Pedagógusnap: most minden kicsit más volt

Megszokott életképek tűntek el észrevétlenül a járványveszély miatt. A kazalnyi, gyönyörű virágcsokrokat tartogató, meghatottan derűs tekintetű tanárok legalább annyira a tanév végi időszak részei, mint a levegőben szálldogáló nyárfavirágok pamata. Ám az idén a pedagógusnap ünneplése is másként alakult, a színfalak mögé került, az online térbe szorult.

A tanár-diák kapcsolat egyszerre vált személytelenebbé és személyesebbé az elmúlt hónapokban. Megszűntek ugyan a találkozások, azonban a képernyők és kamerák nyújtotta technikai lehetőségek közelebb is hozták egymáshoz a beszélgetőket. Vicces esetek is történtek, nem is egyszer, de pedagógusnapon mégsem ezeket idézzük fel, sokkal inkább azokra gondolunk, akik meghatározók lettek egész életünkre.
Az első óvónőnkre, aki évtizedek múltán is emlékszik nemcsak ránk, de a testvérünk, szüleink nevére is, és a villamoson utazva, két megálló között arról beszél, milyen öröm volt neki, hogy a csoportjába jártunk, mert minden óvodai ünnepségen el lehetett mondatni velünk egy verset, és semmilyen közösségi feladat miatt nem reklamáltunk. Egyszer talán el kellene árulni neki, hogy azokat főleg az ő kedvéért vállaltuk…

Az első tanítónőre, akit hatéves gyerekként mindent tudó hősnek láttunk. Aki egy személyben volt kicsit az anyukánk, a nővérünk és a legjobb barátunk is.

A felsős osztályfőnökünkre, aki táborozáskor elvonult velünk annak az öreg platánfának az árnyékába, ott, a Balaton partján, s velünk könnyezve mondta el, hogy nagypapánk elvesztése nagy veszteség és fájdalom, de sajnos az élet velejárója – és mindezt olyan kedvesen, hogy el is fogadtuk.

A gimnáziumi tanárokra, akiktől megtanultuk, hogy a tudás érték, és a tisztelet olyan különleges dolog, ami csak kölcsönös alapon működhet. És abból, hogy szégyelltünk volna készületlenül megjelenni az óráikon, pontosan mérhető volt, mennyire hallgattunk rájuk.

Sokunknál az egyetemi oktatók, pedagógusok folytatták a sort. Nekik már nem volt feladatuk a nevelés, mégis, mind emlékszünk olyan professzorunkra vagy tanárunkra, aki emberségével, toleranciájával vagy más kiváló tulajdonságával maradt örök példa a szemünkben.

A pedagógusokat ünnepeltük nemrég. Sokan gondoltunk, gondolunk rájuk ezekben a napokban, de eszünkbe jutnak ők és intő, vagy éppen biztató, vigasztaló szavaik máskor is, a legkülönbözőbb időszakokban és helyzetekben. Fontos részei az életünknek, megérdemlik, hogy legalább az év egy napján mosolygósabban süssön rájuk a nap, és egy csokor – az idén stílszerűen virtuális – virággal köszönjük meg, hogy nemcsak az agyukat, de a szívüket is a szolgálatunkba állították.


Az otthoni tanulás felértékelte a tanárok munkáját


A Beethoven -szobor előtti pad már foglalt


"Minket a szülők és a diákok is megbecsülnek"