„Az angyallal érkezett a karácsony”
Háborús időkben nőtt fel, több légitámadást is túlélt. Francia–német szakon szerzett tanári diplomát, de mire végzett, addigra már szinte sehol sem oktathatták a nyugati nyelveket. A táncosok elismertségéért küzdött, ám akkoriban még csak kevesen hittek a változásban. Azonban – ahogy ő fogalmaz – nincsenek véletlenek. Horváth Károlyné Dórával, az Állami Balett Intézet gimnáziumának egykori igazgatójával beszélgettünk a hazai táncművészet történetéről, világhírű tanítványokról, az ünnep lelkéről, az első Diótörő sikeréről, sőt, azt is elmesélte, milyen ajándék varázsolja igazán különlegessé a karácsonyát.
– Rénszarvasok, mikulások, girlandok és fényfüzérek – a Kútvölgyi úti Idősek Otthona minden apró szegletét átjárja az ünnep varázsa.
– Szeretem a karácsonyt, habár megünnepelni nem mindig volt lehetőségem. 1928-ban, a két világháború között születtem. Nem a legjobb időben… Ennek elég sok következménye volt. A nagyapám – ahogy akkor mondták – kultúrmérnök volt. Eredetileg Fiumében, a magyar vasútnál kezdett dolgozni, majd Székesfehérváron adtak neki feladatot. Ő tervezte a székesfehérvári vasúti csomópontot, aminek fontos szerep jutott, hiszen akkortájt voltak az angol-amerikai bombázások. A családommal több légitámadást is túléltünk, pedig az egész város romokban hevert. Az első bombázásnál összedőlt a házunk, a másodiknál gyújtóbombákkal is megszórták, mindenünk leégett. Ez volt az első élményem. A város többször is gazdát cserélt, a 2. Ukrán Front harcolt itt a Wehrmacht katonái ellen. Egy idő után már muszáj volt elmenekülni. Nem mentünk nyugatra, csak Sopronig. Nem messze onnan, Szombathelyen is légi csatába kerültünk. Anyám mindig nyugodt asszony volt, de aznap, amikor a vadászrepülők a fejünk felett harcoltak, idegrohamot kapott. Később visszatértünk Székesfehérvárra. Ott korábban három nagy gimnázium működött, de a háború végére csak egyetlen, húszfős osztály maradt. Nem tudom, mi történt a többiekkel. Ilyen körülmények között érettségiztem, nézze csak a bizonyítványomat!
– Kitűnő érettségi – ritkán látni ilyet. Franciából is vizsgázott…
– Egy svájci nőtől tanultam meg franciául, előtte már a németet is jól beszéltem. Ő nem tudott visszamenni a hazájába, egyedül maradt. Sokat mesélt, rengeteget beszélgettünk. A tanításokért cserébe, az órák után, édesapám egy aktatáskányi szenet adott neki, hogy be tudjon fűteni. Nehéz évek voltak. Az érettségi után egyetemre mentem, ingyen tanulhattam, nem lett volna pénzünk kifizetni a tandíjat. Végül német–francia szakos tanári diplomával léptem ki az ELTE kapuján 1950-ben. Nemrég megkaptam a Rubindiplomámat is.
– Akkoriban nem ezek a nyelvek voltak a favoritok.
– A diploma megszerzését követően rögtön azzal találtam szemben magam, hogy Magyarországon a nyugati nyelvek helyett kizárólag az orosz lesz tanítható.
– Mihez kezdett?
– Oroszul már nem akartam megtanulni, mert a háború miatt volt bennem bizonyos ellenszenv, ráadásul a gyerekek is szívből utálták. Én legyek a nemszeretem orosztanárnő?! Felkerestem az Oktatási Minisztériumot, hiszen nem tudtam, hogy mitévő legyek. Azt mondták, hogy menjek vidékre, mert ott tanárhiány van, ám én időközben férjhez mentem, és a férjemnek már volt állása Pesten. De nincsenek véletlenek: az előadónak eszébe jutott, hogy valami állami táncművészeti iskolát akarnak szervezni, és mintha a tánc nemzetközi nyelve a francia volna... Jelentkezzek a Gorkij fasorban, ahol egy villa udvari kis épületében addig Szentpál Olga Mozgásművészeti Iskolája működött. Ott alakult meg az intézmény, az Állami Balett Intézet, az első értekezlettel, amelyet Lőrincz György vezetett. Nádasi Ferencnek, az Operaház balettigazgatójának növendékei és Szentpál Olga növendékei is ott voltak. Az Operában addig csak egy összevont, négyosztályos, tanyasi jellegű, egy tanerős iskola működött. A mi feladatunk viszont az volt, hogy szervezzük meg az új intézmény közismereti oktatását, legalább középfokú műveltséget adva a leendő balettnövendékeknek. A munkához nem kaptunk helyiségeket, kerületi iskolák fogadtak be minket délutánonként. Az első igazgató hamar felmondott, mert nem hitte, hogy a szakmai órákkal bármire is meg lehet tanítani a sok esti operai szerepléssel terhelt gyerekeket. A második igazgató, dr. Bogdány Ferenc azonban hitt abban, hogy a növendékeket a tudomány magas szintjeire is el lehet juttatni, ezért olyan az átlagot messze felülmúló tanárokat igyekezett találni a tantestületébe, akik nem a tankönyveket tanították, hanem a magasabb szintű gondolkodás alapelemeit. A tanárok között többen magas szintű saját elméleti műveket publikáltak, ilyen volt például dr. Walkó György Így élt Goethe című könyve, ami azóta is közkézen forog a német szakokon. Évek alatt az intézményt, Dózsa Imre igazgatásával, főiskolai szintre sikerült fejleszteni, a volt növendékeink közül többen ma is a magyar kultúra jelentős alakjai. Az eredeti elemi iskola végül, sok munka árán, kilencéves képzést adó főiskolává vált. Én ebben a munkában mint iskolaigazgató-helyettes, majd igazgató, végül mint főiskolai adjunktus vettem részt. Ha a működésem hozzájárult a táncművészet társadalmi elismertségéhez, a volt növendékeink pedig jelentős személyiségek lettek, akkor talán a közismereti tanárok munkája sem volt elhanyagolható egy alapvetően művészeti oktatást adó intézményben.
– Látom, hogy elmosolyodott…
– Eszembe jutott egy régi történet. Az első évben arra lettünk figyelmesek, hogy zaj van az Operaház előtt. Hatalmas tömeg állt az utcán. Kiderült, hogy a fantasztikusan tehetséges növendékünk, Rab István, aki egyébként később Amerikában fejezte be a karrierjét, az Operaház legfelső párkányán, az ötödik emeleten sétál tanítási időben... De visszatérve az előbbi témához, azt a feladatot kaptuk, hogy ebből a művészeti ágból hozzunk létre egy rendes képzést. A célunk az volt, hogy a tánc művészet legyen, a táncosoknak pedig legyen műveltségük, tudásuk. Korábban ugyanis pártfogóra volt szükségük, ezért rossz hírük volt.
– Vannak olyan tanítványai, akikre ma is büszke?
– Nem is lehet mindenkit felsorolni! Bán Teodóra jelenleg is a Margitszigeti Szabadtéri Színpad igazgatója. Havas Ferenc, Róna Viktor, Markó Iván, Bozsik Yvette, Orosz Adél, Pongor Ildikó kimagasló táncművészekké váltak. Szakály György egyetemünk rektora is volt később. Tanítványaim indították el a Pécsi és a Győri Balettet, a Magyar Nemzeti Balettet, a Nemzeti Táncszínházat, de a Magyar Állami Operaház mellett sokan kerültek a Budapesti Operettszínházba, a Magyar Állami Népi Együttesbe és a Honvéd Együttesbe is. A néptánc kiemelkedő alakja Timár Sándor, aki feleségével, Böskével együtt, az általuk vezetett Csillagszeműek együttessel az egész világot bejárta. A néptánctagozat megvalósulása után elindult a néptánc országos mozgalma is. Táncosaink közül volt, aki a könnyűzene irányába lépett, ő lett később Charlie, a padtársa volt Somló Tamás – artista szakos –, és volt, akiből színésznő lett, például Esztergályos Cecília, vagy Medveczky Ilona. Iskolánkba jártak még a Zeneakadémia különleges tehetségű növendékei is, például Szenthelyi Miklós hegedűművész. Artistáink közül H. Orlóci Edit létrehozta a Magyar Cirkusztörténeti és -Elméleti Kutató Alapítványt, és több cirkusztörténeti munkát is megjelentetett. Ezekben biztos helye van a Richter család nálunk végzett tagjainak, de a Rippeleknek is. Az iskola balettos tanulói már diákkorukban lehetőséget kaptak arra, hogy nagy ívű művekben szerepeljenek az Operaházban. Akkoriban adtuk elő először a háromfelvonásos A diótörőt is.
– Csajkovszkij utolsó balettje, egyben utolsó színpadi műve napjainkban is a legszebb karácsonyi előadások között van.
– Sokan azt hiszik, hogy kifejezetten gyerekdarab, pedig ez nincs így. Csajkovszkij E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséje alapján hívta életre a népszerű színpadi művet. A kisgyerekek nem mindig bírják végigülni a hosszú előadást, amely kétségkívül az egyik legbájosabb karácsonyi történet. Én úgy gondolom, hogy a karácsony lelke a zene és a tánc. A diótörő ezért is különösen kedves a szívemnek.
– Tudom, hogy nem mindig volt szép a karácsonya, de a háborús idők tragédiáin túl vannak olyan emlékei, amik miatt örömmel gondol a szeretet ünnepére?
– Mielőtt összedőlt a házunk, csodálatos életem volt. Egyedüli gyerekként a családban mindent megkaptam. A plafonon volt egy kampó, karácsony előtt arra helyeztünk fel egy angyalruhába öltöztetett babát. Békeidőben az angyallal érkezett a karácsony. 1945-ben gyapjúzokni volt a fa alatt. Nagyon örültem neki, még mindig emlékszem rá. Hófehér és jó meleg volt, ez nagyon kellett, mert akkoriban még kemény telek voltak. Később sem lett fontos számomra az ajándékok hajszolása, de mindig plafonig érő fánk volt. Az életem jelentős részét a Hegyvidéken töltöttem, számos szép emlékem van az itteni karácsonyokról. A közös éneklések, a jóízű beszélgetések miatt volt fontos ez az időszak.
– Ez lesz a kilencvenötödik karácsonya. Hol tölti az ünnepeket?
– A szeretteimmel leszek. Már alig várom, hogy ismét lássam a gyönyörű dédunokáimat! Számomra ez a legszebb karácsonyi ajándék. Nekem ennél több már nem is kell. Csodálatos családom van, és bár nem volt mindig könnyű az életem, ők mindenért kárpótolnak.
Boussebaa Mimi