Kortárs amerikai jazz a legmagasabb színvonalon
Az elmúlt években a Hegyvidék nemcsak felkerült a főváros jazztérképére, de olyan koncerteknek is tanúi lehettünk itt, amik a Duna túlpartjáról, sőt az ország más részeiről is idevonzották a közönséget. Az idén tavasszal már hetedszer élvezhettük végig a GetCloser jazzfesztivál eseményeit, s a legújabb jazzünnep, a JazzFest Budapest megnyitójának és két zárókoncertjének is a MOMkult adott otthont.
Nem túlzás állítani: a JazzFest Budapest bekerült a legnagyobb európai fesztiválok sorába. A szervező-művészeti vezető, Kleb Attila a zárókoncert előtt jogos büszkeséggel ismertette a programsorozat impozáns számadatait: 16 nap alatt 12 helyszínen 64 rendezvény zajlott, 16 országból érkező több mint 200 művész részvételével.
Jazztörténeti esemény helyszíne volt a MOMkult. Két világhírű olasz-amerikai művész, akik évtizedek óta a jazzelit legszűkebb köréhez tartoznak, itt és most először játszottak duóban.
Joey Calderazzo többször fellépett már hazai színpadokon más-más együttesek tagjaként, saját triójával pedig kétszer volt alkalmunk megcsodálni briliáns zongorajátékát: 2014-ben az Opus, 2017-ben pedig a Budapest Jazz Clubban (BJC). A modern jazz legkiválóbb zongoristáinak egyike, Herbie Hancock és McCoy Tyner nyomdokain halad. A Branford Marsalis Quartet leghíresebb lemezén hallható ikonikus Seress Rezső-dal, a Gloomy Sunday (Szomorú vasárnap) zongoraszólója révén lett világhírű.
John Patitucci, a bőgősfenomén legemlékezetesebb itthoni fellépése szintén a BJC-hez köthető, 2017 őszén, a Children of the Light trió koncertjén. Az ő rangját jól jelzi, hogy éveken át tagja volt Chick Corea különböző formációinak.
A két művész azt a közönségbarát, ugyanakkor mind a témák, mind az improvizációk szempontjából magas művészi színvonalat képviselő, melodikus, modern jazzt játszotta, ami a műfaj leginkább időtálló irányzata. Többnyire saját szerzeményeiket adták elő, olyan gyöngyszemeket, mint Calderazzo szinte már örökzöldnek minősülő kompozícióit, a One Wayt és a Midnight Voyage-t, míg Patituccitól a családja olasz eredetére utaló Torano Castello hangzott el, vagy épp a Chickmonk, amely a két nagy példaképe – Chick Corea és Thelonious Monk – előtti tisztelgés. Ritkábban előkerülő jazzsztenderdeket is hallhattunk, mint például Bud Powell Oblivionjét.
Egy számot John Patitucci egyedül adott elő. Ő nem azt a rendkívül erőteljes, voltaképpen a kíséretet képviselő játékot produkálja, amit a legtöbb jazzbőgős. Kezében a hatalmas instrumentum dallamhangszerré válik, még akkor is, amikor „csak” kísér.
Kenny Garrett már harmadszor lépett fel a MOMkult színpadán ugyanezzel az ötössel. Ő is fényes karriert mondhat magáénak, pályafutása Miles Davis zenekarában indult, negyven éve járt először Magyarországon. Garrett ezúttal csak altszaxofonon játszott, Vernell Brown zongorázott, Corcoran Holt bőgőzött, Ronald Bruner dobolt, míg az ütőhangszer-arzenált Rudy Bird kezelte.
Miként a kortárs jazz legnagyobb figurái, Kenny Garrett is elsősorban a saját kompozícióit játssza, és minden alkalommal új „projekttel” érkezik. Ezúttal a pandémia idején született, a nagy zenei példaképei előtti főhajtását kifejező, Sounds From The Ancestors (Az ősök hangja) című albuma anyagával járja Európát.
Grandiózus zenefolyamot hallottunk, lebilincselő improvizációkkal. A hatalmas ívet rajzoló koncert összetevői John Coltrane spirituális jazzeksztázisától Aretha Franklin gospelimádságáig, a karibi ritmusoktól az afrikai zenei örökségig azonosíthatók. Az amerikai kontinens zaklatott történelmének elemeit is megidézte a haiti felkelőktől (Soldiers of the Fields) a polgárháború dicsőséges napjaiig (When Johnny Comes Marching Home). Ami pedig az eltávozott jazzikonokat illeti, kijárt a főhajtás Roy Hargove-nak (Hargrove) és Art Blakey-nek is (For Art’s Sake). Garrett dominálta a produkciót – olykor még elektromos zongorán is játszott –, de minden zenésztársa terjedelmes szólózási lehetőséghez jutott.
Az altszaxofonos végtelen szólóival olyan feszültséget teremt, ami szinte egyedülállóvá teszi őt a műfajban. A karibi ritmusokkal induló második szám végére a régi sztenderdet, a Body and Soult építette be, de ismert klasszikus darabokból és más jazzsztenderdekből is gyakran idézett. A zongorista és a bőgős a „nagy fekete zene” méltó képviselői. A jazzdob ma már önálló művészet, nem puszta kíséret, és a ritmusorgiára még ráerősített Bird, aki kongákkal, bongókkal, cinekkel és csörgőkkel színesítette a hangzást.
A gondosan felépített előadás ezúttal is a Happy People című fülbemászó, karibi ritmusú ráadásszámmal érhetett volna véget, amelyet szinte már elvárt a telt házas közönség. Ám jött még egy dal, a Wayne’s Thang. Garrett mindkettőben megénekeltette a jelenlévőket, a füléhez emelt kézzel és sürgető integetéssel fokozva a jókedvet. A két terjedelmes, vérpezsdítő ráadás után kénytelenek voltunk elengedni a fáradt zenészeket, akiket másnap este a hamburgi rajongótábor várt.
Márton Attila