Városvédő Pallasz Athéné svábhegyi kirándulása

A török megszállás után Kerschensteiner Konrád jezsuita atya tervei szerint javították ki a svábhegyi vízvezetékrendszert 1718-ban, majd vezették fel ismét a várba. Ekkor készült Budán, a Szentháromság-szobortól balra egy nagy vízgyűjtő ciszterna, rajta egy kúttal, amelyet a hegyvidéki források láttak el vízzel.

A jezsuita rend iránti tiszteletből Hörger Antal 1722-ben egy Loyolai Szent Ignác-szobrot készített a kút tetejére, ez azonban a szerzetesrendek feloszlatásakor, 1773-ban lekerült onnan. Ezután több terv is született – II. József szobra is felmerült ötletként –, végül azonban egyik sem valósult meg.

A városatyák tanakodása közepette egy budai polgárjogot óhajtó olasz szobrász, Carlo Adami felajánlotta, hogy olcsón kifaragja Pallasz Athéné városvédő szobrát. A mű 1785-re el is készült, a márványkút több ezer forintos árához képest igen olcsón, 280 forintért. Adami bizonyára a saját jól felfogott érdekében volt ilyen előzékeny, de a sors fintora, hogy végül mégsem Budára, hanem Pestre költözött, ott kapta meg az áhított polgárjogot.

A szobor anyaga sóskúti kő. A talpazat nélkül 150 centiméter magas, ülőhelyzetben lévő Athéné bal kezében lándzsa, jobbjában pajzs, rajta Buda címere látható. Maga a kútépítmény nyolcszögletű volt, sátortető-szerűen lefedve. Ezen helyezték el 1785-ben Athéné szobrát, amely igen feltűnő volt, nem véletlen, hogy több lap is megemlítette. „A városháza ablakából rajta akadt fenn a magisztrátus urainak szertekémlelő pillantása, meg-megálltak előtte egy pillanatra a Mátyás-templomba menet a Vár arisztokratái és alatta várakoztak abroncsszoknyás polgárlánykák színesfrakkos széptevőikre.” (Magyarország, 1924. június 8.)

A szobor közel száz évig őrizte a város első vízvezetékének Szentháromság téri ciszternáját. A főváros 1873-as egyesítése után nagy lendülettel fogtak hozzá az egységes vízszolgáltatás kialakításához, új vízvezetékrendszer kezdett kiépülni. Az 1880-as évekre lassan feleslegessé vált a svábhegyi források által táplált közkút, mivel már bevezették a vizet a lakóházakba.

Ezért aztán, tereprendezés címén, 1884-ben a kutat és a szobrot is elbontották a térről. Az utóbbinak nyoma veszett, csak az 1920-as évek elején került elő – a Svábhegyen. Ottani kalandjairól részletesen beszámolt a Magyarország című politikai napilap az 1924. június 8-i számában, a következőkben is ebből idézünk több helyen.

Schoen Arnold tanár, Pest-Buda műemlékeinek kiváló ismerője így írt nagy felfedezéséről: „Némethy Lajosnál, a neves régésznél, érdeklődtem kutatásaim során a szobor iránt, aki erre egy levelében azt felelte, hogy a szobor, mivel ciszternán állott, valamelyik vízműnél – szerinte a krisztinavárosinál – van őrizetben. Hosszas kutatás után megtaláltam a szobrot a svábhegyi telepen, ahol azonnal le is fényképeztem és figyelmeztettem a szolga feleségét, hogy a szobor értékes, régi, múzeumba való darab, a város tulajdona, vigyázzon rá addig is, amíg elszállítják.”

Schoen értesítette a Fővárosi Múzeumot, hogy minél előbb cselekedjenek. Mivel azonban nem volt kocsi, mire odaértek, a szobor eltűnt. Kuzsinszky Bálint egyetemi tanár, a múzeum igazgatója elmondta: „A szobrot, mely tudtunkkal letétben volt a svábhegyi vízműtelepen, két, vagy négy évvel ezelőtt lefényképeztettük. Azért intézkedtünk csak most az elszállításáról, mert eddig nem állt kocsi a rendelkezésünkre. Azt, hogy a szobrot nem találtuk helyén, jelentjük a tanácsnak, hogy az hogyan intézkedik, esetleg értesíti a rendőrséget, már nem miránk tartozik.”

Ezt követően Schoen ismét felment a Diana úti vízműtelepre, és Stipanics Árpádot, a telepre vigyázó fővárosi altisztet faggatta, aki elmesélte, hogyan jutott a szobor birtokába: „A mellettünk lévő villa a már közel húsz év előtt elhunyt Kuncz Adolf dr. csornai premontrei préposté volt, aki nálunk is bérelt egy szobát és akinek a kertjét édesapám gondozta. Tudom, hogy a szobor 1884-ben került a préposthoz – talán Ohlhauser, az akkori elsőkerületi elöljáró révén, aki jó barátja és állandó vendége volt – és tudom, hogy a Várból szállították szekéren ide. 1894-ben, mikor Kuncz prépost a villát eladta, a szobrot, melynek elszállítása nehézségekbe ütközött volna, apámnak a végső elszámolásban, 260 forint munkadíjjárandóság fejében eladta. Így örököltem én apám halála után a szobrot, amely itt, csak alkalmatlanságot szerzett. Félreállítottam, a »bizonyos hely« (illemhely – a szerk.) elé, mert zavart a kerti munkákban, ruhát is szárogattunk róla, de azért gondoztuk is: minden évben kimeszeltük, hogy szebb legyen. A háborúban a telepet őrző katonák bajonettámadásokat gyakorlatoztak rajta. Egyszer járt itt egy úr, aki lefényképezte, de senki sem szólt, hogy a szobor nem az enyém, vagy, hogy a város tulajdona. Elhatároztam, hogy eladom, mert mindig orra bukott a »Bábi néni«, ahogy mi hívtuk a szobrot. Kínáltam fűnek-fának, nézte egy múzeumigazgató is, meg kijött Hevesy Pál úr, a párizsi attasé, de nem kellett a szobor senkinek, mindenki azt mondta, hogy vacak. Végre 1920-ban meglátta egy részvénytársasági igazgató és megvette 12.000 koronáért. Örültem neki, mert igazán csak utamban volt.”

Az altiszt útbaigazítása nyomán Schoen Arnold elindult megkeresni a szobrot. Nem is kellett sokáig kutatnia: a Nagyszállótól nem messze, a svábhegyi Hollós út 6. szám alatti villa kertjében, egy virágágy közepén találta meg a bal kezében lándzsát tartó Athénét. „Bementem a villába, melynek tulajdonosai ép aznap költözködtek ki. Sebők József, az Alföldi Gőzfűrész Rt. igazgatótulajdonosának neje fogadott, aki a vízműtelepi altiszttel egyöntetűen, adta elő a szobor vételének történetét, hozzátéve, hogy az azóta eltelt négy év alatt hiába kérdezősködött a szobor története után – nem hogy őnáluk érdeklődött volna iránta valaha valaki. Másnap felhívtuk telefonon Sebők igazgatót, aki időközben otthon értesült a szobor régi és legújabb sorsáról és megkérdeztük, milyen álláspontra helyezkedik, ha a főváros a szobor kiadását kívánja tőle? Ezeket válaszolta: A szoborhoz feltétlenül ragaszkodom, mert becsületes úton jutottam hozzá 1920-ban, 12.000 koronáért, ami akkor jelentős összeg volt. Csak abban az esetben adom oda, ha a főváros pert indít ellenem s ezt a pert én elveszítem.”

Valószínűleg nem lett pereskedés a tulajdonjog miatt, mert a téma ínyencségére tekintettel biztosan írtak volna róla a lapok, az azonban kétségtelen, hogy a főváros sokat fizetett a visszavásárlásáért. Néhány hónappal a szobor felfedezése után a múzeum intézkedett, hogy az esetleges szállítás anyagi fedezetére mindenféleképpen legyen pénz. A Fővárosi Közlöny 1924. augusztus 8-i számában „Tanácsi előterjesztés a Fővárosi Múzeumban elhelyezendő két szobor szállításának fedezete ügyében” címmel olvasható az előterjesztés: „A IV. kerület, Mária Valéria utca 3. számú házban levő és a fővárosnak ajándékozott Flóra-szobornak, valamint a svábhegyi vízműtelep udvarán álló Athene-szobornak a Fővárosi Múzeumba való szállítása 6.000.000 korona költséget igényel.”

Ezt a határozatot még az év novemberében el is fogadták, így már nem volt anyagi akadálya a szobor elszállításának. Ennek ellenére még 1927 májusában is ezt olvashatjuk: „Tárgyaltak a híres városvédő Pallas Athéne szobor visszavásárlásáról s a bizottság úgy határozott, hogy ezirányban újból föl kell venni a tárgyalások fonalát.” (Budapesti Hírlap, 1927. május 31.)

Feltehetően hamar megegyezés született, mivel a Budapesti Hírlap 1927. július 20-i számában már ez áll: „Új szobrokkal díszítik a fővárost. A műemlékekre felügyelő bizottság ma délben Liber Endre tanácsos elnöklésével ülést tartott, melyen a különböző köztereken felállítandó új művészi szobrok elhelyezését tárgyalták. […] a Városvédő Athéné régi klasszikus márványszobrát a Halászbástya északi tornya előtt állítják föl.”

A szobor nem sokáig állt a Halászbástya árkádjai alatt, egy évvel később már arról írtak a lapok, hogy az illetékesek szeretnék az eredeti helyére, a Szentháromság térre visszahelyezni. A Magyarságban ez jelent meg 1928. november 11-én: „A szobormű mintegy másfél méter magas, az elöljáróság épületében, falba vájt fülkében fogják elhelyezni, szemben a Mátyás templommal.”

Az elöljáróság, vagyis az egykori budai városháza épülete nem sokkal később Vármúzeumként üzemelt tovább, Pallasz Athéné szobra pedig továbbra is a sarkán lévő fülkében őrködött. Ott azonban nem lehetett megvédeni a rongálástól, többször összefirkálták, megkarcolták, letördelték a darabjait, sőt, 1956 júniusában a lapok arról számoltak be, hogy valaki ellopta az istennő lándzsáját. „Egyes ifjak túlbuzgóságának eredményeként pótolhatatlan műemlékek is begyűjtésre kerülnek. Különösen súlyos károkat okoz a meggondolatlan fémgyűjtés a budai várnegyedben. Carlo Adaminak a Vármúzeum oldalában elhelyezett városvédő Athene szobráról elvitték a bronz lándzsát.” (Szabad Nép, 1956. június 7.)

Nem véletlen, hogy az 1983-ban megalakuló Budapesti Városvédő Egyesület logója Pallasz Athéné szobra lett, miként az sem, hogy Ráday Mihály, a szervezet alapítója legismertebb műsora címébe is belefoglalta a fenti történetet: „Unokáink sem fogják látni, avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát”.

A lapok 1962-ben arról írtak, hogy a szobrot eltávolították a Vármúzeum széléről, és a helyét egy másolat veszi át, az eredeti, felújított műalkotás pedig a Kiscelli Múzeumba kerül. A másolatot Antal Károly szobrászművész készítette, 1964-ben állították fel a Vármúzeum sarkán, azóta is ott látható. Az eredeti mű restaurálását szintén Antal Károly végezte, 1966-ig tartott. Végül azonban ez nem a Kiscelli Múzeumban, hanem Pesten, a városháza folyosóján kapott helyett. Ott csodálhatja meg mindenki a kalandos történetű, közel 240 éves szobrot.

Földváry Gergely