Egy igazi kultúrtörténeti érdekesség: a svábhegyi vízház
A svábhegyi fogaskerekű-megálló mellett, a Hollós úton áll egy nyolcszögletű, a svájci villák lombfűrészelt díszítőelemeit is felhasználó, faszerkezetű, tornyos ház. A kis épület származását több legenda övezi, utánajártunk, hogy mi igaz ezekből. Cikkünkhöz Gergely Katalin munkáit és segítségét, továbbá a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény új időszaki kiállításához készült kutatásokat használtuk fel.
A fogaskerekű svábhegyi állomása melletti telek a 19. század végén a Kauser–Felsmann családé volt. Ezen a helyen, a mai Hollós út 3. szám alatti területen áll egy tornyos kis építmény, amelyet egykor a ciszterna fölé állítottak, hogy vízházként üzemeljen.
Gergely Katalin 2009-es tanulmányában azt írja, hogy dr. Berczik Árpádné, a Svábhegyi Egyesület elnöke hívta fel az ő figyelmét az épületre. Itt olvasható először a vízház története, amiből sok egyéb mellett kiderül: „A család és az adatközlők emlékezete szerint az építmény eredetileg az 1885. évi országos kiállítás, majd az 1896. évi ezredéves kiállítás pénztárépülete volt. Kauser József műépítész, aki a kiállítás pavilonjainak egyik tervezőjeként is ismert, az ünnepségek, a kiállítás bezárása után ezt a kis építményt megvette, felhozatta a Svábhegyre és átépítve állíttatta fel a kertjébe, a ciszterna tetejére.”
Mivel az első fotó egy 1899-es kép volt, úgy tartották, az épület valószínűleg 1896 és 1899 között kerülhetett fel a Svábhegyre. A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény vízzel kapcsolatos új időszaki kiállítását megelőző kutatások részeként igyekeztünk még jobban megismerni, valamint tisztázni a kis ház történetét – és sikerrel is jártunk!
Az első felvetődő probléma az volt, hogy vajon az 1885-ös országos kiállításon és az 1896-os millenniumi kiállításon is használták-e az építményt, és ha nem, csak az egyiken, akkor melyiken. A másik kérdés pedig, hogy valóban pénztárépület volt-e, és ha igen, akkor esetleg nem maradt-e fenn bármilyen korabeli ábrázolása.
Kauser József számos más értékes épületet is tervezett a XII. kerületben. Talán a legismertebb munkája a zugligeti lóvasút-végállomás, amely szintén a svájci stílus egyik jeles képviselője. Az Építés Ipar című lap számtalan grafikát közölt az oldalain, és az 1885. december 27-i számában rá is akadtunk az általunk keresett házra, amin a „Kozmata fényképész” felirat olvasható.
Kozmata Ferenc császári királyi udvari fényképész volt, a kor egyik kiemelkedő alakja. Új felfedezésünk alapján megtaláltuk az épületet az 1885-ös kiállítás beszámozott térképén, „Fénykép elárusító pavilon” címszó alatt. Ezek szerint tényleg lehetett ott vásárolni és fizetni, de az biztos, hogy nem kifejezetten pénztárhelyiségként működött.
Több korabeli ábrázoláson is sikerült fellelni a pavilont. A Vasárnapi Ujság 1885. május 3-i számában a kiállítás egyik bejárata látható, amely mögött – ha nem is teljes egészében – kivehető a tornyos kis épület. A néhány nappal későbbi, május 17-i lapszámban viszont már jól látszik egy madártávlati rajzon, két zászló között.
Itt érdemes megállni egy pillanatra! Az 1896-os millenniumi kiállítás „árnyékában” kicsit a háttérbe szorult az 1885-ös országos kiállítás jelentősége, sokan megfeledkeznek róla, pedig ez volt az első olyan országos ipari kiállítás a kiegyezés utáni Magyarországon, aminek a politikai, társadalmi és gazdasági értelemben is az ország fővárosának tekinthető Budapest adott otthont. A megnyitón Ferenc József császár is jelen volt, és több mint kétmillió ember fordult meg a Városligetben, ahol egész Magyarország – az ipar, a mezőgazdaság, a tudományágak, a művészetek, a nevelés és közoktatás, az egyészségügy és a közlekedés is – bemutatkozott.
Az tehát biztos, hogy az 1885-ös kiállításon fényképárusító pavilonként üzemelt a tornyos ház, de vajon az 1896-os kiállításon is szerepelt? A rendelkezésünkre álló források szerint szinte biztos, hogy nem. Erre több bizonyítékunk van. Az egyik, hogy millenniumi kiállításra ismét kiadtak térképet, ám sem azon, sem az akkoriban már a korábbinál jóval nagyobb számban készülő különféle ábrázolásokon, fotókon nem fedezhető fel ilyen kis pavilon.
A másik, jóval döntőbb bizonyíték, hogy a Herkules című sportnapilap 1890. december 25-i számában már a Svábhegyen, a mai helyén látható a tornyos épület. Ezek szerint az 1885-ös kiállítás után Kauser József – mint a pavilonok fő tervezője – tényleg felvitette a telkére az egyik alkotását, és az valószínűleg mostanáig már a helyén is maradt. Minden bizonnyal hamar átalakította, és a kertjében lévő rétegvizeknek, forrásoknak, vízbefolyásoknak épített ciszterna fölé állította fel.
Akkoriban ugyanis a Svábhegyen szinte minden birtokon több ciszterna állt, ami elengedhetetlen volt az öntözéshez. Jókai Mór is sokszor beszámolt arról, milyen nagy szolgálatot tettek neki ezek: „Az én módszerem a víz megfogására. Mingyárt a kertészkedésem kezdetén megtanított erre a szükség. Akinek kert kell, annak öntözni kell. A Svábhegyen pedig az egyedüli forrásvíz a »Mátyás kútja«. Derék Corvin-korbeli építmény. De ez már negyven év előtt is alig adott a helyben nyaralók szükségleteire elégséges ivó- és főzővizet. Én tehát, hogy öntöző vizet kapjak, azt tettem, hogy nagy (több száz akós) ciszternákat ásattam, erős fa bodonokkal kiburkolva, amikbe az esővíz a lakóház és a később épült gazdasági épület tetejéről összegyülemlett. Ezek tették lehetővé a kertészkedést a hegytetőn. Most már, midőn vízvezetékünk van az egész Svábhegyen, uraság a dolgunk: nem öntözünk többé a ciszternákból; de azért azok most is nagyon jó szolgálatot tesznek…” (Jókai Mór: Kertészgazdászati jegyzetek, 1896.)
Mint olvashatjuk, a ciszternák idővel a funkciójukat vesztették, de sokan így is felhasználták azokat, sőt a működő vízhálózathoz is bekötötték. Valószínűleg a tornyos ház vize is hozzákapcsolódott a közműhálózathoz, mivel egy víz- és csatornahálózatról készülő 1937-es helyszínrajz tanúsága szerint a második világháború előtt még biztosan vízházként működött az épület. Az államosítás után veszíthette el funkcióját, és egészen az 1990-es évek elejéig folyamatosan romlott az állapota.
Szerencsére a Svábhegyi Egyesület nem hagyta elveszni az épületet, 1994-ben egy építési és engedélyezési tervet készített, hogy felújítsák és megmentsék az utókor számára ezt a különleges jelentőségű helyet. Gergely Katalin segítségével meglett a felújítandó ház 1994-es építészeti és műszaki leírása, amiben a szerkezetéről és az állapotáról is szó esik: „Nyolcszög alaprajzú, erősen kiülő eresszel, felette megemelt hegyes toronysisakkal záródó kerti architektúra romantikus stílusjegyekkel. A faszerkezetű építmény vázkitöltő eleme tégla, belső nádazott vakolattal. Tégla alapozással, kő lábazati szegélyelemmel (valószínűleg sóskúti mészkőből) épült. Tetőszerkezete átlós szerkesztésű, falkoronára ülő szelemenekkel, felső deszkázattal, középen kiemelkedő, ugyancsak nyolcszög formájú laternával, sisakkal.”
A Svábhegyi Egyesületnek köszönhetően tehát megmenekült a tornyos kis épület, így a mai napig rácsodálkozhatunk Kauser József 1885-ös országos kiállításra alkotott egyik pavilonjára, amely igazi kultúrtörténeti érdekesség.
Földváry Gergely