„Nem adhatjuk fel a reményt, hogy hozzá tudunk járulni egy jobb világhoz”

A Jókai Klub meseíró pályázatán az idén Nógrádi Gergely mesekezdetét formálhatták saját történetté a gyerekek, és az író volt a zsűri elnöke is. Az online díjkiosztó után beszélgettünk vele.

– Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy gyerekeknek írni nagyobb kihívás, mint felnőtteknek.

– Nagy felelősség gyerekeknek írni, nagyobb, mint felnőtteknek.

– Miért?

– Mert a felnőtt készen van. A gyerek pedig még bármi lehet, és nagy felelősségünk, hogy milyen felnőtt lesz belőle. Ez múlik a szülőn, az iskolán és az ifjúsági könyveken, a gyerekkönyveket írókon is.

– Édesapja, Nógrádi Gábor jó nevű, közkedvelt gyerekkönyvíró – hogy csak néhány művét említsük: Petepite, Hogyan neveljünk…?, Hecseki és a kedves betörők, Gyerekrablás a Palánk utcában.

– Erről nem szoktam beszélni, pedig igen érdekes dolognak tartom. Amikor történik valami az országban, bármilyen szinten, az emberek között, akkor mindig mondom neki: „Apu, figyelj rám! Ezek a vezetők, adminisztrátorok, politikusok, postások, díjbeszedők a te könyveiden nőttek fel. Hogy lehet, hogy sokan közülük most mégis arrogánsak, türelmetlenek, rosszkedvűek, néha gonoszok?” Hogy van az, hogy felnövekszik egy generáció egy író kötetein, az alkotónak azonban azzal kell szembesülnie, hogy hiába írt nagyon fontos könyveket, erős gondolatisággal, érzelmekkel, útmutatással a jobb emberré váláshoz, a látszat azt mutatja, hogy nem sikerült a küldetés? Mert ez egyfajta küldetés. Az író a gyerekkönyvekben olyasmi felé irányítja a gyereket, ami jobb felnőtté teheti, hogy egy jobb világot teremtsen – és akkor a gyerekkönyvíró egyszer csak, úgy húsz-harminc év múlva azzal szembesül, ez bizony nem lett jobb világ. Elgondolkodtató.

– Talán pont nem azok a gyerekek olvasták azokat a bizonyos fontos könyveket…

– Nagyon sokan olvastak a hetvenes-nyolcvanas években a mai gyerekekhez képest. Én is faltam a könyveket, az öcsém pedig még nálam is jobban. Persze nem volt ennyi tévécsatorna, internet – de óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, hogy ezek a rengeteget olvasó gyerekek miért nem lettek egy hajszállal jobb felnőttek? Csukás István, Bálint Ágnes, Lázár Ervin és Janikovszky Éva művei is ott voltak számukra, meg a gyerekfilmek, a Szeleburdi család, a Bagaméri, a Pom Pom, a Mirr-Murr – akik ezeken nőttek fel, miért nem csináltak egy jobb világot? Ez egy picit elkedvetlenít mint ifjúsági vagy gyerekírót.

– Az új kihívásoknak is igyekszik megfelelni?

– Igen! Most például egy történelmi fantasyt írok. A Trónok harca fantasysorozat nagyon nagy siker volt Magyarországon is, és a kiadómmal úgy döntöttünk, csinálunk egy magyar trónok harcát, egy történelmi fantasyt. Kiválasztottunk egy olyan időszakot a magyar történelemből, ami egyfajta trónok harca. Ezt egy monumentális nemzeti eposszá faragtam; remélem, a könyvhétre megjelenhet. Ez lesz az ötvenegyedik könyvem. Az ötvenedik, egy felnőtteknek szóló novelláskötet, Az emberszerelő igazán nagy siker volt. Most megint az ifjúságnak írok, bár nem mondhatom, hogy a készülő mű kifejezetten ifjúsági regény, hiszen a középkor kegyetlen és véres korszak volt, sok-sok fájdalommal és igazságtalansággal. Nem titkolt reményem, hogy film is készül majd a műből. A könyveimet mindig úgy írom, hogy egyszer majd film lehessen belőlük. A regény a történelemkönyvekből ismert figurákat hozza közel, persze a figurák mögé pillantva, hogy valójában X. Y. miért volt gonosz, vagy épp emberséges. És a hős, aki feláldozza az életét egy szent célért, miért teszi? Ugyanazt próbálom közvetíteni ebben a fantasyben immáron a felnőttek felé is, amit az édesapám próbált évtizedeken keresztül az ifjúsági könyveiben egy másik korosztálynak. Nem adhatjuk fel a reményt, hogy hozzá tudunk járulni egy jobb világhoz a műveinkkel!Nem_adhatjuk_fel_a_remenyt_hogy_hozza_tudunk_jarulni_egy_jobb_vilaghoz1

– A Jókai Klub meseíró pályázatán arról is beszélt, mekkora élmény volt olvasni a pályaműveket.

– Fantasztikus pályamunkák születtek! Tudom, hogy a hetvenes-nyolcvanas években remekül írtak a gyerekek. Na de akkor olvastak is! Mint tudjuk, az íráskészség legjobb trenírozása az olvasás. Jó színvonalon meg lehet tanulni írni, vannak is íráskurzusok szerte a világban, de a legnagyobb tanító mindig az olvasás. Olvasni kell Maupassant-t, Thomas Mannt, Lázár Ervint, Csukás Istvánt, Erich Kästnert – hogy lássuk, ők miként oldottak meg egy bizonyos szituációt, hogyan írtak le egy hőst, hogyan fejeztek ki egy gondolatot.

– Ön tudatosan olvasott?

– Természetesen az életem nagy részében élvezetből olvastam.

– Úgy tudom, gyerekkorukban az édesapjukkal megbeszélték az olvasmányaikat, megnézték egymás írását.

– Pontosan, máig megnézzük. Ő elég hamar elkezdte a gyerekeit is arra trenírozni, hogy jól írjanak. Ezek nagy, véres, könnyes, verejtékes melók voltak, akkor még kopogós, mechanikus írógépen. Azt mondta: „Nézd meg, hogy az erdőt hogyan írja le Tolsztoj, mondjuk, a Háború és békében!”, és kiválasztott egy fél oldalt. „Most vegyük úgy, hogy ott vagy a Pilisben, és írd le az erdőt!” Leírtam a magam keresetlen egyszerűségével. „Jó, akkor nézzük meg, hogyan írja le az erdőt Maupassant! Vagy Jókai Az arany emberben.”

– Neki tudnia kellett, honnan vegye ki a szemelvényeket.

– Persze! Apámnak íróiskolát kellene nyitnia, úgy tudom, készül is valami ilyesmire. Sokkal több íráskurzusra lenne szükség az országban. Nyugaton nagy divat írni tanulni. Fantasztikus dolog, ha valaki jól ír – nem feltétlenül az irodalmi részére gondolok. Ma, az internet korában boldog-boldogtalan posztol szövegeket. Nagyon jó lenne, ha egy kicsit fel tudnánk hozni az átlagszínvonalat, hogy legalább az alapokkal tisztában legyenek, akik írnak.

– Egy kicsit beszéljünk a klasszikusok újrameséléséről!

– Ezek irtózatosan nagy munkák! Nálunk boldogabb országokban támogatják ezt a tevékenységet állami szinten. Elő kell venni például a Szigeti veszedelmet, ami nem próza, hanem költészet, és abból egy prózát csinálni a gyerekeknek, mert az esélye majdhogynem nulla annak, hogy ők azt valaha is elolvassák. Vagy előveszünk egy Victor Hugót, az ezeroldalas A nyomorultakat, vagy Jókaitól A kőszívű ember fiait, és újrameséljük. Ezek a munkák elvisznek akár éveket is. Az újramesélés nem rövidítés, hanem a mai gyerekeknek a mai nyelven kell elmesélni a világirodalmi gyöngyszemeket. A Manó könyvek Klassz! sorozatában vannak az eredeti műből is részletek, össze tudja hasonlítani a gyerek a Nógrádi Gergely-féle újramesélést Jókaival, Gárdonyival. Amit újramesélnek, az megmarad, amit nem mesélnek újra, az eltűnik. Kemény Zsigmond, Eötvös csodálatos regényei ott porosodnak a könyvtárban, az átlagember évtizedek óta nem veszi le azokat, Jókait, Mikszáthot is egyre ritkábban. Ki olvassa el Móricztól az Erdély-trilógiát? Pedig egy csoda! Hát, ezeket mind újra kellene mesélni… De tudja, mit? A saját műveimet is újra kellene mesélni húszévenként! Apám regényeit is. Elő kellene venni most a Gyerekrablás a Palánk utcábant, és újra elmesélni. 1985-ben a gyerekek nem ugyanazok a gyerekek voltak, mint a maiak.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy az éneklés nagyobb katarzist nyújt a művész számára, az írás azonban maradandóbb.

– Ez pontosan így van.

– Azért szüksége van az éneklésre is, nem? Hiszen amellett, hogy ír, operaénekes és kántor.

– Látja, ezt most először magának mondom el. Azt hiszem, ha esetleg választanom kellene, hogy az íráskészségem vagy a hangom menjen el, akkor azt mondanám, hogy a hangom. Pedig abból jobban meg lehet élni, mint az írásból, mégis azt mondom, hogy az írás maradjon. De ne feledjük, javarészt én most már nem operaénekes vagyok, hanem kántor! Tehát ha azt kérdezné, hogy kántor vagy író, akkor már bajban lennék, mert kántornak lenni sokkal összetettebb dolog. Az hivatás, és nem szakma.Nem_adhatjuk_fel_a_remenyt_hogy_hozza_tudunk_jarulni_egy_jobb_vilaghoz2

Szepesi Dóra