Utazásra hív a Gadányi Jenő-emlékkiállítás

„Minden vonalnak megvan a maga helye, de hogy hogyan kerülnek oda, arról a művész nem tud számot adni: nem számításból, nem előre elgondolt tudatosságból rendeződik a maga helyére. Az intuíció befolyásolja a kompozíció teljességét. Legfelsőbb fokon a rezonanciák finomsága vagy ereje teszi éretté az összhangot. A művész gondolatáramlása folytonos vizionálása a valóságnak. Belső világunk kapcsolatban van a külső világgal, és mennél kiegyensúlyozottabb a kapcsolat, annál erősebben él bennünk az emlékezés” – 1954-ben ezekkel a szavakkal nyitotta meg saját kiállítását Gadányi Jenő, aki örök érvényű alkotásaival a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.„Megtiszteltetés, hogy a legújabb hegyvidéki Gadányi-kiállítást én nyithatom meg” – fogalmazott Fonti Krisztina alpolgármester a polgármesteri hivatalban látható tárlat megnyitóünnepségén. Mint mondta, a művészt szoros szálak fűzték a Hegyvidékhez, Gadányi Jenő az önkormányzat épületével szemben lévő házban, a Kiss János altábornagy utca 55.-ben élt. Fonti Krisztina végezetül köszönetet mondott az emlékkiállítás szervezőjének, Rainer Péternek, Gadányi Jenő unokájának, aki mindent megtesz azért, hogy minél nagyobb körben ismert legyen a művész szellemi öröksége.

– Mesélne Gadányi Jenőről? Milyen volt ő? – kérdeztük Rainer Pétert a megnyitó után.

– A nagymamám Így történt című könyvében leírja az élettörténetüket, abból teljes képet alkothatunk Gadányi Jenőről, aki mindenekelőtt festőművész volt. Kis túlzással csak a festészet érdekelte. Gyerekként magának való mogorvának, visszahúzódónak gondoltam, pedig állandóan csak valamilyen festészeti problémán töprengett. Keveset beszélt. Igazság-, haza- és családszerető, egyenes, karakán, szókimondó ember volt. Két világháborút becsülettel végigharcolt. Az elsőből karlövéssel, maláriával tért vissza, felgyógyulása után érettségizett. A másodikban tartalékos hadnagyként, zsidó munkaszolgálatosok parancsnokaként is megőrizte emberségét. Ahol és akin tudott, segített, emberek életét mentette meg. Erről később sohasem beszélt, semmilyen előnyszerzésre nem használta fel ezt. Gadányit 1948-ban eltávolították az Iparművészeti Főiskola tanári állásából, nem állíthatott ki, nem publikálhatott. Az akkori rendszer, a számára nemkívánatos művészek egy csoportjával együtt, Budapestről Békásmegyerre száműzte. Itt mélyült el barátsága Kassákkal. Kisgyerekként sokszor voltam a nagyszüleimnél. Békáson Gadányiék és Kassákék rendszeresen összejártak. Egy alkalommal Kassákéknál voltunk. Engem mint kisgyereket kint hagytak a kertben játszani a puli kutyával. Majd kaptam egy karéj zsíros kenyeret. Egy idő után – talán gyanús volt a nagy csend – kinéztek, mit csinálok. Ültem a lépcsőn, mellettem a puli, és békésen, hol én, hol a puli felváltva haraptunk a kenyérből. Kassák több békásmegyeri ihletésű művében, például Az idő múlásában című verses grafikai mappában és az Egy kutya emlékiratai című kisregényben szereplő „szőke kisfiú” én voltam.

– Végül a szőke kisfiú is a művészetek világában talált rá a hivatására...

– Másfél éves korom óta firkálok, rajzolok – senki sem tanított, legkevésbé a nagyapám. Eleinte egy lakásban laktunk, gyereknek tilos volt a műterembe lépni, de természetesen érdekelt, miket fest – a lakás falain lévő képein túl. Amikor nem volt otthon, be-besurrantam és gyönyörködtem az éppen készülő művekben. Így lestem el, szívtam magamba azt az alapot – ízlést, arányokat, kompozíciót, színvilágot, stílust –, ami ma is éltet. Természetesen ezt akkor még nem tudtam így megfogalmazni magamnak, de ösztönösen éreztem, hogy valami nagy dolgot látok, tapasztalok. Időközben felnőttem, kitanultam az építész-belsőépítész-bútortervező szakmát, hivatást, életvitelt. A közvetlen példa, a gének és a család elvárása is a vizuális kultúra felé tereltek. Viszont eléggé nyomasztott az ő vitathatatlan nagysága – éreztem, ha megfeszülök, akkor sem lesz belőlem egy Gadányi. Részben ezért, részben mert a síkban munkálkodás helyett inkább a tér, a három dimenzió érdekelt, végül építész-belsőépítész lettem, elsősorban műemlék-helyreállításokkal foglalkoztam. Újabban konstrukciókat, szobrokat csinálok, főleg talált, újrahasznosított tárgyakból, eszközökből. Ezekkel gyakran szerepelek közös kiállításokon, így a Galéria 12-ben most megnyíló „Petőfi 200 – Versekre hangolva” tárlaton is. Munkáimból ritkábban egyéni kiállításokat is rendezek, hátha másoknak is örömet szerzek ezekkel.

– Huszonhetedik alkalommal rendezett Gadányi-emlékkiállítást. Miért döntött úgy, hogy nagyapja alkotásait újra és újra megmutatja a közönségnek?

– Az 1992-ben hivatalosan bejegyzett Gadányi Jenő Művészeti Műhely Alapítvány elnökeként foglalkozom minden vele kapcsolatos dologgal, és kötelességemnek tartom, hogy minél több emberrel megismertessem a művészetét, amit negyven éven át nap mint nap rendszeresen gyakorolt, fejlesztett. Barátai, festőtársai méltán elismerték emberi és szakmai tevékenységét, produktumait. A honi és a nemzetközi kultúrában, művészetben még sincs a kiérdemelt, megbecsült, méltó helyén. Minden rendszerben megtűrtként, ha épp nem kitaszítottként kezelték. De tudomásul kell vennünk, hogy – Mucsi András szavaival élve – „Gadányi a huszadik századi magyar festészet egyik meghatározó, mindvégig a maga útját járó, elveiből soha nem engedő egyénisége volt”. Ezért szerkesztettem, húsz év gyűjtőmunka válogatásaként, a 2015-ben kiadott Gadányi-könyvet is. Évente szeretnék legalább egy Gadányi-emlékkiállítást rendezni. Ez a pandémia és a háború begyűrűzése következtében kis csorbát szenvedett; talán most új lendületet kap e missziós tevékenységem.

B. M.

Gadányi Jenő emlékkiállítása április 19-ig, a polgármesteri hivatal (XII., Böszörményi út 23–25.) nyitvatartási idejében látogatható.