„A legfontosabb, hogy felismerjem, ki miben a legjobb”

Lázár Zsuzsa porcelántervező, a Budai Rajziskola alapító igazgatója, a Hegyvidék új díszpolgára kiváló szervező és tapasztalt oktatási szakember, aki javarészt édesanyjának köszönheti azokat a készségeket, amik alkalmassá tették a munkájára. Beszélgetésünkben arról is szót ejtett, hogy pedagógusként az egyénre fordított különös figyelem erejében hisz, amit szerinte mindenütt vissza kellene csempészni az iskolákba.

– Élete nagy részében azon dolgozott, hogy másokat segítsen a művészet általi kiteljesedésben. Önnek ki segített ebben?

– Mindenki. Fantasztikus miliőbe születtem. Mezőkövesden, szerető családban nőttem fel, ahol azt éreztem, hogy figyelnek rám. Csupa pozitív élményeim voltak a tanáraimmal, még egy úttörőházban tartott szakkörben is tanulhattam, ahová Miskolcról járt a grafikus tanár, ilyen felkészítéssel kerülhettem aztán tizennégy évesen Budapestre, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. Az, hogy a szüleim meghozták értem ezt az áldozatot, és elengedtek, arra motivált, hogy jól teljesítsek.A_legfontosabb_hogy_felismerjem_ki_miben_a_legjobb2

– Honnan örökölte a kézügyességét?

– Több csatornán is örökölhettem. Anyai nagyapám egyszerű parasztember volt, de mesélték, hogy az állami gazdaságban olyan szénrajzot készített valamelyik épület frissen meszelt falára, amit aztán onnantól kezdve mindig körbemeszeltek. Édesanyám varrónő volt, igazi tervező. Naponta figyeltem, ahogy hat lépésre előre kitalálta, megtervezte a munkafolyamatokat. Mellette megtanultam hímezni, varrni, és közben rengeteget beszélgettünk. Nagyon szerettem, amikor a vendégei próba közben az életükről meséltek, tanácsot kértek tőle. Azóta hiszem, hogy ezt a figyelmes, elfogadó, segítő magatartást mindenütt, az iskolai környezetben is meg kell valósítani.

– A Budai Rajziskola nem sokkal a rendszerváltozás után született. Az alapításnak volt köze a megváltozó politikai légkörhöz?

– Annyiban biztosan, hogy akkoriban nyílt tér a civil kezdeményezéseknek. Az addigi szakkörök rendszere felbomlóban volt, és egyszerre űr keletkezett a művészeti iskolák felvételijére való felkészítésben. Én akkoriban tanársegédként dolgoztam az Iparművészeti Főiskolán, a mai MOME-n, ami nagyon jó gyakorlatot jelentett számomra, de elszomorított az intézményi rugalmatlanság és az, hogy minden újítás bevezetése egy örökkévalóságig tartott. Az ottani benyomások ugyanakkor jó kiindulási alapot adtak arra, hogy kialakítsam a saját tanításról alkotott elképzeléseimet.A_legfontosabb_hogy_felismerjem_ki_miben_a_legjobb1

– Két alapítótársát, Formanek Zsuzsannát és Hajdú Zsófiát még a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában ismerte meg 1974-ben, közel ötven éve. Miért döntöttek művész létükre az iskolaalapítás mellett?

– Bár az egyetem után különböző irányba mentünk tovább, később, amikor gyerekeink születtek, és Zsuzsa hazaköltözött Brazíliából, újra összeültünk, és azon merengtünk, milyen jó lenne egy olyan bázist teremteni, ahol kortól és előképzettségtől függetlenül bárki támogatást kaphat ahhoz, hogy kiteljesítse a művészi ambícióit. Első lépésként a Márvány utcai társasházban, ahol a családommal éltem, kivettük a szomszédos lakást, és elindítottuk a felvételi előkészítőt. Az elején csak hárman-négyen tanítottunk, aztán az oktatás időben és az életkori csoportokat tekintve is bővült. Lépésről lépésre alakítottuk ki azt a kreatív rajzolási módszert, amivel a felsős korosztálynak azt a segítséget adhatjuk, amire szüksége van, de magunknak kellett kidolgozni azt is, hogyan lehet a kisiskolásokkal foglalkozni. Olyan eszközökkel igyekszünk támogatni őket, amikkel nem korlátokat szabunk, hanem a fantáziájukat hozzuk mozgásba, hogy kifejezhessék a saját képzeletvilágukat. Mindemellett reagálnunk kellett arra a számunkra is váratlan helyzetre, hogy sok jó értelemben vett amatőr érdeklődő is jelentkezett hozzánk. Megtanultam becsülni a törekvéseiket, és megtapasztaltam, hogy negyven-, hatvanévesen is milyen fejlődőképes az ember. Így elindult a szabadiskolánkban egy olyan foglalkozás is, ami erre a jófajta hobbitevékenységre teremtett lehetőséget.A_legfontosabb_hogy_felismerjem_ki_miben_a_legjobb3

– Mi volt a következő lépcsőfok az iskola bővülésével?

– 1997 körül érkezett el az ideje, hogy az érettségire épülő szakmai képzéssel egyrészt kihasználjuk az egyre bővülő tanári karban lévő tanítási potenciált, másrészt segítséget nyújtsunk azoknak, akik csak később, a középiskola vége felé határozták el, hogy művészeti pályára lépnek. Ahogy a létszám bővült, úgy bővült a tanári kar is. Ebben az időben került alapítványi fenntartásba az iskola, aminek hála állami résztámogatásban is részesülhettünk. Sohasem szerettünk volna elitképzést csinálni, ezért a szabadiskolában és a szakképzésben is kialakítottunk egy olyan ösztöndíjrendszert, ami lehetővé teszi, hogy ne csak az járhasson hozzánk, aki ezt anyagilag megengedheti magának.

– Aztán a kibővülő iskolához meglett az épület is…

– Igen, az idén húsz éve, hogy a kerületi önkormányzattól kibérelhettük az Alkotás utcai épületet, amely azóta a székhelyünk. Hihetetlen év volt! Nem is tudom, hogyan tudtuk végigcsinálni egy nyár alatt a költözést, a felújítást, a berendezést, miközben folyamatosan tartott a képzés. A megvalósításhoz a bázisteremtés eufóriája is hozzájárult, hiszen egy maroknyi csapatban találtuk ki, mire lesz szükség ahhoz, hogy a családias légkörű lakókörnyezethez képest valódi köznevelési intézményt hozzunk létre. Igazi hőskorszak volt.

– Amikor átvette a díszpolgári címmel járó oklevelet, azt mondta, ez nemcsak önt illeti, hanem a munkatársait is. Egyvalami mégis egyedül az ön érdeme: olyan körültekintően bízza rá a feladatokat a tanárokra, ahogyan talán egyetlen munkáltató sem.

– Szokták mondani, hogy mindenre nem lehet odafigyelni. De legalább törekedjünk rá, nem igaz? Iskolavezetőként a legfontosabb, hogy felismerjem, ki miben a legjobb, és megpróbáljak olyan feladatot találni a számára, amiben a tudását a legeredményesebben képes átadni. Azt gondolom, mindenkinek akkor a legjobb a közérzete, ha abban tud megnyilvánulni, ami a leginkább érdekli, amiben otthonosan mozog. A művészeti képzésnek nemcsak a szakmai tudásátadás a célja, hanem az önismeret fejlesztése is, amit csak kellő tanári elkötelezettség mellett tudunk elérni. Szép számmal vannak „szabálytalan” tehetségek, akik szociális hátrányból indulnak, vagy befelé forduló, szorongó alkatúak. Őket kiemelten kell támogatni abban, hogy a bennük rejlő adottságok kibontakozhassanak. Ahhoz, hogy valakinek stabil, reális önértékelése legyen, hosszú út vezet.A_legfontosabb_hogy_felismerjem_ki_miben_a_legjobb4

– Dvorszky Hedvig szerint, aki a díjátadáskor bemutatta a pályáját, a siker egyik titka a jól szervezett működési rendszerben rejlik. Ön is így látja?

– Ez olyan természetesen, lépésről lépésre alakult ki, hogy fel sem tűnt, egészen addig, amíg egy oktatási szakértő a MOME-n, egy előadáson követendő mintaként hozta fel a Budai Rajziskola egyedi képzési struktúráját. Ez a fajta egymásra építkező, sokszintű képzés egy intézményen belül tényleg egyedülálló Magyarországon. A legnagyobb előnye, hogy nem kell éveket várni, amíg valaki belekapcsolódhat a képzésbe.

– Tud időt fordítani arra, hogy naprakész legyen a művészeti élet változásaiban?

– Sokat segít ebben minden szakértői megbízás, valamint az is, hogy elnökként hosszú évekig részt vehettem a Moholy-Nagy Formatervezési Ösztöndíj bizottságának a munkájában. A szervezésben több mint egy évtizedig a Budai Rajziskola is részt vállalt, így évről évre találkozhattam a legkiválóbb frissen végzett dizájnerekkel, közvetlen információkat szerezhettem arról, mi történik a formatervezés világában.

– Adja magát a kérdés, hogy ekkora feladatok mellett hogyan lehet három gyermek édesanyjának is lenni.

– Komoly logisztika kellett hozzá, de akkoriban határtalan mennyiségű energiám volt. Arra törekedtem, hogy amikor otthon vagyok, csak rájuk figyeljek, és megnyugtató volt, hogy amikor nem voltam velük, a nagyszülőkre tudtam bízni őket. A munkámban meglelt öröm mindig pozitívan hatott a közérzetemre. Számomra a problémamegoldás önmagában is örömforrás. Szeretem, ha valami kiegyensúlyozott és működőképes körülöttem. Ha így van, és ezt sikerül is fenntartani, az kárpótol minden befektetett munkáért. Sokszor csak annyi kell, hogy résen legyek, és meghúzzam, ha kilazul egy csavar.

Sashegyi Zsófia