„Meggyőződés és szenvedély van abban, amit Cziffra játszik”

• Különleges műsorral készül az idei Cziffra György Fesztiválra: eredeti formájában ad elő egy Chopin- és három Liszt-művet. Ez egyfajta tisztelgés a zeneszerzők és Cziffra György előtt?
• Most ünnepeljük a Cziffra 100 Emlékévet. A program kialakításánál fontosnak éreztem, hogy az még jobban, még szervesebben kapcsolódjon Cziffrához és az általa legtöbbet játszott zeneszerzőkhöz. A nagy kedvenceimet játszom el eredetiben. Chopintől elhangzik majd a gyönyörű Barcarolle, Liszttől pedig az egyik időskori műve, a Villa d’Este ciprusai, a nagyon drámai Funérailles, amely a magyar szabadságharc leverése apropóján íródott, valamint a 2. h-moll ballada.
• Amúgy jobban szeret átdolgozni, újraértelmezni, vagy éppen rögtönözni? Ezzel kicsit a sajátjává is teszi a darabokat, beleírja a személyiségét, a gondolatait a zenébe?
• Pontosan! Egészen kicsi gyerekkorom óta egyformán szeretem a klasszikus zenét és a jazzt. Mindig mondták, hogy majd választanom kell, melyiket játszom. Úgy 11-12 éves lehettem, amikor megismerkedtem Keith Jarrett jazz-zongorista játékával, és boldogan fedeztem fel, hogy ő klasszikus zenei elemeket használ az improvizációiban. Némely improvizációja teljesen úgy szól, mint egy klasszikus darab. Akkor én azt mondtam, hogy ugyanezt szeretném csinálni. Elkezdtem klasszikus műveknél a dallam helyére saját dallamokat játszani, vagy az akkordokat egy kicsit megváltoztatni, és ezzel az ötvözéssel egyfajta harmadik stílust teremteni.
• Azt mondta, gyerekkorában a jazz volt az egyik kedvence. Engem ez meglepett, mert eddig úgy gondoltam, a jazz „felnőttzene”, meg kell érni hozzá.
• Valóban, a jazz meglehetősen komplex zene, a gyerekek általában nem nagyon értik. Ám amikor én először hallottam, azonnal megfogott. Azt hiszem, elsősorban a ritmikája tetszett, az akkordok komplexitása. Olyan színeket, harmóniákat hallottam, amiket a klasszikus zenében addig nem fedeztem fel, így ösztönösen kezdett vonzani.
• Cziffra György is sokat improvizált, játszott jazzt is, de gondolom, nem csak emiatt lett az egyik példaképe. Milyen titkokat lehet ellesni tőle akár még ma is?
• Vele is szintén 12 éves koromban ismerkedtem meg. Talán a tévében láttam először Cziffra-felvételeket, és elképedtem, milyen őserő volt benne. Olyan improvizatív szabadság, ami más zongoristáknál nem tűnt fel. Hallgattam tőle Chopint, no és persze rengeteg Lisztet, és egy teljesen öntörvényű, mégis fantasztikus tehetséggel és ízléssel megáldott zenészt fedeztem fel. Elsősorban a szabadságot, valamint a belső és zenei magabiztosságot lehet tőle megtanulni. Azt, hogy merje vállalni az ember, amit csinál, merjen bele szenvedélyt, motivációt tölteni, ha születik egy zenei gondolata. Hihetetlen meggyőződés és szenvedély van abban, amit Cziffra játszik, ettől egyedi és páratlan.
• Ön is hihetetlen szenvedéllyel beszél mindkét zenei műfajról. Klasszikus vagy jazz-zenésznek tartja magát?
• Igen, ez érdekes kérdés. A Liszt akadémián klasszikus zenész voltam, a bostoni Berklee College-ben pedig jazz-zenész. Tehát mindig az adott iskola hagyományainak megfelelően. Bár a tanárok és a diákok is sokkal inkább kategóriákon kívül gondolkodnak, nem igazán tudtak, és nem is nagyon akartak besorolni sehova. Ez is jó megerősítése volt annak, hogy igen, így lehet előre menni! Johann Sebastian Bach híres volt arról, hogy nagyon sokat improvizált, még a megírt műveiben is. A barokknak egyébként is jellegzetessége volt az improvizáció, még a műkedvelő zenészek körében is. Ez, ugye, Chopinnél is hallatszik, nagyon sok Impromptut komponált, ami improvizáción alapul, és a zenéjében is hallatszik, hogy szinte improvizált bizonyos dallammeneteket. Az improvizáció mindig jelen volt a klasszikus zenében. A jazz úgy kompatibilis ezzel, hogy a dallamvilágát sokszor össze lehet rakni egy-egy klasszikus akkordmenettel, vagy egy klasszikus frázissal össze lehet rakni egy jazzes ritmikát. Persze csak annyira, amennyire megengedi az adott klasszikus darab vagy annak egy része, hogy egy kicsit átdolgozzuk.
• Ez fordítva is igaz, a klasszikus zenészek műveiben is megfigyelhető olyan elem, amit akár korai jazznek is hívhatnánk.
• Igen, ez így van, mindkét irányba működik. Át lehet dolgozni egy klasszikus darabban egy adott részt, bizonyos elemeit, vagy akár az egészet, és a jazzkompozícióba is bele lehet tenni klasszikus akkordokat, dallami elemeket. Ettől pedig gyakorlatilag egy teljesen másfajta zenei anyag születik.
• Mennyire értik meg az emberek ezt a fajta fúziót? Nyitottak az újra, a különlegesre, a másra?
• Sokat játszom külföldön, és azt tapasztalom, hogy ott ez a fajta korlátok nélküli zenélés jobban felszabadítja a közönséget, akár a jazzt szereti, akár a klasszikus zenét. Sőt, ha valaki egyiket sem ismeri igazán, még őt is megfogja. Itthon – bár nagyon erős hagyományai vannak a klasszikus zenének – mintha kezdene felszabadulni kicsit a zenei ízlés. Továbbra is sokan vannak, akik minőségi zenére vágynak, és nyitottak erre is. Én pedig nagyon örülök ennek.
• Kíváncsi vagyok, mit gondol: vajon elképzelhető, hogy egy magyar zenész akkora világhírt tud elérni, mint Cziffra György?
• Hú, ez nehéz kérdés! Ugyanis Cziffra korában az ember és az egész zenei közeg nyitott volt arra, hogy ilyen egyedi, óriási géniuszoknak helyet adjon. Ma úgy látom, azzal, hogy a technikának köszönhetően minden és azonnal hozzáférhető, némiképp megváltozott az emberek hozzáállása ehhez. Kezdenek eltűnni az egyéniségek, a kimagasló tehetségek ebben a sűrű masszában. Ha valaki zenét akar hallgatni, csak beírja a videó- vagy zenemegosztókba, hogy „klasszikus dallamok”, és azt hallgatja, amit az kidob. De a nüanszokat, amiktől egy művész valóban jól játszik, amiktől tényleg világhírű, azokat egyre kevesebben figyelik. Nem tudják feldolgozni, átgondolni, nem tudnak belefeledkezni, elmélyülni, mert hatalmas mennyiségben és gyorsan éri őket az inger. Szerintem ebben a tekintetben nehéz helyzetbe kerültek a művészek és a világ.

K. A.