„Szerencsés száz év van mögöttem”

A trianoni békediktátum évében született, a második világháborúban két egyetemet is elvégzett, a kommunizmus idején „nemkívánatos személyként” üldözték, majd elismert szakemberként a marokkói öntözéses gazdálkodás kialakításában vállalt fontos szerepet. Sajó Endre, a Hegyvidék egyik legidősebb lakója feleségével együtt mesélt lapunknak az elmúlt száz év emlékeiről.

„Kerüljön beljebb, már nagyon vártuk!” – köszönt Sajó Endre és felesége, Zsuzsa. A házaspár a nappaliba invitál, ahol lufik, konfettik és képeslapok fogadnak.
„Isten éltesse sokáig! Látom, nagy ünnepség volt!” – gratulálok Endre bácsinak, aki december 14-én ünnepelte a századik születésnapját. „Köszönöm szépen, száz év az száz év!” – feleli. „Nem volt nagy parti. A járvány miatt nemigen találkozunk senkivel” – teszi hozzá szomorúan Zsuzsa néni, aki azt is elmondja, hogy korábban férjével együtt rendszeresen eljártak a Hegyvidéki Kulturális Szalonba.
„Az Ausztráliában és Kanadában élő rokonok az interneten köszöntöttek fel. Nem gondoltam volna, hogy egy nap olyan fejlett lesz a kommunikációs technológia, hogy több ezer kilométerre egymástól vice versa láthatjuk, hallhatjuk egymást” – jegyzi meg az ünnepelt. Szerencses_szaz_ev_van_mogottem2

– Mesélne a fiatalkoráról?

Endre bácsi: Kérem szépen…

Zsuzsa néni: Édesem, nem kell minden részletbe belemenni. Csak dióhéjban!

Endre bácsi: Röviden a lényeg. A második kerületben születtem, tizennégy éves koromig a szüleimmel és a két testvéremmel éltem. Miután édesapám meghalt, édesanyám vidékre költözött, én pedig a nagymamámhoz kerültem. 1939 és 1942 között a pesti Piarista Gimnázium elvégzése után a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémiára kerültem, majd a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdasági Egyetemen tanultam. Születésnapom alkalmából mindkét iskolából felköszöntöttek. Egy emlékplakettet is kaptam, jólesik, hogy gondoltak rám.

Zsuzsa néni: A férjem a legidősebb a végzett diákok között. Nemrég megkapta a vasdiplomáját is.

Endre bácsi: Két diplomám van: egy pesti és egy óvári.

– Gratulálok! Nem lehetett könnyű a világháború idején egyetemre járni.

Endre bácsi: 1939. szeptember 1-jén kezdtem az első évemet. Aznap támadták meg Lengyelországot. Újságolvasó emberként tisztában voltam az eseményekkel. Az idősebb bátyám vezérkari százados volt, ő tíz évre szovjet fogságba esett, ebből egy évet magánzárkában töltött.Szerencses_szaz_ev_van_mogottem1

– Sikerült megmenekülnie?

Endre bácsi: Igen. Miután hazavergődött, nekünk csak annyit mondott: „Itt vagyok, ne érdeklődjetek a részletekről.”

– Ráadásul még ezután következett a szovjet megszállás és diktatúra. Hogyan emlékszik azokra az időkre?

Endre bácsi: Az édesapám vízügyi mérnök volt; amikor meghalt, a nagybátyám vette át a vállalkozását. Együtt tervezték a Kvassay- és a békéscsabai zsilipet. Az első állásom a Földművelésügyi Minisztériumban volt. A háború után akadozott az import, rizstermesztéssel, növények nemesítésével foglalkoztam. Ezután Kisújszállásra kerültem, a termelőszövetkezetek egymásnak adtak tovább. Nemkívánatos személynek számítottam, viszont akinek volt tudása, dolgoznia is volt mit. Hogy én meg voltam-e elégedve, az más kérdés… A középső bátyám akkoriban emigrált Ausztráliába. Engem háromszor is el akartak fogni a kommunisták, de szerencsés sorsom van, nem sikerült nekik.

– 1959-ben házasodtak össze. Hogyan ismerkedtek meg?

Zsuzsa néni: A szarvasi Öntözési és Talajjavítási Kutató Intézetben találkoztunk, ő akkor már elvált ember volt. Az előző házasságából született egy fia, akit én is nagyon szeretek. A férjemmel sok szép közös emlékünk van. Sok más mellett Marokkót is megjártuk.

– Miért éppen Marokkó?

Endre bácsi: Egy öntözéssel foglalkozó cégnél dolgoztam. Egy nap a középvezető odajött hozzám, és megkérdezte, igaz-e, hogy tudok franciául. Mondtam neki, hogy igen. A nyelvtudásomnak köszönhetően három évig dolgoztam a marokkói földművelésügyi minisztériumban. A franciák az öntözéses gazdálkodás kialakításához kérték a segítségemet.

Zsuzsa néni: Akkor még egészen más világ volt! Sokat ért a nyelvtudás. Készítettünk egy francia–német–magyar mezőgazdasági szakszótárt is. Még nem volt számítógép, az egészet írógépen írtuk meg. Nagyon nagy munka volt!

Endre bácsi: Három évet és három hónapot töltöttünk Marokkóban.

Zsuzsa néni: Jóban voltunk a magyar nagykövettel, nagyon rendes ember volt, de franciául egy szót sem tudott, a férjem segített neki a fordításban. Kemény időket is megéltünk ott. Akkor kísérelték meg a puccsot király ellen. A lázadók el akarták foglalni a rádió épületét, a mi lakásunk pedig pont mellette állt. Szerencsére végül nem történt semmi, mert a király másik városban tartózkodott.Szerencses_szaz_ev_van_mogottem3

– Mikor költöztek ide, a Hegyvidékre?

Endre bácsi: Miután hazajöttünk, egy tervezési vállalatnál kaptam munkát. 1969-ben vásároltuk a lakásunkat, Marokkóban kerestem meg az árát.

Zsuzsa néni: Szarvasi lányként úgy éreztem, hogy vidékről vidékre költöztünk.

Endre bácsi: Dehogy! Vadonatúj volt ez a ház.

Zsuzsa néni: Akkoriban nem így nézett ki a környék, földutak voltak. Mindenesetre nagyon szeretjük a Hegyvidéket, végtelenül kedvesek a szomszédjaink is. Zamárdiban van egy nyaralónk, korábban sokat jártunk oda. Úsztunk, kertészkedtünk, bicikliztünk. Rengeteget kocsikáztunk, mert a férjem odavan az autókért.

Endre bácsi: Még most is furikáznék, ha engednék!

– Mikor ült utoljára volán mögé?

Endre bácsi: Kilencvenöt éves koromban az orvosnő már nem adta meg az engedélyt, mert nem lehetett. A kis „Volksit” most is elvinném egy körre, de hát mit tegyek, nem lehet… Agrármérnök a munkám, az ablakok a hobbim. 1995-ben alapítottam egy céget, amely ablakok szigetelésével foglalkozik, de ma már nem dolgozom.

– Hogyan telnek mostanában a napjaik?

Zsuzsa néni: Kilencvenegy éves vagyok, de jól érzem magam a bőrömben. Főzök, vezetem a háztartást. Az ünnepek előtt nagyon meghatódtam. Elmentem bevásárolni, cipeltem a szatyrokat, vettem egy kisebb fát is, de nem tudtam vinni, ezért húztam magam után. Egyetlen taxi sem állt meg nekem, mert nem vállalták a fenyőfa szállítását. Egyszer csak odajött hozzám egy kedves fiatalember a feleségével, és felajánlotta, hogy hazahoz autóval. Mondtam is neki, hogy a Jóisten küldte!

Endre bácsi: Ugyanúgy éljük az életünket, mint mások. Jól kiegészítjük egymást.

– Jó látni, hogy boldogok!

Zsuzsa néni: Ő az ész, én a kéz. Endre nagyon okos ember, ugyanakkor a háztartásban nem remekel – még egy teát sem tudna megfőzni. A járvány előtt sokat jártunk piacra is. Amíg én körbenézek, ő leül és megvár.

Endre bácsi: Vérzivataros korszakban telt el ez a száz esztendő. A trianoni szerződés évében, 1920-ban születtem, 2020-ban, a világjárvány idején elértem a száz évet. Hamarosan jön a záróra, de egyet elmondhatok: szerencsés életem van most is.Szerencses_szaz_ev_van_mogottem4

Boussebaa Mimi