A régi emlékek ihletet adnak

A Hegyvidék Galéria 2017 óta csoportos kiállítás keretében mutatja be az aktuális évi Munkácsy Mihály-díjas alkotók válogatott műveit. (A megnyitóról lapunk 9. oldalán olvashatnak.) Az idei díjazottak között találjuk Széchy Beáta képzőművészt is, aki hegyvidéki otthonában mesélt nekünk kétlaki életéről, a művésztelep-szervezés nehézségeiről, a családról, az emlékek erejéről, sőt még arról is, milyen titkot rejtenek a gesztenyekönyvek.

Széchy Beáta képzőművész otthona kívül-belül tele van emlékekkel. Még az a régi, zöld, fából készült kis szék is ott virít a gyönyörű, vadregényes kertben, amelyhez babakorában állították, hogy le tudják fotózni. Megbeszéljük, hogy azon ülve készül majd el róla a mostani fénykép.
Az emlékek egyre fontosabbak a számára. Itt éltek a dédnagymamája, a nagyszülei, a szülei és a lánya is a férjével, az unokákkal. Nem csoda, ha úgy érzi, itthon van otthon. Bár 1987 óta kétlaki életet él, fél évet Dallasban tölt, úgy érzi, oda csak nyaralni jár.A_regi_emlekek_ihletet_adnak2

– Április közepe óta vagyok Budapesten, szeptember közepéig maradok – mondja. – Általában félévenként jövök-megyek, de egyre többet igyekszem itthon lenni. Most kicsit bonyolult lett az életem, és bár szeretném megúszni az utazást, lehet, hogy egy-két hétre vissza kell mennem személyes okokból. Meg hát Maxine, a kutyám is hiányzik, akit most nem tudtam magammal hozni a reptéri bürokrácia miatt. Ám ha megyek, akkor feltétlenül vissza is jövök, mert közben szervezem az idei művésztelepet.

– Harminc éve működik a művésztelep, sok minden változott azóta?

– Harminc éve, igen, és egyre könnyebbé tettem magamnak. Az elején hat alkalom volt egy évben, sok-sok emberrel, most már csak két turnust vállalok, néhány művésszel. Júliusban három amerikai, augusztusban két amerikai és egy indiai alkotó érkezik. Nyilván nem kell rájuk vigyázni, de egy kis pesztrálás nem árt, főleg azoknak, akik először járnak Budapesten. Meg kell mutatni nekik például, hogyan tudnak közlekedni. Elviszem őket kirándulni, programokat szervezek, a többi közt művészbeszélgetést, amit meghirdetek, hogy magyar alkotók is jöjjenek. Egész napos elfoglaltság ez. Mivel azonban már csak három embert fogadok egyszerre, simán megy majd. Régen volt, hogy húszan is jöttek, akkor azért adódtak problémák… Teljesen abbahagyni egyelőre nem akarom, mert még mindig sokan jelentkeznek, pedig már nem is hirdetem.A_regi_emlekek_ihletet_adnak1

– Az itteni művésztelep egy dolog, de Dallasban is van egy művészszervezete, amelyet 1990-ben alapított, legalább kétszáz taggal. Az létezik még?

– Létezik, az itteni művésztelepet is rajtuk, az amerikai szervezeten keresztül csináltam, de a koronavírus-járvány óta ott leálltam. Előtte rengeteg kiállítást rendeztem, filmeket mutattam be, koncertek voltak magyar művészekkel. Aztán elkaptam ezt a nyavalyát, és fáradt lettem. Meg 72 éves. Most úgy érzem, egy kicsit magammal kell törődnöm. Szeretnék többet foglalkozni a művészettel, mellette a családdal, a barátokkal.A_regi_emlekek_ihletet_adnak3

– Itt vagy ott?

– Nagyon szeretném itt. Már tíz éve tervezem, hogy egyáltalán nem megyek vissza, de valahogy a sors mindig közbeszól. Nehéz elhatározás ez egy csomó személyes dolog miatt is. Például van egy párom, aki nem fiatal, és bár szeret itt lenni, nem vagyok benne biztos, hogy ideköltözne. Nekem viszont ez az otthonom. Mindenem itt van. A ruháim is. Nem is viszek koffert, amikor utazom.

– A két otthon között mi a különbség a művészet szempontjából? Másabb az ihlet itt és ott, ami alkotásra ösztönöz?

– Kulturálisan feltétlenül. Amikor kimentem Amerikába, nagyon sok mindent tanultam, és nem a nyelvre gondolok, hanem olyan dolgokra, amiket itthon nem ismertem. Például a kínai, vagy a japán kultúrára. Ezek nagyon izgalmasak voltak, és meg is ihlettek. Készítettem I-Ching-installációt, Tangram-installációt, szárazkert-installációt. A sokszínű kultúra újat adott nekem. Amit viszont itthon alkotok, az mind velem kapcsolatos. És az, ami velem kapcsolatos, mélyen bennem van, és azt próbálom meg képekké alakítani.A_regi_emlekek_ihletet_adnak4

– Mégpedig olyan képekké, amiknél az anyag és a technika is vegyes. Ön eredetileg grafikus, ám fest is, dolgozik fényképekkel, textilekkel.

– Én mindig fabrikáltam. Már kisgyerekként is elég szépen rajzoltam, később a gimnáziumban, főiskolán csendéletet, portrét, aktot, mindent készítettem. Amikor már évek óta ugyanazt csináltam, elkezdtem variálni. Szeretek a papírral dolgozni, de azt is megvarrom, hozzáteszek textilt, megfestegetem, vagy szénnel rajzolok rá. Térben gondolkodom, a munkáim legtöbbje nem síkban, hanem 3D-ben készül. A fények és az árnyékok váltakozása pedig mindig hozzáad valami pluszt az élményhez.A_regi_emlekek_ihletet_adnak7

– Amikor a kezébe kerül egy anyag, azonnal tudja, mi lesz belőle?

– Mindig pontosan tudom, mit akarok. Ha valami megérint, akár érzelmileg, akár vizuálisan, akár fizikailag, az mindig alkotásra késztet. A könyvobjektek készítése úgy kezdődött, hogy kidobott könyveket találtam az utcán. Hazavittem, különböző koncepciók alapján elkezdtem hajtogatni a lapokat, és beleépítettem az emlékeimet, a titkaimat. Ezek már nem lapozhatók, a gondolataim rejtve vannak. Egy műből egy újabb művet hoztam létre. Végtelen formában lehet ezeket a könyveket újraalkotni. Több mint negyven ilyen létezik, mindegyik más. Vagy például ott vannak a gesztenyék, amiket itt, a kertben találtam. Elhatároztam, hogy csinálok belőlük egy könyvet.

– Gesztenyékből…?

– Igen. A héjukba szavakat tettem, majd megtöltöttem papírmasszával, ami beleszáradt. Senki nem tudja rajtam kívül, hogy milyen szavak vannak bennük, én sem tudnám, ha nem írtam volna le. Több gesztenyekönyvem van, ötven különböző sorozatom. Vagy amikor az ablakomon át, a redőnyön keresztül látom a kertet, a fákat, ahogy jön be a fény. Megihletett, és meg is csináltam. A család, a természet, a könyvek inspirálnak. Most például édesanyám emléke. Kilenc éve ment el, az utolsó öt esztendőben már nem látott. Szerette a madarakat, hallgatni a csicsergésüket, mindig megkért, adjak nekik inni, enni. Még megvan a nagyon régi Bibliája, arra ő hímzett egy gyönyörű, madaras védőborítót. Ügyes keze volt. Elhatároztam, hogy a tizedik évfordulóra madarakat készítek. Szóval minden tudatos nálam, mindennek van háttere.A_regi_emlekek_ihletet_adnak5

– És mindig csinál is valamit? Vagy azért néha leül a kertbe, és csak úgy nézi a madarakat?

– Hát, ilyen még nem volt… Mindig csinálok valamit, de ez nem azt jelenti, hogy mindig alkotok. Van, hogy egy hónapon át dolgozom egy munkámon, majd három hónapig semmi. Vagy ihlet nincs hozzá, vagy kedv. Akkor más van, ablakot festek, gyomlálok. Jó terápia számomra a kertészkedés. Persze mindezek közben is gondolkodom, és ha nem is állok neki azonnal a megvalósításnak, megjegyzem, amit kitalálok. A régi emlékek mind bennem vannak, s ahogy az ember öregszik, annál jobban jönnek vissza, és ihletet adnak.

– Egyszer azt nyilatkozta: „…mindig olyan munkákat készítettem, amelyek belülről jöttek, ahol a gondolataim, érzelmeim jártak, és nem készítettem munkákat eladásra. Másból éltem meg, grafikából, vásárok tervezéséből, kirakatrendezésből, tanításból, mert a kis alkotásaim az életem.”

– Ez pontosan így van, ma is ezt gondolom. Sőt, még inkább! Soha nem dolgoztam megrendelésre – pontosabban megpróbáltam. Akkoriban odakint a rózsaszín, világoskék, szívecskés, virágos, eléggé giccses alkotásokra volt nagy kereslet. Gondoltam, ilyet talán én is tudok, ha ezzel pénzt lehet keresni. Készítettem is három képet, igaz, sem rózsaszín, sem világoskék nem volt rajta, és a szívek is össze voltak törve. Nem az az édes, amerikai, cukormázas alkotás lett. Rájöttem, hogy ez nem nekem való. Született még egy-két képem megrendelésre, de nem esett jól. Az nem én vagyok.A_regi_emlekek_ihletet_adnak6

– Jól érzem, hogy a fent idézett gondolat azt is sejteti, nehezen válik meg a „kis alkotásaitól”?

– Tényleg nem szeretek megválni tőlük. Ám ha valakinek tetszenek, annak szívesen eladom. Vannak munkáim nagy gyűjteményekben is. Például a Ludwig Múzeumban van négy. Nérai Kati volt az igazgató, eljött ide, és azt mondta, hogy „ezt, ezt, ezt és ezt”. Örültem, mert tudtam, hogy jó helyre kerültek. IIyenkor el tudom engedni a képeimet, jobb, mintha itthon, a sarokban állnának. Örülök, ha emberek előtt van, ha kiállítják. A művész nyilván azért alkot, hogy másnak is adjon valamit, nem? Ezért is nagy megtiszteltetés számomra, hogy az idén megkaptam a Munkácsy Mihály-díjat! Én nem a pénzt látom az alkotásaimban. Például készítettem egy képet anyukámról és édesapámról, az esküvői fotójukat embernagyságban vászonra nyomtattam és megfestettem. Attól biztosan nem akarok megválni, de szerintem senki nem is akarná az én anyukámat meg apukámat. Szóval vannak ilyen nagyon-nagyon személyes dolgok, amiket tényleg csak magamnak csinálok. És ez így van jól. A mai napig nagyon hiányzik az édesanyám, és ahogy telik az idő, egyre inkább. Itt, a lakásban minden rá emlékeztet, mindenen rajta van a keze nyoma. De a gyerekemben és a három csodálatos unokámban folytatódik a családunk.A_regi_emlekek_ihletet_adnak8

K. A.