Ápolók és gyógyultak: áldozatos munka és elszántság

„Egyszerre féltem és izgultam”

2019 decemberében a Szent János Kórház Ápolási Osztályán vendégeskedtünk, ahol az idős betegek éppen a karácsonyi műsorukra gyakoroltak. Énekeket, verseket tanultak, ajándékokat készítettek szeretteiknek. Ekkor találkoztunk az intézmény vezetőjével, Eisenhauerné Fördős Andreával is, akinek nem sokkal később szinte teljesen megváltoztak a mindennapjai.

– Jelenleg a Szent János Kórház COVID-osztályán dolgozik. Hogyan élte meg azt, hogy hirtelen egy valóságos rémálomba csöppent? – kérdeztük őt.

– 2020 tavaszán az ápolási igazgatónő felkért a Szent János Kórház kardiológiai, majd később az ortopédiai részlegének COVID-osztállyá való átalakítására. Végül a COVID-ortopédián maradtam mint főnővér. Egyszerre féltem és izgultam, hiszen ez komoly szakmai kihívást jelentett. Nem beszélve arról, hogy akkor még semmit nem tudtunk a vírusról. Olyan dologgal kellett harcolnunk, amivel még soha senki nem találkozott. Egy átlagos kórházból járványkórház lett.

– Kezdetben nagyon jó aránnyal gyógyultak a betegek, ősszel azonban jelentősen romlott a helyzet.

– Sajnos igen. A legelviselhetetlenebb talán a kiszámíthatatlanság: a betegek állapota egyik pillanatról a másikra válhat kritikussá, amit különösen nehezen éltünk meg.

– Hogyan tudták feldolgozni a tragédiákat?

– Sokat beszélgettünk egymással, ami rengeteget segített. Csakúgy, mint a korábban soha nem látott társadalmi összefogás. Nemcsak a betegek és családtagjaik hálája adott erőt, de az is szép élmény volt, amikor gimnazisták egy héten keresztül mindennap saját készítésű süteményekkel, rajzokkal, köszönőlevelekkel ajándékoztak meg bennünket. A COVID-osztályon – függetlenül attól, hogy kit milyen területről vezényeltek át – óriási az összetartás. Mindenki maximális lelkesedéssel végzi a munkáját. A járvány miatt különböző szakterületekről érkeztek ápolók, asszisztensek és műtősök. Közelebbről is megismertük egymást, jóval szorosabb lett a kapcsolatunk, mint a „békeidőkben” volt.

– Most már folyamatosan nő a beoltottak száma, kevesebb az új fertőzött is.

– Igen, de még mindig itt van köztünk a vírus. Fontos, hogy az emberek megértsék: az első oltás önmagában nem ad százszázalékos védettséget! Sokszor érzek dühöt és értetlenséget, amikor olyanokkal találkozom, akik még mindig nincsenek tisztában a vírus veszélyeivel.

– Ha minden jóra fordul, hogyan piheni majd ki az elmúlt bő egy év terheit?

– A pihenés mindnyájunkra ráfér! Én szeretnék egy kicsit a családommal lenni, aztán visszamegyek a saját osztályomra, amelyet jelenleg teljesen felújítanak. Bízom benne, hogy mielőbb visszakaphatjuk a régi életünket, és abban is reménykedem, hogy az egészségügyi dolgozók munkáját később is ugyanúgy elismerik majd, mint a járvány idején.

A beteg éjszaka és ünnepnapon is beteg

A koronavírus-járvány magyarországi megjelenése óta az egészségügyi dolgozók szinte megállás nélkül harcolnak a betegek életéért. A megnövekedett terhelés miatt több osztálynak is fel kellett készülnie a COVID-fertőzöttek ellátására. A lelki és fizikai megpróbáltatásokról Szalmási János, a Szent János Kórház Krónikus Belgyógyászati Osztályának osztályvezető ápolója beszélt lapunknak.

– Emlékszik az első koronavírus-fertőzött betegére?

– Sok kollégámhoz hasonlóan nem is tudtam, hogy a beteg fertőzött. Mivel az eljárásrend szerint a „gyanús” eseteket kötelezően szűrtük, nála is PCR-tesztet végeztünk. Az akkori lehetőségek miatt a teszt eredménye másnap délután érkezett meg: pozitív volt.

– Mire gondolt, amikor ez kiderült?

– Korábban öt évig az olaszországi Padovában dolgoztam, a mai napig több ottani kollégámmal tartom a kapcsolatot. Tőlük első kézből kaptam információt arról, mire képes ez a vírus. Gondoltam, hogy ez itthon sem lesz egy egyszerű, enyhe lefolyású járvány. A COVID-időszak elején mi is féltünk, mert nem ismertük a betegség természetét, egy esetleges fertőzés kiszámíthatatlan következményeit, a védekezés legjobb lehetőségeit, eszközeit. Ezzel a félelemmel kellett dolgozni minden egyes napon. Megnyugtatóbb ismerni a veszélyt, mint az ismeretlennel hadakozni. Megkönnyebbültem, amikor megkaptam az oltást.

– Jelenleg a Krónikus Belgyógyászati Osztály is COVID-részlegként működik. Mennyire volt nehéz az átállás?

– Tavaly novembertől hetven ágyon láttunk el fertőzötteket. Osztályvezető ápolóként az átállás időszaka rengeteg többletszervezéssel járt, sok olyan feladatot kellett megoldanunk, ami a normál működtetés során nem fordul elő. A szakma specifikussága, hogy nincs szünet. A beteg éjszaka, hétvégén és ünnepnapon is beteg. Az ellátás során a zárt, nem szellőző védőfelszerelés, másrészt a maszk komolyan nehezíti a kommunikációt mind a páciensekkel, mind a kollégákkal. A fizikai mellett fokozott lett a pszichés terhelés. Mindenkinek komoly kihívást jelentett a napi korlátozásokhoz történő alkalmazkodás, ami halmozottan jelentkezett az ápolói hivatást végzők körében. Pozitívum, hogy ma már sok olyan feladatot rutinszerűen tudunk elvégezni, amit a COVID-időszak elején kellett megtanulnunk.

– A harmadik hullám idején a Szent János Kórház is csúcsterhelés mellett működött.

– Kétségbeejtő volt látni a járvány felszálló szakaszában az emelkedő esetszámokat és az elhunytak számát. Hónapokig nem tudtuk, mikor lehet ennek vége, vagy mikor csökken egy kicsit ez a tendencia. A kollégáim szakmai helytállása példaértékű. Elszántan, az induláskor némi félelemmel, fáradtan is dolgoztak. Néhányan meg is betegedtek, majd visszatértek a munkába, de senki nem adta fel. Együtt jutunk ki ebből a néha igencsak kilátástalannak tűnő helyzetből!

– A szeretteinek sem lehet könnyű…

– Erőt ad a családom hozzáállása. Megértenek és támogatnak. Nem vették félvállról a veszélyt, vállalták a korlátozásokat, és megtalálták a megoldásokat arra, hogy ne csak a vírus határozza meg a mindennapjainkat.

– A járvány talán egyetlen pozitív következménye, hogy a legtöbben végre tisztelettel tekintenek az egészségügyi dolgozókra. Ugyanakkor nagyon nehéz időszak áll önök mögött. Miért éppen az ápolói szakmát választotta hivatásául annak idején?

– Édesanyám ápolónőként dolgozott egy vidéki kórházban. Már gyermekként megismertem a másoknak oly’ idegen kórházi légkört. A másik tényező a segíteni akarás hajtóereje volt. Persze, segíteni bárki tud. Azonban elsajátítani olyan szakmai ismereteket, fogásokat, technikákat, amikkel valóban segíthetünk a betegek gyógyulásában, hosszú évek kellenek. Sok mindent megtanultunk kényszerből a járvány miatt. Látjuk, mire vagyunk képesek. Erősebbek lettünk, mert végigcsináltuk.

– Nagyon elfáradt?

– Igen. Jelenleg a normál működés újraindításán dolgozunk. Az átállás előtt mindenkit legalább egy hétre elengedünk szabadságra. A járvány lecsengése után kikapcsolom a mobiltelefonomat, leteszem a karórámat, hogy ne kelljen az idővel foglalkoznom. Ha mindehhez egy tengerpart is társul, ahol olaszul beszélnek, akkor minden rendben lesz!

„Most már minden kollégám a barátom is”

Violáné Filyó Marianna diplomás ápoló idestova több mint egy éve küzd a súlyos állapotú koronavírus-fertőzöttek életéért. A Szent János Kórház III. Belgyógyászati és Kardiológiai Osztályának főnővére anyaként és nagymamaként mesélt az elmúlt időszak kihívásairól.

– Tavaly májusban is beszélgettünk, akkor elmondta, nagyon vágyik már arra, hogy minden idejét az unokáival tölthesse. Hogy van azóta?

– Fáradtabban, viszont novemberben nyugdíjba vonulok. Nagyon boldog vagyok, mert hamarosan megérkezik a nyolcadik unokám is, aki kislány lesz.

– Nehéz év áll ön mögött. Másképp tekint a hivatására, mint korábban?

– Mindig is tudtam, hogy az ápolás tudománya az enyém. Úgy látom, a szakma fontosságát az emberek is megértették. Mert vannak ugyan gépek és műszerek, de ápolók nélkül nehéz lenne bármi ellen is küzdeni.

– Hogyan tudták lelkileg feldolgozni a tragédiákat?

– Most, a járvány lecsengésének időszakában eszmélünk rá, hogy mennyit dolgoztunk. Szinte teljes egészében itt éltük az életünket. Olyan kollégám is volt, aki inkább bent aludt, mert már nem volt értelme hazamennie. De bírnunk kellett, ez nem is volt kérdés. Igyekeztünk támogatni egymást.

– Sikerült?

– A gyerekeim korábban sokszor feltették nekem a kérdést: „Anya, neked ki a barátod a munkahelyeden?” Mindig elmondtam nekik, hogy senki, mert jobb, ha a munka nem a barátságról szól. Azóta változott a helyzet. Most már minden kollégám a barátom is. Mindent tudunk egymásról. Tizenketten vagyunk; úgy gondolom, nincs még egy ilyen jó csapat, mint a miénk. Mérhetetlenül büszke vagyok az osztályomra! Többen voltak, akiket átvezényeltek hozzánk, és nagyon jó érzés volt, amikor közülük néhányan jelezték, hogy továbbra is velünk maradnának.

– Nagyon szereti a munkáját és a kollégáit is. Nem hiányzik majd a fehér köpeny?

– De, biztosan, ugyanakkor nagyon elfáradtam, jót tesz majd a pihenés. Tele vagyok tervekkel: elhatároztam, hogy nyelveket tanulok, és persze „unokázni” fogok. Már most be vagyok táblázva. Bár nem lesz egyszerű nyolc gyereket pesztrálni, de örömmel tölt el, amikor erre gondolok.

 

„Édesanyaként térhettem haza”

A koronavírus nem válogat: Sz. Athina 37 hetes kismamaként került a Szent János Kórház COVID-osztályára, ahonnan – mint mondja – az orvosoknak és az ápolóknak köszönhetően édesanyaként, egészséges gyermekével együtt távozhatott.

– Mennyire árnyékolta be a járvány a babavárás örömét?

– Egyrészt az óvatosság miatt a kimozdulások és a családi, baráti találkozók előbb korlátozódtak, majd meg is szűntek. Ennek nem örül senki, főleg ebben az időszakban, amikor a várandóssággal és a bennünk növekedő babával kapcsolatos minden eseményt szívesen osztunk meg másokkal. Másfelől viszont élvezhettük a home office előnyeit, nem voltunk betáblázva, tele programokkal. Könnyebb volt lelassulni, készülni a gyermekünk érkezésére, ezáltal hozzászokni, alkalmazkodni az új családi életünkhöz.

– Kismamaként ön is elkapta a koronavírust, kórházba kellett mennie. Mesélne a történtekről?

– Harminchét hetes terhes voltam, és már egy hete koronavírusos, amikor az egyik este hidegrázásra ébredtem, amit nehezebb légzés kísért. Az orvosom javaslatára bementünk a Szent János Kórház COVID-ambulanciájára – és ott is maradtam. Oxigént kaptam, folyamatosan megfigyelés alatt tartottak, de szerencsére nem lettem rosszabbul.

– Lelkileg hogyan viselte a kórházban töltött napokat?

– Sok beteget láttam, különböző súlyosságú állapotban, a helyzet komolysága mégis csak később tudatosult bennem. Az ápolók és az orvosok rendkívül kedvesek voltak, azt gondolom, miattuk sem hagytam eluralkodni magamban a negatív gondolatokat. Két napot töltöttem öt beteggel egy kórteremben, majd átköltöztettek egy másik kismama mellé. Már sokkal jobban voltam fizikailag, de lelkileg csak akkor jött a java. Másnap a szobatársam halva szülte meg a kisbabáját, ami nagyon megviselt. Ezután már egyedül töltöttem az éjszakát egy számomra felszabadított szobában. A történtek fényében a COVID-osztály orvosai úgy döntöttek, császármetszéssel segítik világra a kisfiamat, megóvva mindkettőnk egészségét. Március 24-én 11.52-kor jött világra Marci a szülészeti osztály teljesen elkülönített részlegén. A gyermekem élete első tíz percében átesett egy PCR-teszten is, ami negatív lett. Ettől kezdve végig velem volt, kettesben töltöttük az időt. Összesen hat nap kórházi ellátás után, édesanyaként térhettem haza. A koronavírus miatt egy teljes hónapig voltam beteg. A látottak és átéltek után úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy most interjút adhatok. Köszönöm Krauth doktornőnek és a COVID-osztály összes dolgozójának!

– Milyen érzés volt ilyen körülmények között először a kezében tartani a kisbabáját?

– Leírhatatlan... Az egyedi „szülésélményem” mellett kevésbé stresszes, megkímélt fizikai és lelkiállapotban készülhettem a gyermekáldásra. Úgy hiszem – mint sokan mások –, én is átértékeltem az emberi kapcsolatok, az egészség és az élet jelentőségét.

– Mit tanácsolna a kismamáknak, hogyan óvják meg magukat a koronavírus-fertőzéstől?

– A szülésemig nem volt lehetőség a kismamák oltására. Ha lett volna, valószínűleg kérem, így ezt javaslom másoknak is. Ne ezen múljon sem a baba, sem az anyuka élete! Most még várnom kell, de hamarosan én is regisztrálok az oltásra.

 

„...azt hittem, ezt nem élem túl”

Regisztrált a koronavírus elleni védőoltásra, de időközben ő is megfertőződött. Dr. Sepsey Tamás egykori országgyűlési képviselő szerint a hitnek, családja, barátai imájának, az orvosoknak és az ápolóknak köszönheti, hogy ma is élvezheti unokái szerető ölelését.

– Sok időt töltött kórházban. Mire emlékszik?

– Az első napokra csak halványan emlékszem. Lázas voltam, kétoldali tüdőgyulladásom volt, a szervezetem minden energiájával küzdött a túlélésért. Lélegeztetőgépre kerültem, lázálmaim, látomásaim voltak.

– A családtagjainak sem volt könnyű, hiszen a járványhelyzet miatt nem lehettek ön mellett.

– Nagyon nehéz, hogy az embernek egyedül kell megküzdenie ezzel a betegséggel. Amikor javult az állapotom, telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot. A kezelések utolsó két hetében, mivel már járni tudtam, a szeretteim az épület elé jöttek, én az ablakból köszöntem nekik. Erős férfinak ismerem magam, de bevallom, a könnycseppek ott voltak a szememben…

– A súlyos koronavírus-fertőzésből felgyógyultak közül sokan azt mondják, úgy érzik, új esélyt kaptak az élettől. Többen a második születésnapjukként ünneplik, hogy elhagyhatták a kórházat. Önt is megváltoztatta az, hogy sikerült túlélnie a betegséget?

– Igen. Nem sokkal húsvét után jöttem ki a kórházból. Amikor az ember az élet és halál kapujából tér vissza, ahonnan sokan nem, okkal érezheti úgy, hogy újjászületik, másképpen fogalmazva: mintegy feltámad. Úgy érzem, azért gyógyultam meg, mert az Úrnak céljai vannak velem. Azon az éjjelen, amikor égi jelet kaptam arra, hogy túlélem a vírust, megfogadtam, mindent megteszek azért, hogy a honfitársaimat is rávegyem: oltassák be magukat! Én az elsők között jelentkeztem a vakcinára, már időpontom is volt. Balszerencse, hogy nem sokkal előtte megfertőződtem. Boldog vagyok, amiért túléltem, és érezhetem unokáim szerető ölelését! Mindenkit az oltásra buzdítok! Számomra érthetetlen, egyesek miért riogatják az embereket azzal, hogy sokan meghalnak, akik lélegeztetőgépre kerülnek, sőt, áttételesen a kormányt okolják a halottakért. A tragédiák nem azért következtek be, mert nincs oxigén, betegágy vagy orvos, úgy, mint például Indiában, hanem mert sajnos a szervezetük nem tudott megküzdeni ezzel az alattomos vírussal. Elkeserítő, hogy a járványt napi politikai érdekekre használják fel politikai pártok. A magyar egészségügyi dolgozók munkája elismerésre méltó! A Szent János Kórházban is mindenre odafigyelnek, szakmailag kiváló hely, sőt az ételek is finomak voltak – de ezért ne feküdjön be senki! Már viccelni is tudok… A gyógyulásomért ezúton is köszönetet mondok Lengyel főorvos úrnak, Tinyei és Sallai főorvos asszonyoknak, Gila Zsuzsa gyógytornásznak és Fazekas Jánosné ápolónőnek.

 

„Nem tudtam, mi történik velem”

Minden óvintézkedést betartott, mégis elkapta a fertőzést. A pozitív tesztet követően folyamatosan rosszabbodott az állapota. R. Zsigmondot kérdeztük a koronavírussal kapcsolatos tapasztalatairól.

– Mire gondolt, amikor megtudta, hogy pozitív lett a koronavírustesztje?

– Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy ráz a hideg. Nem voltam lázas, ezért azt hittem, valami más okozza. Másnap már köhögtem, és hőemelkedésem is volt. A feleségemmel együtt elmentünk a legközelebbi tesztelőállomásra. Mindketten pozitívak lettünk, de nem lepődtünk meg. Úgy gondoltuk, akkor már legyünk túl rajta… Regisztráltam a vakcinára, és a háziorvos éppen aznap hívott, hogy mehetek oltásra. Nagyon aktívan segített, amikor megtudta, hogy elkaptam a vírust. Felírta a protokoll szerinti gyógyszereket, és elmondta, ha rosszabbul leszek, menjek kórházba. Nem sokkal később azt éreztem, hogy nehezebben kapok levegőt, így végül bementem a Szent János Kórházba. Azonnal noninvazív lélegeztetést kaptam. A feleségem szerencsére enyhébb tünetekkel vészelte át a fertőzést.

– Nagyon megijedt?

– Lefoglalt a hirtelen változás, a betegséggel és a kórházi léttel együtt járó kiszolgáltatottság és az, hogy nem tudtam, mi történik velem. Az orvosok és az ápolók rengeteget segítettek. A legrosszabb talán az volt, hogy a lélegeztetés miatt eleinte nem voltam képes kommunikálni a családommal. Láttam, hogy sokan keresnek telefonon, de nem tudtam válaszolni a hívásokra és az üzenetekre sem. Erőt adott, hogy az én szobámban egy hetvenegy és egy hetvenhat éves úr is volt, akik végül egészségesen távoztak. Sajnos tragédiákról is hallottam. A szomszéd szobában egy harmincéves kismama akkor halt meg, amikor én bekerültem.

– Végül szerencsére ön is egészségesen hagyhatta el a kórházat.

– Óriási figyelmeztetés volt ez számomra, hogy változtatnom kell az életmódomon. Korábban nem gondoltam volna, hogy én is súlyos állapotba kerülhetek. Aki teheti, oltassa be magát! Köszönettel tartozom az orvosoknak, az ápolóknak és a gyógytornásznak, mert óriási erőfeszítéssel dolgoztak azért, hogy én is a szerencsés túlélők közé tartozhassak.

Boussebaa Mimi