Az improvizáció szépségei
Újabb koncertekkel búcsúzott a „jazzősz”, átadva a helyet a karácsonyi készülődésnek. A GetCloser rendezvényiroda nemcsak az idén három hónapon át tartó hagyományos jazzfesztiválján, hanem számos egyéb eseményen mutatta be a rajongóknak a kortárs jazz legkarakteresebb nemzetközi képviselőit.
Korábban, a Mike Stern–Bill Evans Group és az Anour Brahem Quartet játéka kapcsán a zenei fúzió szépségeit méltathattuk, míg az utolsó három koncert a jazz lényegét, az improvizációt tárta elénk, annak minden nagyszerűségével. A skandináv jazz-zenészek a kezdetektől úttörő szerepet játszanak a műfajban, saját utakat járva. Az 1990-es években világsikert arató e.s.t., azaz Esbjörn Svensson zongorista triója fellépések százaival és lemezek tucatjaival kényeztette el rajongóit. Karrierjük csúcsán, 2008-ban a zenekarvezető-komponista búvárbalesete tragikus véget vetett a rendkívüli történetnek.
A másik két tag évekig szinte magához sem tért, különösen Magnus Öström dobos, akit gyermekkorától szoros barátság fűzött Svenssonhoz. Mind ő, mind Dan Berglund bőgős különféle formációkban játszott, mígnem néhány éve egy kitűnő norvég zongorista, Brugge Wesseltoft személyében végre rátaláltak Svensson méltó utódjára. Az új trió neve Rymden lett, ami a világűrre utaló svéd szó, és ezt tükrözi a zenéjük is. „Egy jazzt játszó popegyüttes” – vallják magukról.
Magyarországi bemutatkozásán, a MOM Kulturális Központban rendezett koncerten kiderült, a Rymden nem „szolgai módon” folytatja a nagy előd zenei örökségét. A megkomponált darabokban váratlan tempó- és ritmusváltások teszik próbára a három zenész tudását, miközben lebilincselő improvizációkra is lehetőségük nyílik. Lenyűgöző játéktechnikájuk és olykor szinte extatikus előadásmódjuk nagy hatást gyakorolt a szép számú közönségre. Biztosak lehetünk abban, hogy az e.s.t rajongói nem csalódtak, amit egyértelműen igazolt a frenetikus siker.
Néhány nappal később egy este két olyan zenei élményben volt részünk, ami a világ bármelyik rangos koncerttermében megállta volna a helyét. A KCB Collective trió fellépésén a dán szaxofonos, Benjamin Koppel, valamint a számos koncerten és lemezfelvételen közreműködő amerikai ritmustandem, Scott Colley bőgős és Brian Blade dobos adott ízelítőt az improvizáció szépségeiből.
Rendre Koppel indította a témákat, akinek a szaxofonhangzása nagyon amerikai, nem véletlenül: New Yorkban Paquito D’Rivera volt a mestere. Colley és Blade a kortárs amerikai jazz legnagyobb alakjai közé tartoznak. Mindketten hihetetlen zenei múlttal rendelkeznek, könnyebb lenne azoknak a felsorolása, akikkel még nem játszottak együtt. Blade az idén is első lett a legrangosabb jazzfolyóirat, a Down Beat kritikusi és olvasói listáján. Finom eleganciával előadott, mindenre reagáló, laza játékát testközelből figyelte a MOMkult-ban a hazai jazzdobosok lelkes csoportja is…
A triót követő kvartett alighanem az egész őszi koncertsorozat legnagyobb attrakciója volt, már csak azért is, mert először állt hazai színpadon. A zenekarvezető, Ambrose Akinmusire trombitás a kortárs amerikai jazz első számú fúvósa – a jelen Miles Davise. Nem véletlenül nyerte el hangszerén az első helyezést a Down Beat kritikusainak és olvasóinak szavazásán. Kísérletező, kreatív művész, aki fiatalkora ellenére számos zenei irányzatban nyújtott már emlékezeteset.
Kísérői is megérdemlik a név szerinti felsorolást, mert mindannyian a fiatal generáció legjobbjai: Micah Thomas zongorán, az indiai származású Harish Raghavan bőgőn, Kweku Sumbry pedig a dobok mögött tette hozzá a magáét a kitűnő összképhez. Már az üdítő hatást keltett, hogy mindenféle elektronikai, technikai bravúrok nélkül zenéltek, hitet téve a hagyományos hangszerek mellett. Így is igazán friss, kortárs, modern jazzt hallhattunk, némi free beütéssel.
Az előadás nagyrészt a trombitás szerzeményeiből összeállított többtételes zenemű benyomását keltette. Nyugodt, kiegyensúlyozott témák követték egymást, olykor kifejezetten filozofikus, romantikus hangvételben, nagy ívű improvizációkkal, izgalmas szólókkal mindegyikük részéről. Ez a koncert egyértelműen igazolta, hogy a jazz jövője olyan kezekben van, mint az itt fellépő négy muzsikusé.
Márton Attila