„Viszonylagos öröklét” – gálaest Nemes Nagy Ágnes emlékére

Nemes Nagy Ágnes Kossuth-díjas költő születésének 100. évfordulója tiszteletére centenáriumi eseménysorozatot indított a Petőfi Kulturális Ügynökség és a Petőfi Irodalmi Múzeum. Ennek keretében valósult meg a „Viszonylagos öröklét” – Nemes Nagy Ágnes 100 irodalmi beszélgetősorozat, a MOMkult partnerségében. Az irodalmi séták, rendhagyó irodalomórák, kötetbemutatók után a centenáriumi év kitüntetett eseménye volt a november 11-i gálaest, amely a költő életművét, személyét állította a középpontba.

Ugyanezen a napon emléktáblát avatott a Hegyvidéki Önkormányzat és a Petőfi Kulturális Ügynökség a Kék Golyó utca 2/a alatti ház falán, ahol Nemes Nagy Ágnes és férje, Lengyel Balázs élt. „Hatalmas erők metszéspontjában” volt az első önálló otthonuk – idézte a költőt avatóbeszédében Juhász Anna irodalmár, a Petőfi Kulturális Ügynökség programigazgatója, aki köszönetet mondott az emlékév rendezvényeihez nyújtott segítségért, a közös gondolkodásért a Hegyvidéki Önkormányzatnak, valamint az ünnepségen részt vevő Fonti Krisztina alpolgármesternek és Kerek Veronika jogörökösnek.

A MOM Kulturális Központban rendezett gálaesten a fellépők közt szerepelt Grecsó Krisztián író, költő, Udvaros Dorottya színművész, Gergely Ágnes költő és Takács Dorina / Дeva zenész, énekes, aki Nemes Nagy Ágnes A kerti tó című versének feldolgozását adta elő. A kétfelvonásos est második felében a Nem akarok című koncertszínházi életmű-előadás hazai premierje következett, ami az alkotók – Vecsei H. Miklós színművész, rendező, Hegedűs Bori énekes, Tempfli Erik zeneszerző, zenész, Juhász Anna és a művet színpadra alkalmazó Horváth Panna – tiszteletadása a költő előtt.

Grecsó Krisztián a kortársak egymásra hatásáról szólt. Elárulta, hogy Nemes Nagy Ágnes a költői látásával, a zárt költői világával varázsolja el, annak ellenére, hogy ő maga teljesen más, „kidumálós” alkat. Tanulni kell című saját versét adta elő – gitáron kísérve magát –, amely az ünnepelt klasszikus versére, a Fákra játszik rá, és elmondta Genezis című friss költeményét is, amelyet Nemes Nagy-motívumok ihlettek.

Juhász Annával közösen arról is szót ejtettek, hogy Ferencz Győző irodalomtörténész szerkesztésében öt éve jelent meg az Összegyűjtött versek című Nemes Nagy Ágnes-kötet, közel száz kiadatlan verssel, ami az előkerült hagyatékkal bővülve más impulzust adott az életműnek. Hátrahagyott művei ugyanis azt mutatják, hogy tárgyias lírája ellenpontjaként beszélt legszemélyesebb tapasztalatairól, érzéseiről is.

Vecsei H. Miklós Juhász Annától kapta meg az anyagot, amiből az itt bemutatott előadásához válogatott. Mint színházi ember őt nem a költő érdekelte, hanem a karakter. A rejtett életmű; az életút a maga mélységeivel, magasságaival; a kortársakkal – Pilinszky Jánossal, Ottlik Gézával, Mészöly Miklóssal, Polcz Alainnel, Szabó Magdával, Lengyel Balázzsal – való viszony, ami kirajzolódik a naplókból, levelekből, interjúkból és versekből. Az életúton visz végig a pörgős koncertszínházi darab, amely a huszadik századot majdnem végig átélő hús-vér nőt mutatja be.

Gergely Ágnes is hozott olyan verset – Magritte rózsája –, amiben megszólítja Nemes Nagy Ágnest, majd kettőjük személyes és költői kapcsolatáról mesélt, nemritkán sziporkázó szellemességgel. Mint említette, úgy rajongott Nemes Nagy verseiért, hogy a látásmódjuk nem állt közel egymáshoz.

„Egyetlen ige van, mit mindketten szeretünk használni: ez a forr. De nála hidegen forr, nálam meg forrón forr. Én szenvedélyesebb vagyok, magyarán. De ez mellette szól, mert a költészet legyen hűvösen, művészien kidolgozott, és ő ez” – fogalmazott, majd a közös jeruzsálemi útjukról is beszélt, amelynek során az első női költőknek rendezett konferencián vettek részt együtt. Felidézett egy bensőséges jelenetet is, amikor Nemes Nagy Ágnes a siratófalnál meghitt gesztussal emlékezett Szerb Antalra és Halász Gáborra.

A centenáriumi sorozat címe Nemes Nagy Ágnes A formátlan című verséből való, amely az életmű-előadásban is elhangzott. Így szól a néhány sor: „A formátlan, a véghetetlen./Belepusztulok, míg mondatomat/a végtelenből elrekesztem./Homokkal egy vödörnyi óceánt/kerítek el a semmi ellen./Ez a viszonylagos öröklét/ép ésszel elviselhetetlen.”

Szepesi Dóra