Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

„Gyógyítani, képezni kell” – Frim Jakab „hülyenevelő” intézete

Április 1-jét világszerte a bolondok napjaként ismeri a közvélemény. A modern kori szokások szerint ilyenkor ugratják, megtréfálják egymást az emberek. Bár már több elmélet is napvilágot látott, hogy honnan eredhet ez a hagyomány, még senki sem tudott döntő bizonyítékkal szolgálni. Cikkünkben áttekintjük, hogy a történelem folyamán a különböző civilizációkban miként kezelték a szellemileg sérült embereket, majd bemutatjuk az első hazai értelmi fogyatékosok részére kialakított intézményeket, amelyek a mai XII. kerület területén működtek a 19. második felében. Az egyik a Frim Jakab-féle, Munka elnevezésű intézet volt, a másik Schwartzer Ferenc tébolydája. Mindehhez Magyar Adél Fejezetek az értelmifogyatékosság-kép történetéből című könyvét, valamint Éltes Mátyás Adatok a gyengeelméjű gyermekek oktatásának történetéhez című tanulmányát használtuk, kiegészítve a korabeli sajtó írásaival.

Kevés forrás maradt fenn, ezért nehéz rekonstruálni, hogyan gondolkodtak a szellemileg sérült emberekről a különböző antik civilizációkban. A legvalószínűbb, hogy mint más betegségeket, a fogyatékosságot is istenektől származó büntetésként, egyfajta stigmatizált állapotként értelmezték. A mezopotámiai Diagnosztikai kézikönyvként ismert, 40 agyagtáblára vésett ékírásos forráscsoport tanúsága szerint a korabeli orvostudomány a különféle betegségeket valamely istenség kézjegyének tekintette, így a gyógyterápiák központi elemei az imák, fohászok és különféle rituálék voltak, emellett azonban gyógykészítményeket is alkalmaztak.Gyogyitani_kepezni_kell1Annyi bizonyosan elmondható, hogy a fogyatékosság ma ismert gyűjtőfogalma az ókorban még nem létezett, a süketeket, vakokat, értelmi vagy testi fogyatékossággal élőket nem illették azonos kifejezéssel, más-más társadalmi megítélés alá eshettek. A tehetséges látássérültek az ókori Egyiptomban például zenészekként magas megbecsültségnek örvendhettek. A fogyatékossággal élők a sumér-asszír-babiloni kultúrákban sem feltétlenül kerültek marginális helyzetbe.
Bizonyos helyeken létezett a születés utáni gyermekszelekció gyakorlata, aminek az egyik legismertebb példája a görög városállam, Spárta – bár itt fontos megemlíteni, hogy a kiválasztás nem olyan drasztikus formában történt, ahogyan azt egykor tanították. Németh György ókortörténész kutatásai kimutatták, hogy a Taigetosz közelében lévő sziklás vidék valójában egyfajta inkubátorként szolgált, és az otthagyott babákat bárki magához vehette. Az ún. kitevés gyakorlatával tulajdonképpen az istenek akaratára bízták a gyengének tartott gyerekek sorsát.
Számos kultúrában a fogyatékkal élők olykor egészen magas presztízsű társadalmi szerepeket is betölthettek, különleges képeségekkel megáldott emberekként tekintettek rájuk, például keleten gyakran közülük kerültek ki a sámánok. Sőt, azt is tudjuk, hogy az ókori keleti társadalmak többségében már megjelent az elesettek, betegek, fogyatékosok felkarolását megsegítő karitatív szemlélet. Később ez, a kereszténységnek köszönhetően, számos befogadóintézmény létrejöttét eredményezte.Gyogyitani_kepezni_kell2A zsidó erkölcs kifejezetten tiltotta a hátrányos helyzetűekkel szembeni rossz bánásmódot, az Ószövetség ezzel kapcsolatban így ír: „Ne átkozz süketet és ne tégy gáncsot vak elé: féld az Urat, a te Istenedet – mert én vagyok az Úr” (Mózes, 3, 19. 14.) Jézus tanításai között is megjelenik hasonló gondolat: „Jöjjetek hozzám mindnyájan... akik terhelve vagytok és én megenyhítlek titeket.” Az Újszövetségben ez is olvasható: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Mindezek alapján a tanulmányok úgy fogalmaznak, hogy Jézus a gyógypedagógusok ideális mintaképe volt.
A kereszténység európai elterjedését követően sem volt teljesen egyértelmű a fogyatékossággal élők helyzete. Bár a hiterkölcs tiltotta a velük szembeni komoly retorziót, gyakran kerültek be valamilyen szerzetesközösségbe, ha a család nem tudta, vagy nem akarta felnevelni őket.
Éltes Mátyás tanulmányában olvasható egy Heribaldus nevű bolond szerzetes találkozása a kalandozó magyarokkal: „Egyes kolostori krónikákból tudjuk, hogy némely szerzetesrendházba vagyonosabb szülők gyengeelméjű gyermekeit is befogadták, akiket egyszerűbb kolostori foglalkozásokra, felszolgálásra, ministrálásra, a kapu felügyeletére stb.-re megtanítottak, sőt szerzetesi köntösbe is beöltöztették őket. Ilyen kolostori nevelésben részesült az együgyű fr. Heribaldus is, akit a szentgalleni krónikák nyomán megkapóan jellemzett Scheffel Ekkehard című regényében. Ez a fr. Heribaldus ugyanis a szentgalleni kolostorba betört magyarok elől nem szökött meg, mint a többi barát, ellenkezőleg otthon maradt, fogadta a magyarokat s a kolostor pincéjében nagy mulatozást csapott velük.”
A 18. században kialakuló felvilágosult polgári gondolkodás egyre fontosabbnak tartotta olyan intézmények létrehozását, amik gyógyítani, segíteni tudták az elmebetegeket, hogy a társadalom hasznos tagjaivá válhassanak. Az Osztrák–Magyar Monarchiában II. József idején kezdtek el velük állami szinten foglalkozni.Gyogyitani_kepezni_kell3Az első elmegyógyintézet, a Narrenturm, vagyis a „Bolondok tornya” 1784-ben jött létre Bécsben. Hazánk ebből a szempontból komoly lemaradásban volt, ugyanis bár már a 18. század végén születtek határozatok és döntések egy országos tébolyda megvalósítására, végül különböző okok miatt egészen az 1840-es évekig kellett várni az első magyarországi elmegyógyintézet megnyitására. Ez Pólya József nevéhez fűződött, és a Városliget közelében működött. Három év után azonban anyagi nehézségek miatt bezárt.
Ezt követte Schwartzer Ferenc magántébolydája, amely 1850-ben nyílt meg Vácott, majd 1852-ben átköltözött Budára, a mai Kék Golyó utca sarkán álló telekre. Az intézmény nagy figyelmet kapott a korabeli sajtóban, mivel kellemes környezetet és megfizethető gyógykezelést, ételt és kulturált szállást biztosított a betegeknek.Gyogyitani_kepezni_kell4A Vasárnapi Újság hosszabb cikkben számolt be a Scwhartzer-féle tébolydáról: „…az intézet egy virágokkal és fákkal teli szanatóriumra, nem pedig egy börtönre hasonlít. A szobák tágasak és szellősek, igaz, az ablakokat vasrács fedi. Külön épületben helyezték el a női és a férfi betegeket. A hölgyek egy hatalmas lugasokkal és virágokkal teli kertben sétálhatnak. A kezelteket három osztályba sorolták be. Egy hónapi kezelés és ellátás első osztályon 80, másodikon 60, a harmadik osztályon pedig 40 pengő forintba került. A beteg ezért tiszta lakást, egészséges élelmet kapott, és az árban benne volt a mosás, a gyógyszerek és az orvosi kezelés költsége is. Mai szemmel nézve meglepően szigorú volt a fegyelem. A kapus harangszóval jelezte, hogy reggel mikor kötelező kikelni az ágyból, este pedig lefeküdni aludni. A nagy létszámú személyzet folyamatosan szemmel tartotta az itt élőket.”
1875-ben Rákospalotán nyílt meg a Hülyék Nevelő- és Ápoló Intézete, Frim Jakab vezetésével, kifejezetten az értelmi fogyatékos gyerekek fejlesztése, oktatása céljából. Létrehozásában aktív szerepet vállalt Rőser János, aki egy magánintézetnek is a tulajdonosa volt, amely bár nem fogyatékossággal élők részére alakult, de nagy számban fordultak meg ott problémás gyerekek, és pedagógiai módszerének híre hamar ismertté vált országszerte.Gyogyitani_kepezni_kell5A Rőser és Frim nevével fémjelzett, Munka elnevezésű intézet tehát már kifejezetten fogyatékosok (korabeli szóval: hülyék) részére jött létre. A vezetőség azonban tizenöt hónappal később lemondott, és a hely irányítása Frim Jakabra maradt. Nem sokkal később, 1877 novemberében Pestre, egy külső Váci úti villába, majd 1880-ban Budára, a Déli pályaudvarhoz, az Alkotás utca 16.-ba költözött az intézmény.
1886-tól ismét új helyszínen, a „Nagy-Rókus utcza külső részén a budai polgári lövölde szomszédságában eső díszes Dégey-féle épületben” talált átmeneti otthonra, mígnem 1888 májusában saját épületet kapott az Alkotás és Csörsz utca sarkán. A hely Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter pártfogása alatt működött, aki látogatást is tett ott, 1888-ban pedig, az új épület nyitóünnepségén, a mellszobrát is felavatták.
A Fővárosi Lapokban 1879-ben megjelenő írás arról árulkodott, hogy bár nagy szükség volt az intézményre, addig nem igazán kapott támogatást a magyar államtól: „Hülyék intézete, bár nem kevesebb mint húszezer szerencsétlen hülye van Magyarországon, eddig mindössze egy van hazánkban, Budapesten, ez is csak tizennégyet képes befogadni és az anyagi nehézségek miatt már-már bukásához közeledett. Most azonban Trefort közoktatási miniszter ez ügyre is kiterjeszti figyelmét s a bajon legalább némileg segíteni készül, egyik alapítványi jószágon ingyen-helyiséget adván az intézetnek. Az uj hely Nyitra közelében a hajdani Elefánt-Szent-János-zárda, mely a kitűzött célra teljesen alkalmas.”
A Néptanítók Lapja 1888. május 16-án ugyancsak Trefort érdemeit emelte ki: „Trefort Ágoston ő excellentiája volt az, ki a nemes czélu intézetet a szó szoros értelmében vett elpusztulástól megmentette, főkép az által, hogy az intézet-tulajdonosnak a Széchenyi-Kollonics-féle alapból 50.000 forintnyi kölcsönösszeget bocsátott rendelkezésére. Ebből az összegből vásároltak meg a németvölgyi dűlőben a vörös kereszt kórház háta mögött egy 2200 ölnyi területű telket, melyen a tulajdonos mintegy 75.000 forint költséggel egy nagyterjedelmű csinos egyemeletes épületet emeltetett. Abban az épületben az igazgató magánlakásán s szükséges gazdasági helyiségen kívül 120 növendék számára vannak hálóhelyiségek, nappali tartózkodó szobák, iskolák, fürdő, tanterem stb. összesen 34 nagyobb helyiség.”
Az új épület 1888-as avatási ünnepségéről szintén a Néptanítók Lapja adott hírt: „A budapesti államilag segélyezett hülyék és gyengeelméjüek nevelő- és ápoló-intézete folyó hó 13-án d. e. 10 órakor, tartja a budapesti I. ker. Alkotás-utczában, a Paedagogium közelében épült új épületének felavatási ünnepélyét és egyszersmind évi zárvizsgálatait.”Gyogyitani_kepezni_kell7Ugyanebben az évben a Néptanítók Lapjában a következő beszámoló jelent meg: „A hülyék nevelő- és ápoló-intézete (Budapesten, 1. ker., Alkotás utcza saját házban) küldi szét 7-ik értesítőjét, melyből a következőket vettük: az intézetnek 2 éve ezelőtt 22 növendéke volt, azóta felvetett 50, jelenlegi létszáma pedig 53. Beszélni tud 43, nem tud beszélni 10, ezek közt siketnéma 2. A beszédet érti 17, nem érti 6. Irni, olvasni tud 29, egyedül eszik 49, etetni kell 7, felöltözködni és levetkőzni 6.”
Frim Jakab a zenét tartotta az egyik legfontosabb képzőeszköznek, az emlékezet fejlesztését pedig történetek újramondásával segítette. Szerinte a nevelés alapja az engedelmességre, a rendre, a társas életre szoktatás: „Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”
A „hülyenevelő” 1896-ig működött Frim vezetése alatt, ekkor azonban, anyagi nehézségek miatt, az állam vette át tőle a feladatot. Állami Gyógypedagógiai Nevelőintézet néven 1951-ig az Alkotás utcában maradt az intézmény, majd a Csalogány utcában folytatta működését. Egykori hegyvidéki épületét a Magyar Optikai Művekkel együtt bontották le a 20. század végén. Frim Jakab neve később egy másik intézménnyel kapcsolatban jelent meg a sajtóban, amely az Erzsébet királyné úton kapott helyet.Gyogyitani_kepezni_kell6

Tüske Tamás