A vörös vonalon innen és túl

• Önéletrajzaiban részletesen bemutatja felmenőit, akik között főként munkásokat találunk. Ezek a gyökerek határozták meg közéleti tevékenysége irányát?
• Az ember azokat a dolgokat hozza magával, amibe született. Nálunk a családban mindenki igazi melós volt. Édesapám, aki 1945-ben a szétlőtt város romjait, halottjait hordta, az egykori Tüzépnél dolgozott munkásként, később pedig rendőr lett. Anyai nagyapám pék volt, aki miután vöröskatonaként részt vett a Tanácsköztársaságban, az akkori Szerb Királyság területére menekült. 1941-ben, a németek közeledtével tért haza: bár amnesztiát kapott Magyarországon, minden héten jelentkeznie kellett a rendőrségen. Nagyapám és anyám – velem terhesen – bekapcsolódott az ellenállásba. Amikor a XII. kerületben, az akkori Bors, ma Hajnóczy József utca és Krisztina körút sarkán laktak, egyik szomszédjuk, az ostrom idején nyugatra menekülő Holényi tábornok lakásában bújtattak zsidókat. Egy alkalommal anyám, az életét kockáztatva, nagy hanggal zavarta el a nyilasokat azzal, hogy ne a tábornok lakásában keressék a zsidókat – miközben bent negyven ember levegőt sem mert venni a félelemtől. Csoda, hogy nagyapám és anyám, valamint az általuk bújtatottak élve megúszták a nyilas rémuralom időszakát, és nem lőtték őket a Dunába.
• Az ön nevét a 90-es évek elején, a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkáraként, nagy tüntetések szervezőjeként ismerhette meg az ország. Hogyan vált az oktatásban dolgozók egyik legismertebb érdekvédelmi aktivistájává?
• Tizenhét évig tanítottam, ebből hét évet egy kis, zömmel cigányok lakta somogyi faluban töltöttem, ahol megtanultam, „mi a magyarok istene”. Egy későbbi szakszervezeti kongresszuson megragadta a figyelmemet egy felszólaló, aki azt mondta, háromféle szakszervezeti vezető létezik. Az egyik, akinek meséltek a munkáskabátról, a másik, aki látott munkáskabátot, a harmadik pedig aki beleizzadt. Ahhoz, hogy az emberből elfogadható szakszervezeti vezető legyen, „bele kell izzadni a munkáskabátba”. 1989-ben lettem a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára. Az első tüntetést 1990 decemberében hirdettük meg, mert elfogadhatatlan költségvetést készített az Antall-kormány. Ezután több megmozdulásunk is volt, de a legnagyobbat 1995-ben, már a Horn-kormány idején szerveztük.
• Ez akkor történt, amikor ön már a parlament szocialista frakciójában ült egyéni képviselőként. Hogyan lett az MSZP képviselője, és miért fordult szembe a kormányával?
• 1994-ben kértek fel a szarvasi szocialisták, hogy induljak párton kívüli jelöltjükként az országgyűlési választáson. Egy oka volt, hogy az indulás mellett döntöttem: mert már 1994 előtt sem működött az érdekegyeztetés. Csak látszategyeztetések voltak, amik után egyéni képviselői indítványokkal bevitték a parlamentbe a kormány eredeti elgondolását. Ebből vontam le azt a következtetést, hogy akkor a parlamentben van a helyem, mert onnan talán hatékonyabban tudom védeni a munkavállalók érdekeit. 1995 elején aztán jött a Bokros-csomag. A pedagógusok is bajba kerültek, ezért részt vettem az első nagy, a szocialista kormánnyal szembeni május 1-jei tüntetés megszervezésében. Ezt nem nézte jó szemmel a szocialista párt, de nem tudtak velem mit tenni párton kívüli egyéni képviselőként. Ugyanakkor volt eredménye a fellépésünknek, hiszen meghátrált a kormány: a korábbi tervekkel ellentétben végül olyan közalkalmazotti törvényt sikerült összehozni, ami továbbra is biztosította a közalkalmazotti státuszát az oktatási ágazat összes dolgozójának. Ezzel együtt nyakig benne voltunk a megszorításokban, ezért fél évvel később, november 15-én egy újabb, minden korábbinál nagyobb pedagógustüntetést szerveztünk, sőt, december 15-re országos munkabeszüntetést hirdettünk, amin 82 százalékos volt a részvétel. Ezt sem hiába tartottuk meg: bár „ütötték-vágták” az oktatást, mégsem tudtak elbocsátani 26 ezer embert.
• Meglepő módon azután lett az MSZP tagja 1998-ban, hogy elveszítették az országgyűlési választást…
• 1998-ban ismét Szarvason indított az MSZP egyéni képviselőjelöltként, de – tisztes eredménnyel, 42 százalékos szavazati aránnyal – alulmaradtam Fidesz és az MDF által jelölt Domokos Lászlóval szemben. A Pedagógusok Szakszervezetében is ekkor adtam be a lemondásomat. A bukott választás után sokan menekülni kezdtek a szocialista pártból, én azonban úgy gondoltam, most igazán nagy a baj, talán szükség lehet rám. Ezért lettem tag az MSZP-ben.
• Azóta viszont kétszer is elhagyta a pártot.
• 2004-ben, amikor a szocialista párt Medgyessy Péter lemondása után miniszterelnök-jelölő kongresszust tartott, és felvetődött Gyurcsány Ferenc neve, felszólaltam és azt mondtam: nem ismerem Gyurcsány Ferencet, de az ellenjelöltet, Kiss Pétert igen, ezért őt jó szívvel tudom ajánlani. Az egyik párttársam azt a magasröptű gondolatot fűzte a mondókámhoz, hogy „pofa be!”. Ekkor telt be nálam a pohár: odamentem a fogashoz, leakasztottam a kabátomat és otthagytam a pártot. Férjem egyre súlyosbodó betegsége miatt hosszabb ideig távol voltam a politikától, az otthoni teendőim mellett pénzügyi fogyasztóvédelemmel foglalkoztam. Több mint egy évtizeddel később keresett meg az MSZP egyik kaposvári tisztségviselője, hogy vegyek részt a párt helyi szervezetének munkájában. Férjem intelmei ellenére – aki azt kérdezte: „Ica, te semmiből sem tanulsz?” – újból csatlakoztam a szocialistákhoz, de nem tartott sokáig az együttműködés. Egyre nagyobb konfliktusokba keveredtem. Választmányi tagként nem tetszett, hogy a párt fokozatosan jobbra tolódik. Úgy éreztem, ezt nem lehet tovább csinálni, mert a szüleim és a nagyszüleim megfordulnak a sírjukban. 2019-ben, amikor az MSZP már nyíltan kokettált a Jobbikkal, a kaposvári önkormányzati választáson egy civil szervezet jelöltjeként elindultam a jobbikos jelölttel szemben. Emiatt feljelentettek a pártközpontban, az összes párttisztségemtől megfosztottak és kizártak.
• A Jobbik sokat változott a kezdetekhez képest – ez az érve azoknak, akik azt mondják, a baloldali ellenzéki pártok most már együttműködhetnek velük. Nem ért egyet ezzel?
• 2018 júniusában a „megújult” Jobbik parlamenti frakciója együtt szavazott a Fidesszel az Alaptörvény hetedik módosításában, ami egyebek mellett arról szól, hogy a hajléktalanság üldözendő bűncselekmény. Nem fáj a szívük? Ez emberiség elleni bűncselekmény. A Magyar Országgyűlés a mai napig nem tűzte napirendre a lakhatáshoz való jog kérdését, amivel nemzetközi egyezségokmányok foglalkoznak. A nagy összefogáspárti, úgymond baloldali politikustársaim igazán levehetnék a polcról és elolvashatnák az Európai Szociális Kartát, amiből a lakhatási jogot nem ratifikálta az országgyűlés. Ez még csak nem is fáj az ellenzéknek – ha fájna, lett volna ideje, hogy foglalkozzon vele.
• Azzal, hogy most ismét ringbe száll, az ellenzéki összefogás pártjai által is hanyagolt szociális kérdésekre szeretné ráirányítani a figyelmet?
• Pontosan! Ami nekem a legjobban fáj, az a Munka Törvénykönyve, jelenleg ugyanis mindenről szól, csak a munkavállalóról nem. Ez a jogszabály csomó mindent lehetővé tesz a munkaadóknak, ehelyett azonban az embert kellene középpontba helyeznie. Arról sem beszélnek sokan, hogy tavaly nyáron eltörölték a munkaügyi bíróságokat, emiatt most polgári úton futkoshatnak az igazuk után a munkavállalók, vagy a munkahelyi balesetben elhunyt dolgozók családtagjai. Foglalkozni kellene azzal is, hogy végre nagy számban épüljenek bérlakások, mert az alacsony bérek miatt sokak számára elérhetetlen a saját otthon. Jó kezdeményezésnek tartom például a Hegyvidéki Önkormányzat által megvalósított közszolgálati apartmanházat, ilyenekből azonban sokkal többre lenne szükség.
• Jelenleg Kaposváron él. A következő országgyűlési választáson miért a XII. kerületben indul az Eredeti Ellenzék Egyesület képviselőjelöltjeként? Fel sem merült önben, hogy az ellenzéki összefogást támogassa 2022-ben?
• A történelmi múlt és a családi gyökerek miatt, az Eredeti Ellenzék Egyesület felkérésére indulok a XII. kerületben. Egyetlen oka van, hogy nem csatlakozom a baloldali pártok összefogásához: a Jobbikkal való barátkozás. Nálam ez egy vörös vonal, amin nem kívánok átlépni.

n.