Felemás aranykor – egy háromgyermekes anyuka története az önkéntes karanténból

„Történeteink közreadásának egyik nem titkolt célja, hogy jó példákat mutassunk be, amik akár ötletet, akár pusztán erőt és hitet adhatnak másoknak, hogy átmenetileg négy fal között is lehet teljes az élet” – írtuk korábban lapunk e részének bevezetőjeként. Nos, erőre és hitre is nagy szüksége volt az alábbi történet lejegyzőjének, de mint láthatjuk, egyiknek sem volt híján, így családjával együtt új tapasztalatokkal gazdagodva, lélekben és szeretetben is megerősödve hagyhatja majd maga mögött ezeket a „történelmi időket”.

Hányszor elmondjuk a gyerekeinkről, hogy ők a legnagyobb ajándékok az életünkben! Hányszor elmondjuk: a legtöbb, amink van, az egészség, a család és a szeretet!

Aztán fordul egyet a világ, és a legnagyobb ajándékok hét héten át otthon ragadnak. A nap huszonnégy órájában egy lakásban velünk, hogy minden kérdésükkel, amik time-lapse-szerűnek tűnő fejlődést mutató agyvelejük legmélyebb bugyraiból előkerülnek, válogatás nélkül minket találjanak meg. Hogy ne csak a nagy, életre szó válaszokat igénylő felvetéseikre kelljen megfelelnünk, ne csak az esti összebújásokkor megosztott titkokat kelljen a szívünkbe zárnunk, ne csak a családi mozidélutánon látottakat kelljen megvitatnunk, ne csak a társasozás közben felmerülő létkérdéseket kelljen tisztáznunk, ne csak úszni, futni, biciklizni kelljen együtt velük, de minden bunkerépítési ötletükkel, abszurd viccükkel, orbitális röhögőgörcsükkel, pitiáner matekfeladatukkal, válogatós hisztijükkel és a nap végén kifáradt kis elméjük véget nem érő bukfencekben manifesztálódó elpilledésével is nekünk kelljen megküzdeni.

Bár eddig az sem tűnt kis próbatételnek, most már tudom, nem volt nagy kihívás az ovi, a suli után azt a néhány órát kitölteni, ami az esti fektetésig hátravolt. Nem volt nagy kihívás hétvégén együtt pihenni, a szünetekben programokat csinálni, a nyarat végiglubickolni velük.Felemas_aranykor1

Furcsa dinamikája az életnek, hogy épp a járvány előtti hetekben ült a fejembe a gondolat, milyen jó lenne látni, hogyan tanulnak, hogyan viselkednek a gyerekeink az iskolában, amikor nem vagyunk velük. Erőt vett rajtam az érzés: villámgyorsan elillan a gyerekkor, amelynek nagy részét tőlünk távol, az oviban, az iskolapadban töltik, másokkal érzik jól magukat, mások vigasztalják őket, ha elkámpicsorodnak, mások kacagtatják meg őket, mások tanítják őket, mi pedig már csak egy kimerült, kikapcsolódásra vágyó gyereket kapunk haza mindennap. Betegségek és szünetek ide vagy oda, mégiscsak kimaradunk az életük jó részéből. Nem kellett sokat merengenem ezen, megkaptuk őket 0–24-re – és azt kell mondanom, szülő legyen a talpán, akit ez nem sokkolt.

Hiába éreztem az első pillanattól különleges adománynak az előttünk álló heteket, amelyeket családi körben tölthetünk, az ezerfelé osztott figyelem, a minden fronton való helytállásra való törekvés felőrölte ezt a kezdeti, naiv örömet. A hirtelen sokszorosára nőtt ingerek, az életünket elöntő új feladatok, az egyre sürgető határidők és az így-úgy teljesített napok után rajtunk erőt vevő kimerültség nem teremtettek éppen optimális körülményeket ahhoz, hogy értékelni, mi több, élvezni tudjuk egymás társaságát, annak ellenére sem, hogy olykor meg-megcsillant mindennek a szépsége is.

Csoda volt persze látni, hogyan nőnek össze az iskolások egész napra az itthon lévő egyévessel, aki most lubickol a társaságukban. Azt, hogy ők sosem fáradtak egy mosolyhoz, a vele való bolondozáshoz, a babusgatásához, vagy ha úgy hozza az élet, az ellátásához. Velünk ellentétben ők mindig türelmesek egymással, egészen addig, amíg mi türelmetlenek nem leszünk. A mi feszültségünk természetesen megsokszorozódik bennük, de amíg mi bírjuk cérnával, ők is vidámak. Hát, ez az. Bírni cérnával.Felemas_aranykor2

Amikor online órát kell indítani a férjnek, amikor segíteni kell megtalálni a közös többszöröst, amikor az egérrel nem sikerül az igekötőt az igéhez húzni, amikor a kicsi könyvespolcra mászik, amikor az online óra lefagy, amikor nem megy a kerületszámítás, amikor a másodikos besokall a számítógép előtt töltött óráktól, és fejen áll a kanapén, miközben a negyedikesnek online zongoraórája lenne, és a kicsi üvölt, mert éhes, és a hagyma leégett, mert közben muszáj volt már kiteregetni is… Az élet alapjáraton is sok szórakoztató helyzetet produkál három gyerekkel, de ha a nyolcéves világmegváltó találmányának részletes terveit fejti ki őrjítő hangerőn, miközben a nővére éppen dolgozatot írna, és ezzel egy időben takarítás után egy órával ráeszmélünk, hogy a kicsi az egész lakást beterítette hungarocell-darabkákkal, be kell látni: vannak helyzetek az életben, amikor a túlélés az egyetlen lehetséges cél.

Szóval, születhetnek itt fennkölt gondolatok az ajándékba kapott együttlétről, bizony, az első hetek jól pofon vágják az embert, akinek megadatott, hogy reggeltől estig, estétől reggelig főállású szülő lehet. Mert, persze, még ha lenne is más állás, ez minden egyebet megelőz, hiszen a gyerekdolgok nehezen tűrnek halasztást.

Csodálatos az agy; most már értem, hogyan voltunk képesek évezredről évezredre új és újabb történelmi és szociális helyzetekhez idomulni. A mi idegrendszerünk a hetedik hétre vette fel a ritmust. Az őrültek háza mostanra madárházzá szelídült, amelyben ugyan megállás nélkül ugrabugrálnak és csivitelnek a benne lakók, de végre ezzel is megbirkózunk anélkül, hogy estére kifacsarva hevernénk szanaszét a lakásban.

Persze nem mondom, jó érzés a nap végén az elcsendesült nappaliban hátradőlni a kanapén, és azt sem mondom, hogy a konyhában abban a pillanatban már makulátlan rend uralkodik, de végre tudjuk élvezni a madárházat. Mostanra értünk el arra a pontra, hogy tudunk nevetni a képtelen helyzeteken, a feladattorlódás már nem tébolyult hősnővé, hanem legtöbbször kacagó anyává tesz, aki igyekszik teret engedni a gyerekek csacsogásának is, még ha nehéz is rájuk koncentrálni az elvégzendő feladatok közben, mert ez az anya tudja, hogy képzeletük szárnyalása legalább olyan fontos, mint az, hogy legyen mit feltálalni nekik aznap ebédre. Ha nem fontosabb. Hét hét kellett, de sikerült a ránk szakadt karanténnal egyszerre beszűkülő teret úgy-ahogy kitágítani.

Milyen más lesz ez a nyár, amelybe így megyünk bele! Telnek majd a hónapok, és már most félek, hogy hirtelen kiüresedik az életünk, amikor újra iskolába mennek. Hogyan emlékszünk majd vissza ezekre a hónapokra? Mint felnőttkorunk legszebbjeire? Mint egy felemás aranykorra, amelyben a betegségtől való félelem olyan helyzetbe zárt össze minket, amiben az élet átalakult, és új értelmet nyert? Amelyben minden ránk szakadó online kihívás ellenére visszatértünk egy emberibb léptékű életbe, amelyben egymás felé fordultunk, amelyben a család egysége megerősödött, és kiteljesedett az a szeretet, amit eddig leginkább csak általános szófordulatként emlegettünk? Szeretet. Milyen sok indulat fér bele ebbe a szóba, negatív és pozitív egyaránt. És milyen sokat elbír egy család is, ha megvan benne ez a mindenkit így vagy úgy összekapcsoló kohézió. Akárhogyan is lesz, a mi nagykönyvünkbe történelmi időkként vonulnak be majd ezek a hetek. Semmi nem lesz többé ugyanolyan, mint azelőtt. Remélem.

Sashegyi Zsófia