lefelé. A második lesiklás is fényesen sikerült. Este a tornaegyletben elbeszéltük élményeinket s beszámolónkat azzal fejeztük be, hogy másnap délután ismét a Kis-Svábhegyre megyünk.”Uriemberek_hova_viszik_azokat_a_leceket4

Ez volt az a bizonyos történelmi pillanat, amellyel kezdetét vette a síelés a budai hegyekben. Arról, hogy honnan nyerték az impulzust ennek a Közép-Európában akkor még alig ismert sportágnak a meghonosítására, Bély így mesélt:

„Ezernyolcszázkilencvenkettő októberének végén, a »Der Gute Kamerad« című ifjúsági folyóiratnak valamely korábbi évfolyamában egy különleges, nálunk akkor még nem ismert téli sportról, igen érdekes cikket olvastam. Eme ismeretterjesztő cikk írója rendkívül ügyes tollal tárgyalta az északi népek (a lappok, finnek, norvégek és a svédek) egyik nélkülözhetetlen téli közlekedési eszközének, a sínek eredetét, alakjának évszázados tapasztalatok alapján való módosítását, használatának különféle célját és módját, továbbá sportszempontból méltatásával is foglalkozott. Ez a cikk már az első olvasásra lekötötte figyelmemet. Újból elolvasva, arra a gondolatra jutottam, hogy ezt a téli sportot, amely jóravaló testmozgás lehet, meg kell próbálni. Még aznap este a budai tornaegylet, a B. B. T. E. egyik buzgó tagjával Demény Károllyal közöltem az említett ifjúsági folyóiratban fölfedezett új sportot. Demény Károly, aki nemcsak a tornának, hanem minden testedző sportnak lelkes híve volt, ugyanolyan értelemben méltányolta az új sportot, mint én. Hamarosan elhatároztuk, hogy azt a budai hegyekben megpróbáljuk. Igen ám, de ahhoz síek kellenek. Hol kapunk Budapesten síeket? Talán Kertész Tódornál vagy Huzellánál. Utána jártam e kereskedőknél, kérdezősködtem, de sajnos eredménytelenül. Ugyanis a kereskedők azt mondták, hogy: »Magyarországon síek nem kaphatók, hanem csak Krisztiániában« (Norvégia fővárosa, Oslo akkori neve); mivel azonban ez idő szerint norvég síkereskedővel üzleti összeköttetésünk nincsen, ennélfogva sok idő múlna, míg azt az árut beszerezhetnénk. Eme válasz elszomorított. Mit csináljunk? Nemsokára itt a tél, megjön a hó és nem lesz lábszánkó. Sokat tanakodtunk ketten. Végre megjött a jobb gondolat. Ugyanis Demény Károly-t, aki akkor a kereskedelmi minisztériumban titkár volt arra kértem, írjon Krisztiániába egyik postáshivatalnok társának s kérje őt, szerezzen síárjegyzéket és küldje azt Budapestre címére. Másnap levél ment Krisztiániába. Nem várt rövid időn belül megérkezett Krisztiániából a válasz, illetőleg a síárjegyzék. Azonnal megrendeltünk 6 pár telemark típusú, kőrisfa sít és pedig 2-25 m. hosszút, továbbá sícipőt és 6 pár kecskeszőr-harisnyát. A sílécekre a spanyolnádas szíj kötés nem volt ráerősítve, azt tornaegyletünk üléstermében mi ketten, lázas sietséggel és nagy örömmel szereltük. Nagy volt az örömünk azért is, mert aznap szakadatlanul havazott.”Uriemberek_hova_viszik_azokat_a_leceket5

Ezekkel a sporteszközökkel felszerelkezve másnap is kivonult a két sportember, most már a Kissvábhegy tetejére. Ekkor ismerkedtek meg Huseby Rangwald norvég mérnökkel, aki a norvég Gregersen család tagjait oktatta a síelés fortélyaira. A szerencsés véletlen folytán így tanítómesterhez is jutottak. Kettőjükön kívül Téry Ödönt és Follért Károlyt, akik Bélyékkel egy időben kezdték a síelést, mintegy három idényen át tanította Rangwald.

Így indult meg a síélet Budapesten, és a lelkes kezdeményezők fáradozása eredményeként csakhamar megalakult a Budapesti (Budai) Torna Egylet lábszáncsapata. Ennek pontos időpontjáról nincs feljegyzés, csak azt tudjuk, hogy működésével megelőzte a többi hasonló egyesületet. (Egy régebbi cikkben, a Herkules című sportlap egyik kis híre alapján, a Hangay-féle kolozsvári Ski-Clubnak, valamint az illavai lábszánegyletnek tulajdonították az elsőbbséget, ám egyikről sem található semmilyen egyéb forrás.)Uriemberek_hova_viszik_azokat_a_leceket6

A magyarországi sízés kezdő időpontjának legtöbben az 1892-es évet tartják. Holfeld Henrik az 1893–94-es téli évadot, illetve az akkori gyenge tél következtében csak 1894 novemberét jelölte meg. Annyi bizonyos, hogy 1895-ben már fénykép készült a tízfős csapatról, amelynek tagjai Bárczy Andor, dr. Ernyei Pál, Holfeld Henrik, Vaniek László, Holfeld Pál, Demény (Dürr) Károly, ifj. Újhelyi Sándor, dr. Áry Pál, Bély Mihály és Wein Dezső voltak.Uriemberek_hova_viszik_azokat_a_leceket1

A fotón nincs rajta Téry Ödön és Follért Károly. Utóbbi ekkor már felhagyott a síeléssel, Téry Ödön pedig nem volt a BBTE tagja, habár Bély a fent felsoroltak mellett Téryt is felvezette naplójában az 1894–95. évi névsorba. Az ezt megelőző két évadban is szerepelteti őt négyük között. A következő esztendők rövid bejegyzéseiben már nem találunk névsort, de a Herkules egyik 1896-os cikkéből tudjuk, hogy a létszám egy hölggyel, Bély Mihály feleségével, Bély Máriával, valamint három úrral, Kosutány Bélával, dr. Porteleky Lászlóval és Wein Árpáddal gyarapodott.Uriemberek_hova_viszik_azokat_a_leceket2

A csapat tagjai 1895-ben nagyobb kirándulást tettek a Svábhegyre, ahonnan a Normafától a Csillagvölgybe és majdnem a Városmajorig csúsztak le léceiken. Az 1895 utáni sorozatos „fekete” telekről a következő szűkszavú feljegyzés olvasható a naplóban: „1896.-ban Wein Á., Holfeld H. és Vaniek egyszer mehettek csak a Naphegyre, ekkor is rossz hóviszonyok mellett.” „Kevés a hó. – 1897.-ben.” „Hóhiány! – 1898.-ban.”

1899. december elején nagy havazás volt, amiről így számolt be a Sportvilág: „A Budapesti (Budai) Torna-Egylet 1892-ben alakult lábszán (ski) csapatja örömmel üdvözölte a legutóbbi bő havazást. A több évi hó hiány miatt, a lábszánkózást, ezen egészséges és kedélyes gymnastikát a székes főváros területén nem volt lehetséges művelni. Most azonban a tél kedvez e sportnak is. A budai lejtőkön a hó bár csak 3 deciméter magas, mégis azonban az első gyakorlatra ez is megfelelő szánpálya. Ez után már nap-nap mellett kint járnak a fatalpasok s víg kedély mellett száguldanak a hótakarón.” (Sportvilág, 1899. december 15.)

Gyakorlóterepük a Gellérthegy északi oldalán az általuk „kis- és nagy norvégnak” keresztelt lejtők, a Sashegy-, a Naphegy- és a Kissvábhegyen a Molenda melletti lejtők voltak. Az 1900-as évekre aztán már polgárjogot nyert a sportág, és mások is síeltek szerte az országban.

„De bárhogy is volt, a kezdet nehézségeivel nekik kellett megküzdeniük. S így az ő érdemük, valamint annak a néhány más férfiúnak az érdeme, kik az ország különböző pontján velük szintén egyidőben végezték az úttörés nemes küzdelmét, a magyar sísport történetében elvitathatatlan.” (Turisták Lapja, 1932, 339. oldal)Uriemberek_hova_viszik_azokat_a_leceket3

Földváry Gergely