A festés „lefokozza” a fájdalmat

Sokan sokszor elmondták már, hogy a szeretett, örömmel végzett tevékenység éltet, gyógyít, fiatalon tart. Ezt igazolja Brankovics Kukucska Éva festőművész is, akinek életművéből kiállítás nyílt júliusban a Hegyvidék Galériában.

Megható pillanatoknak lehettek tanúi a kívülállóként jelen lévők Brankovics Kukucska Éva hegyvidéki kiállításának megnyitóján. Elsősorban ugyanis barátok, művésztársak és ismerősök köszöntötték a 81 éves művésznőt, aki korát meghazudtoló frissességgel fogadta az elismerő szavakat, és mindenkivel váltott néhány közvetlen mondatot.A_festes_lefokozza_a_fajdalmat1Brankovics Kukucska Éva képei színesek, szépek, a legtöbbjét derű lengi be, aktivitásról, életszeretetről árulkodik. A portrétól a tájképen át a grafikáig minden műfaj képviselteti magát a Hegyvidék Galériában. Elkészültük ideje is különböző, az egészen új alkotások mellett húsz-, harmincévesek is láthatók, és sok darab az életműből – hely hiányában – így sem került most falra.
Az alkotó sokszínű egyéniségét, ebből fakadó művészi gazdagságát méltatta megnyitóbeszédében Kádár János Miklós festőművész, Brankovics Éva több évtizedes barátja. Ajánlásából nem hiányzott a régi barátot megtisztelő humor és a pályatársi versengés sem, hiszen mint mondta, ő maga is foglalkozik grafikával, és a számára korábban csak festőként ismert művésznő most új, kiváló grafikusi énjét is megmutatja.A_festes_lefokozza_a_fajdalmat2Brankovics Kukucska Éva 1938-ban született Irsán (mai neve: Albertirsa). Neve mindkét szülőjét idézi. Elmondása szerint nagyon korán, már hároméves korában tudta, hogy festő szeretne lenni, és gyerekkorát végigkísérte a rajzolás, festés szeretete; sok szomorúságból, nehézségből kisegítette ez a tevékenység. Középiskolásként már komoly művészemberektől tanulhatott, hiszen a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába járt, ahol tanárain kívül társai munkái iránti érdeklődése és kíváncsisága is a fejlődését szolgálta. („Kukucska, vagyis kíváncsi vagyok” – mondja magáról mosolyogva.)

A „kisképzőből” azután egyenes út vezetett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István, Fónyi Géza, Kádár György, Papp Gyula, Pór Bertalan voltak a mesterei, meghatározói annak, milyen művésszé vált. Példakép, egyetlen utánzott nagy egyéniség nem volt az életében, sokaktól sokfélét tanult. A művészetet egyéni megnyilvánulásnak tartja, amelyben mindenki úgy alkot, ahogy neki a legjobb, legmegfelelőbb.

Tanulóévei az ’56-os forradalom és szabadságharc idejére, valamint az azt követő évekre estek, amikor nem volt könnyű fiatalnak lenni. Az akkori időszak mégis szép emlékként él benne; a (ma) Stefánia úti kollégiumban olyan színészóriásokkal lakott együtt, mint Garas Dezső, és egykori barátai közül azóta is sokakkal közeli kapcsolatot ápol.A_festes_lefokozza_a_fajdalmat31961-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, és még ugyanabban az esztendőben a Vásárhelyi Őszi Tárlaton mutatkozott be a nagyközönség előtt. A 70-es évek elejétől egyéni kiállítások sorát rendezte, olaj- és akvarellképei megtalálhatók voltak az akkor népszerű Képcsarnok üzleteiben, és hamarosan a külföldi művészetszeretőkhöz is eljutottak. Egyedül és többedmagával is szerepelt németországi, hollandiai, francia és olasz tárlatokon, Európán kívül Amerikában és Japánban is vannak képei. Ma is szeretettel emlékszik azoknak a holland művészetrajongóknak a levelére, akik ismeretlenül is megköszönték az általuk megvásárolt festményét.
A közel húsz éve a XII. kerületben élő művésznő ma már nem ad el képeket. Költözésekor jó néhány munkáját ellopták, amit azóta is fájlal, s mivel úgy érzi, a művei olyanok, mint a saját gyermekei, nem szeretne megválni tőlük.A_festes_lefokozza_a_fajdalmat4Pedig a mostani kiállításán is akad nem egy olyan festmény, amit szívesen kiakasztana az ember a nappalijában. Az erőteljes, mégis finom összhatássá olvadó színek, a piros, narancssárga, sárga életörömet és derűt sugároznak (Matera, Niké szárnyak), a kékek, zöldek, lilák a tájképeken természethűek (Sárvári arborétum, Éjszakai tenger), ugyanakkor valami mese-, sőt népmeseszerűséget (Hazatérés) sejtetnek, míg az Ángyika néni portré a realisztikus ábrázolásával lepi meg a látogatót.
A megnyitón Brankovics Kukucska Éva családja is képviseltette magát. Tompos Márton, az unokája elárulta, hogy a ma is fáradhatatlanul dolgozó családtag őket is hétről hétre lenyűgözi korát meghazudtoló energikusságával és a tervekkel, amikkel az újabb és újabb alkotásokba kezd. Amúgy nemcsak a művésznő gyermekei, de unokái is kaptak a művészi érzékenység örökségéből, Tompos Márton például filmes tevékenységében kamatoztatja ezt.
És igen, ennek a folyamatos kreativitásnak a munka szeretete a nyitja. „Amikor dolgozom, nem gondolok a testi fájdalomra, a bajaimra. Pedig én is egy regiment gyógyszert szedek, és a barátnőim is gyakran kérdezik, hogyan tudsz dolgozni, ha fáj a lábad. De számomra a festés szinte »lefokozza« a fájdalmat. Nekem ez az életem” – vallja.
Megkérdeztem, melyik a kedvenc képe. Az Ángyika néni, A kis csónakos mellett egy újabb alkotására hívja fel a figyelmemet, a János Jelenések könyve című képre. A gomolygó felhőből kirajzolódó angyaloknak, ahogy fogalmaz, komoly feladata van. Ők azok, akik vigyáznak ránk, és biztosítják, hogy a Föld soha ne pusztulhasson el.

F. Nagy Ágnes

Brankovics Kukucska Éva kiállítását július 27-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Hegyvidék Galériában (XII., Királyhágó tér 10.).