„Borzalmak éjjele”, avagy 145 éve öntött ki az Ördög-árok patak

A heves esőzés sok helyen komoly károkat okozott az elmúlt hetekben. A szomszédos országokban szinte mindenhol áradások pusztítanak, amelyek egész falukat, városokat öntenek el, hidakat tesznek tönkre. Magyarországon is vannak problémák, de régebben az ilyen szélsőséges időjárás sokkal komolyabb következményekkel járt. Egy hatalmas vihar után 145 évvel ezelőtt az Ördög-árok patak annyira megduzzadt, hogy szinte teljesen lerombolta a fél Tabánt, rengeteg halálos áldozatot követelve. Az alábbiakban ezt a tragikus eseményt idézzük fel korabeli lapok beszámolói alapján.

A Vasárnapi Ujság Borzalmak éjjele című cikkéből jól érezhető a döbbenet, ami 1875. június 26-án érte a budaiakat: „Vannak oly szomorú események, melyeknek leírásánál lassan s vontatva perczeg végig tollad a papíron, mintha egy drága családtag vagy szeretett barát haláláról kellene könyeket facsaró gyászjelentést írnod. A mint ilyenkor a fekete betűk egymás mellé fűződnek a fehér lapon, újra átéled a keservet, melyet a szenvedett veszteség: hírének hallatára éreztél. S e fájdalom soha sem mélyebb, mint mikor egészen váratlanul, teljesen készületlenül talál. A sors szereti az ily keserű meglepetéseket. Volt egy rokonod vagy barátod, kihez az igaz szeretet szivósságával tapadtál. Minden uj nap együtt látott benneteket. Tegnap is futólagos kézszorítással váltál el tőle – holnapig. Tele volt élettel, kedélylyel, mozgékonysággal. Pezsgett a duzzasztó életerőtől. S másnap, mint villám a derült égből, sujt le a rémhír, hogy e viruló életnek vége. Szerencsétlenség érte: meghalt! Ott fekszik a ravatalon, kiterítve, aludt vérrel, a halál ijesztő fehérségével arczán. Szemei, melyek még tegnap az életkedv tüzétől melegített sugarakat löveltek – ma merevek, üvegesek. Ajkai, melyeket oly rövid idő előtt láttál még mosolyogni, fagyosak, színtelenek. A halál lehelte rájuk dermesztő csókját… S te megtörve, lecsüggesztett fővel, összekulcsolt kezekkel állsz a hűlt tetemnél. Zaklatott agyad nem tud helyet találni a gondolatnak, hogy mindez rideg, kétségbeejtő való, amit látsz. Ugy szeretnéd elhinni, hogy csak gonosz álomkép üzi veled kegyetlen játékát; hogy lidércznyomás láttat veled iszonyú rémképet, melynek nehéz köd gyanánt kell szétfoszolnia, ha öntudatra ébredsz. Ily nemével a kinzó érzelmeknek szemlélted az orkán, felhőszakadás és jégvihar alakjába bujt halálnak hátrahagyott műveit a szencsétlen Budán.” (Vasárnapi Ujság, 1875. július 4.)Borzalmak_ejjele1

A Magyarország és a Nagyvilág című folyóirat így írt a tragikus eseményről: „Szent László napjának előestéje sokáig emlékezetében marad a fővárosiaknak; ez este a végzet oly szerencsétlenséggel látogatta meg az egész fővárost, különösen a Duna jobb partján levő városrészt, mihez hasonlóra az öregebb emberek sem emlékeznek. Az erősebb idegzetüek s a kevéssé félénkebbek is hajlandók voltak hinni, hogy ez nem múló csapás, hanem valósággal a világ vége, az utolsó ítélet vagy az ég ostroma a gyarló földiek ellen. Este 6 órakor terhes föllegek vonultak a láthatár fölé; a három nap óta tikkasztó lég egészen fullasztóvá lett, hűs hely nem volt található még a zöldben sem. Hat óra után az ég teljesen elborult, szokatlan sötétség állt be s csakhamar jött az eső, melynek első hullása szinte jótékonyan hatott a borzasztó hőség után. A csöndes meleg eső azonban nem sokáig tartott; a vészterhes felhők villámai szüntelen űzték egymást s a tompa moraj, mely a villámokra következett, jelenté, hogy nem közönséges égi háború következik. Az éj borúja kénes fénynyel telt meg s rövid negyed óra múlva megindult a csapásoknak első sora. Borzasztó égzengés, majd felhőszakadás és jégesés következett. Az utczákon jajveszéklés, menekülés; a bérkocsik s más fogatok lovai megvadultak s nem akartak mozdulni helyükből; a teherhordó állatokat életveszély nélkül alig lehetett kifogni és elszállítani; az épületek ablakai, melyekbe a roppant szél belekapaszkodhatott, mindjárt az első perczben semmivé lettek s darabokban hulltak alá az emeletekről, a czégtáblák, réztányérok, a kávéház előtt diszlő virágok, bokros kiosk-fedelek mint pelyhek repültek a levegőben. Szerencsés volt, aki biztos helyre juthatott. Azok, kiket a vihar és jégeső nyílt utakon vagy a lánczhidon talált, csak nagy ügygyel-bajjal menekülhettek. A lánczhidon egy omnibuszba egész csapat ember belefogódzott, hogy megvédekezzék a szörnyű időben; de a vihar visszatartotta a lovakat s a kocsit az egyik oldalhoz sodorta, úgy hogy nehányan azonnal összerogytak. A Duna-parton egész végig megrongálta a vész a háztetőket, párkányzatokat; téglák, cserepek, kövek, ablaktáblák, egész kirakatok hevertek a kövezeten. Ez pedig csak kezdete volt a csapásoknak, melyek azután következtek. Sokan azt hívén, hogy a nehéz idő az első ouvertürrel [nyitánnyal] kitombolta magát, megindultak ideiglenes menedékhelyükről, midőn a második és sokkal súlyosabb égiháboru indult meg. Dió-, majd tyúktojás-nagyságú jégdarabok hulltak oly roppant mennyiségben, hogy az utczákon csakhamar jégvermek támadtak: csupa fehérség volt látható mindenütt. A szilaj szélvész irtózatos erővel támadott és jégbombáit oly kegyetlenül röpitette a házaknak, hogy a legnagyobb elfogultság vett erőt mindenkin. A gyöngébb idegzetű gyermekek, fiatal hölgyek, betegek zokogni kezdtek s el nem képzelhették, mi vége lesz e rendkívüli állapotnak. A budai hegyekről a második vihar a jégesővel párosult felhőszakadás után megindult az árvíz és borzasztó rohamosan, ragadón törtetett le; alig egy negyed óra múlva megdagadt az ördögárok, az utczákon patakként folyt a víz, mely perczről perezre ijesztő mérvben emelkedett. A Ráczfürdő körül levő házak lakói jajkiáltások közt széledtek el s kerestek menedéket; épületek, melyek az egyik perczben még biztosan látszottak állani, már a másik perczben ingadoztak s rombolva dőltek össze. A viz behatott a házakba és kihozott magával asztalt, ágyat, zongorát, szekrényét; a tengerré növekedő habokon egész kolóniák látszottak. Az ördögárok bolthajtása leomlott, az átjáró hidacskák eltűntek. A nyári lakokból berándulókat és a Svábhegyre, zugligetbe kirándulókat, kiket útközben kapott a vészes idő, részint elsodorta, részint halálra ijesztette. A svábhegyi fogaskerekű pálya síneit megrongálta, lesodorta az ádász vész; az indóház, mely elég szilárdan van épülve, ingott, mint valami kártyaház. Száz meg száz ember, ki oda szorult, azon töprengett, hogy nem válik-e koporsójává a nagy hajlék, melyet a vízár mindinkább elborított. Az Újtelken harmincz-negyven mázsás köveket hordott az útra a rohanó ár; a templom kriptájából felhozta a koporsókat, a templom egy részét ledönté. A Svábhegyen a szőlőket tönkre tette virágos kerteket úgy átváltoztatott, hogy vizes tekenőkké lettek, a villákat – melyek a hegyoldalon álltak – részint megrongálta, részint elsodorta, részint düledező romokká változtatta. […] A déli vonat indóháza is kegyetlenül megdézsmáltatott. Az iszonyú időben, a roppant jégesésben, melynek minden darabja halálhozó lehetett, a mentés alig volt lehetséges; hisz a hajókat a Dunán forgatta, a csónakokat elsodorta, minden mentő kísérlet dugába dőlt. A villám házakat gyújtott meg; a budai téglavető is elhamvadt. Mindenütt rombolás és pusztulás nyomai látszanak. A második vihar valóban tőrbe ejté az embereket, kik az első után azt hitték, nyugodtan haza mehetnek s otthon kipihenhetik magukat. A körülbelül egy óráig tartó folytonos jégesés, felhőszakadás és kegyetlen vihar után maga valóságában feltárult a város kétségbeejtő képe. Gyermekek, asszonyok, férfiak jajgatva jelentek meg a szerencsétlenség színhelyein és keresték szeretteiket, kik közül némelyek iszaposán, megcsonkítva kerültek napvilágra.” (Magyarország és a Nagyvilág, 1875. július 4.)Borzalmak_ejjele2

A tragédia utáni napokban sorra láttak napvilágot a szörnyebbnél szörnyebb esetek. A Politikai Ujdonságok című lapban leírtak a Zugligetet, Svábhegyet és Jókait is érintették: „Hétfőn délután is ezer meg ezernyi közönség ment át Budára, megtekinteni a szerencsétlenség színhelyét. […] Egyik legiszonyúbb jelenete a katasztrófának a következő: Egy mérnök, nejével és gyermekével a vacsoránál ült, mikor a vész kitört. Háza alatt az ördögárok vonul el. Egyszerre lábai alatt megnyílik a föld, az üregből hatalmas vízsugár lövell fel, a nő eltűnik az örvényben, a gyermek a zugba hanyatlik. Az atya kővé dermedten nézve a jelenetet, mire eszére tér, a gyermek holtan hevert a kuczkóban, nejét a hullámok a Dunába hordták. A zugliget felé vezető utón minden pillanatban a legszívszaggatóbb jelenetek fordultak elő; a szakadó esőben atya, anya és két leányuk bolyongnak, máshol férj és nő jönnek egy kocsin; intik őket, hogy ne menjenek tovább, ők bíznak jó lovaikban, de alig haladnak száz lépésre, a kocsi elsüppedt és mindkettőt elragadja az ár. Trefоrt miniszter két leányát a nevelőnővel a »Szép Ilona« körül érte a förgeteg. Egy dombon vonultak egy fa alá, s vízben esőben éjféli 3 óráig vonultak meg ott, véletlenül került deszkadarabokat tartva maguk fölött. Csak hajnalkor érkezett segély. […] A Svábhegyen is óriási erővel dúlt a jégvihar. Jókai Mór, ki hat óra után, tehát kevéssel a fergeteg kitörése előtt indult el Pestről svábhegyi nyaralójára, leírta viszontagságait, melyből kitűnik, hogy útközben nagy veszélyben forgott már. A svábhegyi vasút alsó indóházában halálijedelmet álltak ki a benszorult vendégek. A hegyi ár egyszerre ellepte az »ecce homo«-mezőt [mai Városmajor területe] és zúgva dűlt neki az indóháznak. A többnyire nőkből álló közönség az asztalokra menekült föl. Asszonyok, gyermekek jajgatva, ájuldozva kapaszkodtak egymásba, a mint a víz betörte az ajtókat és ablakokat, s így tódult be a szobákba. S az asztalokat fölemelte a víz, s úgy lengette, mint a tutajokat. Végre tíz óra felé, mikor a rohamár megszűnt, mely bölcsőket, bútorokat, szálfákat, szekereket ragadt magával, a felszabadult társaság gyalog kényszerült térdig érő iszapban az indóházat elhagyni. »Vasárnap délelőtt – írja Jókai – lejöttem a Svábhegyről, és tudósíthatok az ottani rombolásról. A termények elveszését nem is említem; de a talaj elpusztulása s az utak megrongálása irtóztató. Az ár feldúlta az utakat mindenütt. Az eddig is veszélyes meredélyeken úgy leszaggatta a falakat, hogy most egyes kocsik is csak életveszéllyel hatolhatnak rajtuk végig, csatornákat ásott, mikbe egész házak elférnének, a servita kunyhó előtti gránit kövezetét fölszaggatta, elébb a kis svábhegyre vezető hidnál neki szegült az átelleni szőllő falának, azt áttörte s azt a gyönyörűen mívelt szőllőt úgy tele hordta mázsányi kövekkel, hogy az most olyan, mint egy nagy sírkert; ugyan ez a hegyi ár a déli vaspálya udvarán is eltemette a sínvonalakat, most ássák ki a föld alól.«” (Politikai Ujdonságok, 1875. június 30.)Borzalmak_ejjele3

A legfontosabb közlekedési eszközök, mint a fogaskerekű is, a nagy vihar után hetekig nem üzemeltek. A romok eltakarítása és az építkezések még évekig elhúzódtak. Habár az Ördög-árok patakot már 1872-ben elkezdték beboltozni, a hatalmas pusztítás még jobban megerősítette ezt az elhatározást, amelyet végül több lépésben fejeztek be.Borzalmak_ejjele4

A Diós árok Városmajorig érő szakasza 1878-ra készült el, de a Városmajorban még közel negyven évig folyt a víz fedetlenül, mire az első világháború idején befedték azt. Az Ördög-árok azóta már nem fenyegeti a budai lakosokat, ám a föld alatt mind a mai napig folydogál az egykor félelmetes vizű patak.Borzalmak_ejjele5

FG.