A kétkezes kézilabdás kalandozásai

• Nem sokan mondhatják el magukról, hogy jobb és bal kézzel is ugyanolyan labdabiztosak. Véletlenül alakult így, vagy tudatos döntés volt?
• Egy véletlen során lett teljesen tudatos, ha lehet ilyet mondani. 2013 körül kezdtem el kézilabdázni, és az egyik nyár elején fájlaltam a bal könyökömet. Mondtam is a szüleimnek, hogy akkor én nem is mennék edzésre… Erre apukám megfogott, és egész nyáron azt gyakoroltuk, hogyan kell jobb kézzel dobni.
• Nehéz volt megtanulni? Van ennek valamilyen trükkje?
• Sokkal több volt ez annál, mint amit néhányan gondolhatnak, hogy dobok jobbal ötezret, és akkor kész is. Alapvetően az idegrendszerem stimulálásával kezdtük. Olyan idegpályákat kellett bejáratni, amiket még életemben nem használtam. Egy-egy ilyen edzés után nem is testileg, inkább fejben fáradtam el. Kellett hozzá az is, hogy ha a strandon játszottam a barátokkal vagy a családommal, akkor mindig csak jobbal értem labdához. Jó mindennapi gyakorlat még erre a fogmosás! Így belegondolva lassan már tíz éve, hogy csak a jobb kezemet használom.
• Mekkora előnyt jelent ez a meccseken?
• Nagyot, hiszen sok olyan szituáció adódik, amikor emiatt könnyebben hozok meg döntéseket. Sokkal több lehetőség közül választhatok. A védőm nem tudja biztosan, éppen melyik kezemmel lövök, vagy passzolok majd. Az biztos, hogy az ellenfél játékosainak mindig demoralizáló érzés, amikor jobbal találok be. Bevallom, nekem ez nagyon tetszik.
• Egy kicsit ugorjunk vissza az időben! A kézilabda volt az első sportág az életében?
• Mint minden kissrácot, engem is a foci mozgatott meg leginkább, aztán az idő múlásával elkezdtem érdeklődni más sportágak iránt. Nagyjából az összes akkori sportolási lehetőséget kipróbáltam a tizenkettedik és a tizenegyedik kerületben. Jártam egy ideig dzsúdózni a Farkasréti Általános Iskolába, vízilabdáztam a MOM Sportban, és még pár helyen megfordultam. Utólag belegondolva furcsa, hogy ilyen későn kezdtem el a kézilabdát, tekintve, hogy nagyapám válogatott játékos volt a Tatabányai Bányászban.
• Ön hol kezdett játszani?
• Mivel a közelben nem találtunk csapatot, anyukám felhívta a Budapesti Kézilabda Szövetséget, amely a csanádi kézilabdacsapat edzőjét, Horváth Laci bácsit ajánlotta. Tizenhárom éves lehettem, ott ismerkedtem meg a sportággal. Sokat kellett utazni, de minden percet élveztem. Aztán átkerültem az Angyalföldi Sportiskolába, ahol Kenyeres József és Józsa Máté lettek az edzőim. Egész jól ment a játék, ennek köszönhetően bekerültem a Budapest-válogatottba. Ennek a csapatnak a zömét FTC-, PLER- és Honvéd-játékosok alkották. Ott lett számomra egyértelmű, hogy ha jobb játékos szeretnék lenni, akkor eljött a csapatváltás ideje. A következő szezonban már Juhász Béla bácsi kezei alatt tanulhattam a Fradiban. Nagyon élveztem az ott eltöltött két évet. Aztán egy kis ideig a RÉV-ben is játszottam, mielőtt először kikerültem Németországba.
• Mégpedig elég fiatalon, 16-17 évesen. Miért éppen oda, és utána hogyan alakult a pályafutása?
• Akkor nem is feltétlenül a kézilabda miatt mentem ki, inkább a német nyelvet szerettem volna anyanyelvi szinten elsajátítani. Az más kérdés, hogy a sport segített ennek a célnak a megvalósításában. Felvettük a kapcsolatot az SC DHfK Leipzig utánpótlás-koordinátorával, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a próbajáték végén már arról egyeztetünk, milyen feladataim lennének a következő szezonban jobbátlövőként. Másfél évig voltam kint, közben párhuzamosan végeztem a lipcsei sportgimnáziumot és magántanulóként a budapesti Madách Imre Gimnázium tizedik osztályát. Végül a „hármas terhelés” miatt úgy döntöttem, szeretnék hazajönni. Itthon másfél évig játszottam a Budai Farkasok csapatánál, majd egy újabb rövid Bundesliga-kitérő után Veszprémben folytattam. Jelenleg ismét a Budai Farkasokat erősítem. Nem titkolt célom, hogy jövőre újból külföldön játszhassak.
• Mire a legbüszkébb a pályafutásában?
• Leginkább a 18 évesen szerzett Bundesliga-gólomra, az óriási élmény a mai napig. Egy sérülés miatt hívtak be a felnőttcsapatba, amikor még ifista voltam. A Gummersbach ellen játszottunk egy kiélezett meccset. Alig töltöttem öt percet a pályán, de több jó megmozdulásom is volt.
• Úgy tudom, ezer szállal kötődik a Hegyvidékhez.
• Igen, itt nőttem fel. Négyéves koromban költöztünk Sasadra, de az időm nagy részét a tizenkettedik kerületben töltöttem. A Gesztenyés kert, a MOM Sport Uszoda, a 8-as busz, a régi TF-atlétikapálya mind szerves részei voltak a gyerekkoromnak. Jelenleg a Testnevelési Egyetemre járok, sportszervező szakra. Budapest egyik legélvezhetőbb részének tartom a Hegyvidéket. Ha egyszer befejezem a „vándor életstílust”, el tudom képzelni, hogy itt telepedjek le.
• Mi az ennél közelebbi célja?
• Mint említettem, most mindenféleképpen külföldön folytatnám a játékot. Ha szerencsés vagyok, akkor még tíz-tizenkét évig tudok profi szinten kézilabdázni. A magánéletben pedig minél hamarabb meg akarom szerezni a diplomát a Testnevelési Egyetemen, és utána jó lenne még egy egyetemet elvégezni. Annyi tudást szeretnék magamba szívni, amennyit csak lehet.

sm.