Hivatásos hegyvidéki jazzrajongó

Nyolcvanadik születésnapját ünnepelte nemrég lapunk zenei szakírója, a fél évszázada a Hegyvidéken élő Márton Attila. Vele beszélgettünk a jazz műfaj iránti sok évtizedes elkötelezettségéről, polgári hivatásáról, széles körű érdeklődéséről és sok minden másról.

– Hivatásos jazzrajongó című könyve 2016-ban jelent meg. Miért választotta ezt a címet?

– Mintegy tizenöt évvel ezelőtt kaptam ezt a hízelgő megnevezést a kitűnő jazzénekesnőtől, Pocsai Krisztinától, aki éveken át a Bartók Rádió jazzműsorainak háziasszonya volt. Akkoriban közreműködtem egy összesen több mint másfél száz adásból álló, Világsztárok Magyarországon című sorozatban, amiben a hazánkban fellépő nagy jazzikonok felvételeit játszottuk le, rövid ismertetőkkel, élménybeszámolókkal fűszerezve. Mivel én szinte mindegyiküket láttam, Louis Armstrongtól Stan Getzig, Ella Fitzgeraldtól Ray Charlesig, az egyik alkalommal Kriszta így kiáltott fel: „Úgy látszik, te egy hivatásos jazzrajongó vagy!” Innen datálódik a becenevem, amelyre igazán büszke vagyok.Hivatasos_hegyvideki_jazzrajongo4

– Ön nemcsak a műfaj szerelmese, hanem legszorgalmasabb hazai krónikása is. Már 1969-ben publikált a kanadai Coda jazzfolyóiratban, de itthon csak 1972-től lehetett olvasni az írásait. Mi volt az oka ennek?

– A jazz valahol a támogatott és a tűrt kategória határán állt, a lapok alig-alig fogadtak el jazzel kapcsolatos írásokat, és azokat is jobbára csak hivatásos újságíróktól. Emiatt külföldi lapoknak írtam beszámolókat hazai és olykor más kelet-európai fesztiválokról, ami érdekes volt a nyugati olvasók számára. Aztán egyre több fórum kezdett felfigyelni a jazz műfajra. Külsősként dolgoztam a Magyar Rádióban, cikkeim jelentek meg a Magyar Ifjúságban, a Majazz című folyóiratban, majd a Gramofonban, a Demokratában, a Hegyvidékben és különféle internetes jazznapilapokban. Magyar nyelvterületen alighanem én írtam a legtöbb – közel kétezer – zenei témájú újságcikket. Ennek elismeréseként kaptam meg három éve a Magyar Jazz Szövetség Pernye Andrásról elnevezett életműdíját, amit évente vehet át egy olyan személy, aki szellemi tevékenységével hozzájárul a magyar jazzművészet színvonalának emeléséhez, nemzetközi elismertségéhez.

– Évtizedek óta követi a jazz világát. Sokat változott a műfaj ez idő alatt?

– Rengeteget változott, éppen úgy, mint a művészetek mindegyike. Összehasonlítható-e a mai filmművészet, színházi világ vagy a képzőművészet a harminc, ötven, száz év előtti helyzettel? A jazz életem során legalább öt-hat stílusváltáson esett át, és mindegyiknek megvannak a maga szépségei, jelentős eredményei. Gyerekkoromban még a szvinges, táncra ingerlő jazz volt a meghatározó, amely alig vált el a pop műfajtól, aztán megjelent a modern jazz, majd a rockkorszak elhozta a fúziót, a free és avantgárd törekvések olykor meghökkentő zenei kísérleteket eredményeztek. Mára az etno-jazz éppúgy teret nyert, mint a kortárs zene felé közelítő irányzatok, amik messze túllépik a műfaji határokat.hHivatasos_hegyvideki_jazzrajongo1

– Lapunk hasábjain is rendszeresen olvashatók zenei vonatkozású cikkei, ráadásul nemrég megjelent új könyve, a Hegyvidéki muzsika, amiben kifejezetten a kerületünk zenei életéről ír. Minek köszönhető a műfaj hegyvidéki sikere?

– A jazz megjelenése a kerület különféle helyszínein már viszonylag régi keletű, hiszen korábban is rendeztek koncerteket a Budapest Kongresszusi Központban, a MOM Kulturális Központban, a Jókai Klubban, a Barabás Villában, a Nyitott Műhelyben. A később felépült MOM Sport, valamint a Hegyvidéki Kulturális Szalon is bekapcsolódott ebbe a folyamatba, sőt a polgármesteri hivatal előtti téren is voltak már ingyenes jazzesemények. A Get Closer rendezvényszervező iroda művészeti vezetőjének, Kleb Attilának köszönhetően a világ vezető jazzmuzsikusaival találkozhattunk, részben az immáron öt egymást követő évben megszervezett jazzfesztiválok alkalmával, másrészt pedig a szólókoncertek révén. A közelmúltban olyan jazzikonok koncertjeit láthattuk, mint Chick Corea, Pat Metheny, Gregory Porter, Kenny Garrett, John McLaughlin vagy Dee Dee Bridgewater. Nos, ezzel magyarázható, hogy a cikkeimből összeállított második könyvem bátran viselheti a Hegyvidéki muzsika címet.

– A könyv ajánlása felesége emlékének szól…

– Ő is nagy zenebarát volt. Soha el nem feledhető emlékek kötődnek több prágai és varsói jazzfesztiválhoz, amelyeken együtt vettünk részt, a hazai koncerteknek pedig se szeri, se száma. Két éve váratlanul hunyt el, ötvenöt együtt töltött év után.

– A megszámlálhatatlanul sok jazzkoncert közül melyik volt a legérdekesebb az ön számára?

– Két olyan eseményt említenék, aminek magyar vonatkozásai is voltak. Az egyik Indiában, a másik Hollandiában történt, és mindkettő hivatalos üzleti úthoz kötődik. Mérnök-közgazdászként a külkereskedelemben dolgoztam, és 1980 februárjában úgy intéztem az éppen esedékes indiai utamat, hogy Bombayben – ma: Mumbai – részt vehettem a Jazz Yatra fesztiválon. Az egyhetes rendezvényen fellépett a világhírű amerikai bőgős, Charles Mingus együttese is. Bár a zenekarvezető egy évvel korábban meghalt, a felesége tovább menedzselte a Mingus Dynastyt. Az akkoriban már nemzetközi hírnévnek örvendő Pege Aladár is a meghívottak között volt, és virtuóz játéka olyan sikert aratott, hogy Sue Mingus megajándékozta férje egyik hangszerével, ami rendkívüli sajtóvisszhangot kapott világszerte. Ez a fesztivál az egzotikus környezet miatt is emlékezetes marad; indiai „színekben” nem kisebb művész lépett fel, mint Ravi Shankar szitárművész, napjaink egyik vezető jazzénekesnőjének, Norah Jonesnak az apja. Aztán tizenhat évvel később, 1996-ban Amszterdamban, a híres Concertgebouw hangversenyteremben ismét találkoztam Sue Mingussal és a turnézó zenekarral. Ekkorra ugyan már a teljes „stáb” kicserélődött, de természetesen a legnagyobb amerikai hangszeres művészek játszottak a Dynastyben. Mrs. Mingus mellett ülhettem a fényes teremben, ahol hatalmas aranybetűkkel vannak felírva a világ legnagyobb zeneszerzőinek nevei, Mozarttól Beethovenig. Nem kis büszkeség fogja el a magyar látogatót Liszt és Bartók nevét olvasva.Hivatasos_hegyvideki_jazzrajongo2

– Ha már India szóba került, hová jutott el még a hivatása révén?

– Nagyon szerencsés voltam, mert az 1968-as „új gazdasági mechanizmus” lehetővé tette a saját külkereskedelmi tevékenységet az igazán exportképes termelővállalatok számára. Akkoriban kevés mérnök ismert idegen nyelveket, így nem volt nehéz elhelyezkedni. Főleg délkelet-ázsiai és észak-európai országokban jártam, a leginkább egzotikus helyek Indonézia, Nepál és Sri Lanka voltak. Zenei mindenevő lévén nagyon élveztem a jávai gamelán zenét, vagy az indiai rágákat, de a népművészeti bemutatók, táncelőadások is óriási élményt jelentettek, nem is beszélve a műemlékekről.

– Arról is híres, hogy az amerikai bicentenárium idején megnyert egy világversenyt.

– A Jazz Forum, a Nemzetközi Jazz Szövetség hivatalos folyóirata 1976-ban, az Egyesült Államok alapításának kétszázadik évfordulójára, „A jazz – Amerika hozzájárulása a világ kultúrájához” címmel hirdetett pályázatot. Az első díjat, száz nagylemezt a washingtoni Kennedy Center adományozta. Nagy örömet jelentett harminckét ország csaknem ezer résztvevője közül az első helyen végezni.

– A pandémia miatt most koncertekre sem lehet járni. Hogyan telnek a mindennapjai?

– A vírusjárvány miatti bezártság természetesen engem is megvisel. Szerencsére a mai kommunikációs lehetőségek sokkal könnyebbé teszik a kapcsolattartást szeretteinkkel. Telefonon és egyéb módokon beszélgetek a fiam családjával, négy felnőtt unokámmal, akik közül ketten már külön laknak, a rokonaimmal és kiterjedt baráti körömmel, köztük számos zenésszel és zenerajongóval. Kedvelem az ismeretterjesztő tévécsatornákat, és némi internetes tájékozódás után a játékfilmek között is találok megtekintésre érdemeseket. Hatalmas gyűjteményemben hanglemezek, CD-k, DVD-k százai vannak, inkább a bőség zavara a jellemző. Nagy sétákat teszek a Farkasréti temetőben, amely olyan, mint egy érdekes park. Felkeresem a zeneművészet nagyjainak sírjait, mécsest gyújtok az emlékükre. Bartók, Kodály, Solti György mellett ott nyugszik Szabó Gábor is, aki valamennyi magyar jazz-zenész közül a legnagyobb karriert futotta be Amerikában. A tavaszi időszakban készült a Hegyvidéki muzsika könyvem. Júliustól októberig több koncerten vehettem részt, ezekről beszámolókat írtam, hiszen négy lapnak dolgozom folyamatosan. A koncertek hiányában még intenzívebben tudok foglakozni jazztörténeti cikkek és lemezkritikák írásával. Szóval, nem unatkozom.Hivatasos_hegyvideki_jazzrajongo3

B. M.