„Legalább három ember lakik bennem”

Huszonöt éve él és alkot a Hegyvidéken Árendás József grafikus, Munkácsy-díjas, érdemes művész, a Galéria 12 Egyesület oszlopos tagja. A Maros étterem kerthelyiségében beszélgettünk vele sok egyéb mellett arról is, hogyan alakult ki az „ár&ás-os” stílus.

– Hogyan telt az elmúlt időszak? Említette a telefonban, hogy plakátokat is készített a karanténban.

– Az egyik plakátommal a bezártságot próbáltam vizuálisan megfogalmazni – lehet, hogy sikerült? Persze örülök, hogy vége van ennek a szigorú időszaknak, és találkozhatunk, beszélgethetünk. A fiam és a szomszédok is segítettek a bevásárlásban. Gangos házban lakom, két korombeli hölggyel szinte minden délben találkoztunk a folyosón, megbeszéltük a híreket, ez volt a „déli nyúz”! Sportoltam is, reggel-este a hosszú gangon oda-vissza gyalogoltam, ha összeadom, százötven kilométert is megtettem. A nehezén talán túl vagyunk, de nem lehet lezserkedni a korosztályomnak, hiszen még nem győztük le a vírust! A válásom óta, huszonöt éve lakom ebben a kerületben, ezt megelőzően huszonöt évig éltem a belvárosban. Nagyon szeretem a Maros utcát és környékét. Ez egy kis falu nekem, ismerem a boltost, a lakatost, a kocsmát, a zöldségest, az itteni embereket, szeretem, hogy zöld minden, nem vágyom már Pestre. Még viccelek is néha: olyan régen voltam Pesten, talán kell útlevél, ha átmegyek a hídon?Legalabb_harom_ember_lakik_bennem5_2

– Az életrajzában megragadott, mennyire kitartott ifjúkori álma mellett.

– Engem egész életemben az hajtott, hogy valamilyen rajzoló ember legyek. A tatai gimnáziumban asztalosságot is tanultam, bútortervező akartam lenni. Imádtam rajzolni, találtam egy tanárt, Kerti Károly grafikust, akit a mesteremnek tartok. Érettségi táján első díjat nyertem az Országos Amatőr Képzőművészeti Kiállításon, és azt gondoltam, szabad út vezet a Képzőművészeti Főiskolára… Hát, kirúgtak. Hatszázból felvettek tízet. Gimnázium után egy évig dolgoztam az Almásfüzitői Timföldgyárban, három műszakban, aztán azt mondtam apámnak, elég volt, felmegyek Pestre. Senkit nem ismertem a nagyvárosban, csak azt tudtam, hogy grafikus akarok lenni. Térképrajzolóként is dolgoztam, délutánonként szakkörökben rajzoltam. A következő felvételin megint kirúgtak. Pedagógus édesapám kérésére jelentkeztem Pécsen rajz–földrajz tanári szakra. A felvételi nagyon jól sikerült, csak az volt a gyanús, hogy a rajznál a leendő osztálytársaim mind mögöttem álltak, és nézték, milyen jól rajzolok. Kitől fogok én itt tanulni? – gondoltam. Így aztán amikor megjött az értesítés, hogy felvettek, apám előtt széttéptem. Szegény, majdnem összeesett. Rá egy évre felvettek az Iparművészetire, tipo-grafika szakra. Két hétig tartott a vizsga. Tüdőgyulladásom volt, hat kilót fogytam, de végigküzdöttem, sikerült! Boldog öt diákév következett a Zugligetben, lediplomáztam betűgrafikusként, de nem éreztem magam művésznek. A klasszikus reklámgrafikát művelgettem ugyan, de nem szerettem meg. Két-három év is eltelt csalódottan, amikor plakátmegrendeléseket kaptam az akkori mozgókép-forgalmazó cégtől, a MOKÉP-tól. Jöttek a sikerek, nyertem egy Év plakátja-díjat, kiállításokra hívtak, a kollégák befogadtak. A hetvenes években szabad kezet kaptunk – főleg a külföldi – filmplakátok tervezéséhez. Beleszerettem a plakátműfajba, végre művésznek éreztem magam.Legalabb_harom_ember_lakik_bennem5_3

– Emlékezetes műve egy parafrázis: az „Iparművészeti FőisCola VOLT az igazi”. Hogyan készült?

– Honnan jön egy ötlet? Másodikos voltam, sorban álltam a büfénél. Az előttem lévők kérdezték: te mit iszol? Mondom, kólát. Milyen kólát? „Főiskolát!” – vágtam rá, és ebből az év végén „Az Iparművészeti FőisCola az igazi” című kiállítás plakátja lett. Negyven év múltán, 2020-ban „Az Iparművészeti FőisCola VOLT az igazi” változata textil bevásárlószatyron jelent meg – nyomtunk belőle jó pár példányt –, régvolt iskolatársaim boldogan villognak vele a Fény utcai piacon. A szatyor sarkában „Árendás 1972” felirat díszeleg.

– Három éve a Hegyvidék Galériában rendezett életmű-kiállításán Pinczehelyi Sándor képzőművész úgy fogalmazott, hogy az ön munkáit meg lehet ismerni, annyira egyediek, epigrammatikusak. Hogyan alakult így?

– Igen, a plakát vizuális epigramma, egy kicsit frivol is, hiszen az utcán kelleti magát. Ez főleg régebben volt igaz, most már inkább a kiállítótermek belső falain lóg. A plakát lényege a tömörség, ez nem narratív műfaj! A filmplakátok kora 1989-ben befejeződött. Utána huszonöt év alatt közel száz színházi plakáttal gazdagítottam az életművemet a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Itt alakítottam ki „ár&ás-os” stílusomat. Megterveztem a színház arculatát is. A gyerekdarabokhoz mindig kitaláltam valamit: kifestőt, játékot, papírforgót – és ezt is imádtam. Egyedi stílusban dolgozom, de változatosan. Az egyik plakátot inkább fotósra csináltam, a másikat grafikusabbra, a harmadikat groteszkre, ilyenre-olyanra, mivel legalább három ember lakik bennem. Azért tudtam ennyi ideig egy színháznál tevékenykedni, nem váltam unalmassá.Legalabb_harom_ember_lakik_bennem5_4

– A fiatalokkal mi a helyzet? A digitális világot már nem lehet figyelmen kívül hagyni…

– A látásmód a lényeg. Ma mindenki kezében villog az okostelefon, ha valami nem érdekes, azonnal továbblapoz. A gondolat egyszerűsítésére és „tömör, plakátos” megfogalmazására szükség van ma is; remélem, a tapasztalataink beépülnek a huszonegyedik század tervezőgrafikai világába. Az egyetemeken évente majdnem száz „graphic designer” kap diplomát, most már ők következnek! Tanács: ez a szakma egy hosszútávfutás, ha valaki kevés tapasztalatot és muníciót gyűjt magának, az kevés lesz egy életre. A rengeteg szorgalom és munka idővel meghozza a gyümölcsét. Én ma is imádok festeni, rajzolni, ceruzával, tussal, ecsettel, fotózok, linót metszek, mindent csinálok – és mindegyikben lubickolok. De igazán rajzolni szeretek.

– Hogyan születik a rajz?

– Azt nem tudni. Rajzban gondolkodom. Van egy üres papír, egy ceruza… A rajzolás csodateremtés! Jövőre leszek hetvenöt éves, készül egy monográfia az életművemről, azon gondolkodom, mi legyen a címlapon. Melyik plakát a kétszáz közül? Van egy cím nélküli kedvencem, a fejemből banán ugrik ki, mint egy felkiáltójel, azaz ötlet. A dolgok, az élmény, a humor, a feladat, a katarzis valahogy egyesülnek az ember lelkében, szívében, agyában. Érdekes, hogy most már fejben is tudok rajzolni. Ugyanúgy vagyok én a vizuális arzenálommal, mint a karmester, aki olvassa a kottát, és közben hallja a zenekart.Legalabb_harom_ember_lakik_bennem5_5

– A plakátjaiban nem kevés a humor, a fonákság. Ez honnan ered?

– Van humorérzékem, őseimtől örököltem, meglátom a fonákságokat. Nekem egy dologról többnyire mindig más jut eszembe, mint a többieknek. Különben ez egy olyan szakma, feladat, mint a bohócé a cirkuszban, szinte mindent kell tudni. Azt hiszem, clown vagyok!

– Ön tervezte a Gyermelyi tészta és a Lipóti Pékség arculatát, így akár naponta találkozhatunk a műveivel.

– A jelenleg forgalomban lévő összes Gyermelyi tészta, liszt, tojás grafikáját én terveztem, a kezdetektől huszonöt évig, Pohárnok Mihály társtervezővel együtt. Emellett a cég logójának és grafikai arculatának megtervezése is a feladatom volt. Nehéz, de gyönyörű munkát jelentett, nagyon élveztem. A Lipóti Pékség esetében pedig az én ötletemre egyszerűsödött a név Lipótira. Ezután a cég arculata, logója is megszületett Lőrincz Attila társtervezővel közös munkaként. Ha a kolbász Csabai, a bor Tokaji, a tészta Gyermelyi, a kenyér legyen Lipóti, nem?! És elfogadta a cég, nekem lett igazam. Előző életemben biztosan szakácsnő lehettem, mert imádok főzni – és mindig Gyermelyi tésztával! Kenyérből pedig a Lipóti pityókást veszem.Legalabb_harom_ember_lakik_bennem5_1

Szepesi Dóra