Három ház, ezernyi történet

A főváros számos pontján ezúttal is megnyitottak a lakóépületek a Budapest100 fesztiválhoz kapcsolódva. A XII. kerületben három helyszínen mutatták be a lakók otthonaikat, épületeiket és saját közösségüket – ezek együttes megismerésével válhat ugyanis teljessé a házak s rajtuk keresztül a város története.

Egy-egy épület és a benne a lakók élete olyannyira kalandos, hogy az könyvet érdemel. Így érezték ezt a Böszörményi út 6–8. számú házak lakói is, akik a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Galéria felhívása nyomán először 2014-ben mutatták be történeteiket „Ha a házunk mesélni tudna…” címmel, majd tavaly ennek egy újabb, kibővített kiadását is megjelentették.

„Ez a könyv adta az alapját a mostani kiállításunknak” – mondta el a ház egyik lakója, Vári Zsófia, akinek szervezésében kis tárlatot állítottak össze a Böszörményi út 8. számú épület bejáratánál. A ház – akárcsak az egykori „Horthy-telep” többi része, a Böszörményi út 4., 6., valamint a Királyhágó utca 5/a és 5/b – 1926–28-ban épült, így még csak közelíti a százéves életkort, a centenárium azonban nem volt feltétele annak, hogy csatlakozni lehessen az idei Budapest100 fesztiválhoz. A tizedik alkalommal meghirdetett programsorozat egyik fő újítása éppen az volt, hogy az épületek korától és helyétől függetlenül bemutathatták magukat a lakóközösségek.

A Böszörményi úti házi tárlat szervezője felidézte, hogy az egykori Budai Helyőrségi Kórház leválasztott területén aktív vagy nyugalmazott tiszteknek és köztisztviselőknek épültek lakások. A Királyhágó utcai tömböt Martonosi Baráth Lajos, míg a Böszörményi úton lévőket Kappéter Géza tervezte, aki maga is itt lakott. Az egyes házak a kor ismert, még élő honvédelmi személyiségeinek neveit viselték. Például báró Hazai Samuét, aki 1910–1917-ig a Magyar Királyság honvédelmi minisztere volt, 1929-ben pedig épp a róla elnevezett 6-os számú épületbe költözött.

A második világháború idején Budapest ostroma a Horthy-telep házain is hatalmas pusztítást végzett, több bombatalálat érte az épületeket. „1945. január 17-én a házunk kapott egy akkora becsapódást, hogy azt hittük, ránk dől az épület. […] A fél lakásunk eltűnt. Két szoba a szabadba nyílt. Szüleimnek egy élet munkája veszett ezzel semmibe. De édesapám azt mondta, annak örüljünk, hogy élünk!” – olvasható Polonyi Éva visszaemlékezésében.

A háborúban sok ház teljesen megsemmisült a környéken, de az egykori Horthy-telep az óriási károk ellenére megmenekült; ebben nagy szerepe volt a lakóknak, akik részt vettek az újjáépítésben. Az 50-es évek elején a házakat államosították, majd 1961-ben a tulajdonosok visszakapták lakásaikat, míg azok, akik 1945 után költöztek be az elhagyott otthonokba, kedvezményes áron, részletfizetésre megvásárolhatták ezeket.

Az elmúlt évtizedekben sok híres lakója volt a telepnek. Közülük az egyik legismertebb Nemes Nagy Ágnes író, költő, műfordító, az Újhold irodalmi folyóirat alapítója, aki 1958-tól haláláig, 1991-ig lakott a Királyhágó utca 5/b-ben. Harmadik emeleti lakása nem csupán otthon és alkotóhely volt, hanem baráti, művészeti és szerkesztőségi összejövetelek helyszíne is.

Szinte minden lakó visszaemlékezésében szerepel, mennyire jó volt gyerekként itt lakni; a 6-os és 8-as házak által közrezárt udvaron reggeltől estig játszottak. Bár most már nincs akkora nyüzsgés, mint hajdanán, Vári Zsófia szerint a régi szép időket idézte az idei tavasz. A járványhelyzet miatt ugyanis a gyerekek nem mehettek óvodába, iskolába, játszótérre, így az udvaron töltötték az időt – közben pedig nemcsak ők, hanem a szülők is jobban megismerhették egymást.

 

*

Hangulatos, modernista szellemben épült villaépületet járhattak körbe az érdeklődők az Orbánhegyen. A Vöröskő utca 9. szám alatti, 1934–35-ben épült házat Krassói (Kracsun) Virgil tervezte, akinek legismertebb, Módos Ferenccel közös alkotása a Farkasréti temető főbejáratának 1938-ban elkészült épületegyüttese. Ez ma már csak néhány részletében emlékeztet régi önmagára, Budapest ostroma alatt ugyanis a nagy része megsemmisült.

A Vöröskő utcai villa első tulajdonosa és építtetője dr. Pogrányi-Nagy Félix miniszteri osztálytanácsos és külügyi titkár volt, aki utolsó megbízatását a háború idején, 1944 nyarán az athéni nagykövetségen teljesítette. Valamikor 1944 és 1946 között a korábbi Horthy-rendszer „nem kívánatos tisztviselőjeként” végleg elhagyta Magyarországot – a háború után Argentínába emigrált, ahol korábbi szenvedélyével, a nyelvészettel foglalkozott, és Cuyo városának egyetemén tanított –, a háza azonban 1945-ben már biztosan lakatlanul, a harcok miatt megviselt állapotban állt.

„Ez az épület is megsérült, az ostrom után állítólag két halott szovjet katonát találtak benne” – mesélte Fekete Mihály, a ház mai lakója, akinek szülei, Fekete Nagy Béla festőművész, építészmérnök és élettársa, Barta Éva keramikus 1945 tavaszán költöztek be ide. A tulajdonos felelevenítette, hogy a második világháború idején zsidó származású édesanyja és keresztény, konzervatív családba született, de a barátai hatására fokozatosan balra tolódó – katonaszökevényként, a Magyar Kommunista Párt tagjaként hamis papírokkal élő – édesapja a XII. kerületben, a Nógrádi utcában béreltek lakást, a II. kerületi Henger utcában pedig kerámiaműhelyt működtettek. Itt a művészi igényű ruhagombok, kitűzők és ékszerek mellett titokban hamis okiratokat készítettek zsidóknak és katonaszökevényeknek. (Fekete Béla 2014-ben embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Jad Vasem intézettől posztumusz megkapta a nem zsidóknak adható egyik legmagasabb izraeli állami díjat, a Világ Igaza kitüntetést.)

Amikor a szülők arról értesültek, hogy lebukott egy általuk segített ember, vidékre menekültek. 1945 májusában jöttek vissza Budapestre. Mivel a Nógrádi utcai lakóhelyüket – ahová a németek géppuskafészket telepítettek – szétlőtték, ezért a környéken kerestek egy üres, de még lakható házat. Így találtak rá a szintén sok kárt szenvedett Vöröskő utcai épületre, amelyet egy erdélyi bácsival együtt kiigényeltek az államtól. „Ide születtem két évvel később” – mondta el a házigazda.

Édesanyja, Barta Éva 1954-ben a Vöröskő utcai házban alapított ismét kerámiaműhelyt, ahol a korábbi művészeti elit addigra teljesen ellehetetlenített apraja-nagyja „bérmunkásként” dolgozott, hogy némileg enyhítsen anyagi gondjain. A munka eleinte az emeleti cselédszoba és konyha szűkös tereiben, zsúfolt körülmények között folyt, majd 1958-ban a ház utcafronttal átellenes oldalán egy műhelyt építettek, amelyet az alagsoron keresztül lehetett megközelíteni. A műhely felől kicsi, 15x15 centis ablakot nyitottak az előszoba felé.

„A kukucskálóablakból pont az utcai kapura lehetett látni. Az esetleges állami ellenőrzések miatt alakították ki, hiszen a legtöbben illegálisan dolgoztak nálunk” – adott magyarázatot Fekete Mihály a különös nyílásra.

A Fekete család és a művész barátok alkotásai a ház minden szegletében feltűnnek. A tulajdonos képzőművészet iránti szeretetével csak a természet szépségei iránti rajongása és a növénygondozás terén tanúsított szenvedélye vetekszik: a nappaliban banánpálma hozza terméseit, a teraszon narancsok érnek, és a kertben is, ami tele van különleges növényekkel, zöldségek, gyümölcsök teremnek bőséggel az év nagy részében. Ez utóbbi egy „ökologikus park”, amit a WWOOF (World Wide Opportunities on Organic Farms) nemzetközi mezőgazdasági szervezet egyetlen budapestiként felvett a tagjai közé.

Amikor Fekete Mihály a napfényes teraszáról bemutatta „zöld birodalmát”, a teraszkorlátra szerelt két tablóra is felhívta a figyelmet, ezeken a Vöröskő és a Zulejka utca látható az 1960-as, 70-es évekből. Mint mondta, a tablókat prototípusnak szánta, azt szeretné, ha ki lehetne helyezni ilyeneket a hegyvidéki utcákon. Ha a régi fotók előtt akár csak egy pillanatra megállnának az emberek, megismerhetnék, milyen is volt korábban a lakókörnyezetük, és talán fel lehet kelteni a kíváncsiságukat, hogy többet is megtudjanak városuk múltjáról.

 

*

A Budapest100 fesztivál harmadik XII. kerületi helyszíne, a Zugligeti út 59/a némileg kilóg a sorból, mert nem egy régi épületről van szó. Az átlagos megjelenésű családi ház – amelynek építési évéről a szervezők nem találtak információt – Gát György produceré volt, négy évvel ezelőtt tőle vásárolta meg az In Memoriam Dr. Bíró Éva Alapítvány.

„Dr. Bíró Éva egy multinacionális cég orvos-igazgatójaként dolgozott, 2014-ben, 49 évesen hunyt el. Rá és édesapjára, dr. Bíró Pálra emlékezve hozott létre egy alapítványt Éva testvére, dr. Bíró Oszkár és édesanyja, Bíró Mária, hogy akár több éven keresztül támogatott lakhatást biztosítsanak hátrányos helyzetű, szociálisan rászoruló szakorvosjelölteknek és diplomás egészségügyi dolgozóknak” – beszélt szervezetükről dr. Simáné Szakács Judit kuratóriumi elnök.

Tragikus módon az elmúlt években a két alapító is elhunyt: 2018-ban, 50 évesen Bíró Oszkár távozott, tavaly pedig, 90. életévében Bíró Mária is, aki „túlélte a lehetetlent, gyermekei halálát”. Az alapítók öröksége azonban jó kezekbe került, az alapítvány számára megvásárolt Zugligeti úti házban immár négy éve élnek családias körülmények között fiatal rezidensek, szakápolók.

„Minden évben pályázatot írunk ki a fiataloknak, akiket szociális alapon választunk ki. A határon túlról érkezőket is segíteni kívánjuk, nem feledve, hogy Bíró Éva és családja is a Vajdaságból települt át Magyarországra a délszláv háború idején” – mondta az elnök.

„Ez nem szekta, nem kommuna, nem kollégium és nem is társbérlet” – hangsúlyozta Horogh Petra építész, a CoHousing Budapest Egyesület társelnöke az alapítványi házban tartott előadásában. Kitért rá, hogy az első lakóközösségek a 60-as években jöttek létre Dániában, ezek mintájára számos hasonló közösség alakult Nyugat-Európában.

Néhány éve már itt, Budapesten is működnek lakás- és házközösségek, amelyek sok szempontból különböznek egymástól, van azonban néhány jellegzetességük, ami közös bennük. Egyrészt, hogy az életterük alakítását közösen tervezik, nincs a lakók között alá- vagy fölérendeltségi viszony, továbbá sokféle tevékenységet végeznek együtt. Ezek közül az egyik legjellemzőbb a közös főzés és étkezés, ami kiváló alkalmat ad a beszélgetésekre és egymás megismerésére.

k.