Elkészült a második világháború áldozatainak új emlékműve

„E helyen emlékezünk a második világháború név szerint ismert és mindezidáig ismeretlen XII. kerületi áldozataira, köztük polgári áldozatokra, katonai kórházakban elhunytakra, munkaszolgálatosokra, elhurcoltakra és a nyilas tömeggyilkosságok zsidó áldozataira” – olvasható az önkormányzat által felállított új, városmajori emlékművön, a több mint ezerötszáz áldozat neve mellett.

Az emlékmű avatásán Pokorni Zoltán polgármester arról beszélt, hogy Budapest második világháborús ostroma a világtörténelem egyik legvéresebb városostroma volt, a 20. század két leggonoszabb európai diktátorának, Hitlernek és Sztálinnak a hadserege csapott itt össze. Emlékeztetett rá, hogy „tízezrek estek áldozatul, katonák és civilek, magyarok és nem magyarok, nők és férfiak, keresztények és zsidók, gyermekek és aggastyánok. Meghaltak olyanok, akik maguk is bűnösei voltak a pusztításnak, és olyanok, akiknek ártatlan életén átgázolt a történelem.” Hozzátette, hogy az ostrom áldozatai voltak azok a százezrek is, akiket elhurcoltak, megerőszakoltak, akik testileg vagy lelkileg megrokkantak, akik elveszítették a szüleiket, gyerekeiket, szeretteiket, vagy akiknek az életük munkája vált semmivé egyik napról a másikra.

A polgármester felidézte, hogy a második világháború utáni kommunista diktatúra időszaka a felejtés politikáját követte, nem akart és nem is engedett emlékezni a háború csaknem egymillió magyar áldozatára. Ezt a mulasztást kívánta pótolni 2005-ben a Hegyvidéki Önkormányzat, amikor úgy határozott, hogy az első világháborús emlékművek mintájára egy turulszobor felállításával emlékezik meg a XII. kerület második világháborús áldozatairól. Az emlékállítás helyes szándéka azonban „kicsorbult” a hibás jelképválasztás, valamint az emlékműre kerülő névsor hibája miatt.

Pokorni Zoltán szerint a jelképválasztás azért volt elhibázott, mert a turulemlékművek általában a magyarság harcias katonai erényeit szimbolizálják, a XII. kerületben viszont elsősorban civil áldozatok voltak: a nyilasok és a megszálló németek által meggyilkolt zsidók, a bombázásoknak és az ostromnak, vagy a szovjet csapatok terrorjának áldozatául eső polgárok. Sokukat éppen olyan eszmék nevében gyilkolták meg, amik képviselői a turult is felhasználták jelképnek.

„Sokak érzékenységét sértette a jelkép, és ezt az érzékenységet csak alátámasztották a 2010-es évek történeti kutatásai” – jelentette ki a polgármester. Mint mondta, kiderültek a nyilasok környékbeli kegyetlenkedéseinek részletei, valamint az is, hogy a turulszobor talapzatán az áldozatok névsora erősen hiányos, továbbá gyilkosok is szerepeltek rajta.

A kerület vezetője szerint mindez nyilvánvalóvá tette, hogy a 2005-ben létrehozott állapot nem tartható fenn. 2019-ben az önkormányzat történész szakértők közreműködésével felülvizsgálta az áldozatok névsorát. Úgy döntött, hogy új helyen, a Városmajorban emel méltó emlékművet a második világháború XII. kerületi áldozatainak. Pályázatot hirdetett, és több mint harminc pályamű közül választotta ki Mohácsi András munkáját.

A turulszobor sorsáról is szólt Pokorni Zoltán. Elmondta, hogy pályázatot írtak ki a helyszín átalakítására, azzal a céllal, hogy bemutassák a turul mint szimbólum történetét Trianontól a nyilasokon át a huszonegyedik századi vitákig. Ennek hátteréül szolgált a Hegyvidék Galériában nemrégiben bemutatott történeti kiállítás.

„Fel kell írni a nevüket mindazoknak, akiket elpusztított a háború” – hangsúlyozta a polgármester a városmajori emlékmű avatásán. Kitért rá, hogy az áldozatok emlékét nemcsak a nagyszüleink, hanem a gyermekeink miatt is elevenen kell tartanunk, hogy „minden egyes korosztály lelkében újból és újból fel tudjuk építeni azt a védfalat, ami segít ellenállni a mindenkiben ott lakozó gonosznak”.

Pokorni Zoltán arra emlékeztetett, hogy a Városmajort és környékét korábban is a nyugodt, polgári jólét jellemezte, ám a nyilasterror idején „olyan gyorsan hámlott le a konszolidált polgári kultúra erről a környékről, hogy az szinte elképzelhetetlen”. Mint mondta, „mindig jönnek politikusok, akik nagy igazságok, szép és nemes célok nevében kérnek majd egy kis aljasságot, egy kis bestialitást”, ám a „nagy igazságok, ha gonosz tettekre, embertelenségre késztetnek, nem lehetnek jók”.

„Ez a hiány emlékműve – fogalmazott az avatóünnepségen dr. Horváth Zsolt, a Nemzeti Emlékezet Bizottság Hivatalának főigazgató-helyettese. – Az emlékkő, mint a mellette magasodó templomtorony negatív lenyomata, a derékba tört sorsokat, az erőszakkal megszakított életeket szimbolizálja.”

A főigazgató-helyettes úgy véli, mindannyian túlélői vagyunk a történelemnek, a 20. század véres eseményeinek, amelyek közül mind kegyetlenségében, mind az áldozatok számában kiemelkedik a második világháború egyik legpusztítóbb összecsapása, a budapesti városostrom. Mi, túlélők, „tartozunk a meg nem született, sorsától megfosztott, fájdalmas hiányként létező nemzedékeknek, felelősek vagyunk azért, hogy ne vesszen feledésbe az emlékük”.

Az emlékmű átadásán az egyházak képviselői is felszólaltak. Áldást mondott Bogárdi Szabó István református lelkész, Keczkó Pál evangélikus lelkész, Forgács Alajos plébános, valamint Kardos Péter főrabbi. A szobornál Pokorni Zoltán polgármester és Fonti Krisztina alpolgármester helyezte el a Hegyvidéki Önkormányzat koszorúját.

Ezt követően az ünnepségen megjelenők emléksétán vehettek részt. Ellátogattak a Maros utcai rendelőintézet, az egykori zsidókórház épületéhez, a Városmajor utca 64–66. szám alatti házhoz, ahol hajdan a Bíró Dániel Kórház állt, valamint az Alma utcai zsidó szeretetotthonhoz. Ez utóbbi helyszínen Kardos Péter osztotta meg holokauszt-túlélőként személyes élményeit a jelenlévőkkel. Felelevenítette, hogy 1944-ben abban a hitben helyezték el egyedül maradó nagymamáját a szeretetotthonban, hogy ott biztonságban lesz. 1945 februárjában, amikor a pesti oldal már felszabadult, a család úgy döntött, eljön hazavinni a nagymamát. Mivel a hidakat felrobbantották, egy bérelt kompon érkeztek át Budára.

„Magas hó volt, csúszós jég, és halottak, javarészt katonák holttestei hevertek mindenfelé – idézte fel az út hátborzongató részleteit a főrabbi. – Nem sokkal a szeretetotthon előtt egy katonai egyenruhás ember állított meg minket, és megkérdezte, miért jöttünk. Mondtuk, hogy hazavisszük a nagymamát. Azt válaszolta, hogy lent vannak, és a Városmajor felé mutatott. Lementünk, és ott sorakoztak a halottak, akik közül anyámnak ki kellett választania a nagymamát. A nővérem anyám parancsára rátapasztotta a szememre a kezét, és elhúzott onnan. Utána tudtuk meg, hogy mi történt…”

1945. január 12-én a Maros utcai zsidókórházban 84 embert, két nappal később a Bíró Dániel Kórházban 150 embert gyilkoltak meg a nyilasok. 1945. január 19-én az Alma utcai szeretetotthon 94 védtelen, idős lakóját terelték ki a városmajori parkba, ahol megölték őket.

n.