„A legszebb és legszomorúbb karácsonyi dal, amit hallottam”

Molnár Emese, a JaMese formáció énekese sok felállásban kipróbálta énektudását, míg kikötött a „jammelés”, azaz az örömzene és a nevére utaló „mese” egészséges arányú elegyénél, amelyben többnyire saját zenével, valamint saját és költőktől kölcsönzött szövegekkel éli és adja át a zenében való kiteljesedést. Az isteni pillanat megragadásáról, útkeresésről és bátorságról beszélgettünk, továbbá arról, hogy karácsonykor megfér egymás mellett a fény és a fájdalom.

– Egyszer, még a pandémia előtt úgy nyilatkozott, az élő koncertezést nem pótolja semmi. Hogyan éli meg ezt a koncertmentes időszakot?

– Egyensúlyban vagyok, hiszen tíz hónapos a második kisfiam, így nem is baj, ha most nem járunk koncertről koncertre. Bevallom, az online fellépésekben nem is nagyon hiszek. Annak, hogy a nappalimban zenélgetünk, a hallgatóság pedig otthon, a számítógépén megnyomhatja a „taps” gombot, valahogy nem sok köze van ahhoz, amiért egy koncerten összejövünk. Ez az online világ annak kedvez, akinek a közönsége már a járvány előtt hozzászokott az élő bejelentkezésekhez. Ezt mutatja az is, hogy amíg az első és a második hullám alatt sokan koncerteztek otthonról, most sokkal kevesebben próbálkoznak ezzel. 2019-ben a MOMkult-ban telt ház előtt mutattuk be az adventi lemezünket, de a karácsony előtti fellépéseket tavaly és az idén is le kellett mondanunk, annak ellenére, hogy most már látszik, nem lesznek lezárások. Azért döntöttünk így, mert olyan ez, mint az orosz rulett; nem szeretnénk esélyt adni arra, hogy akár egyetlen ember is súlyosan megbetegedjen a koncertünk után.A_legszebb_es_a_legszomorubb_karacsonyi_dal_amit_hallottam1

– Azt is mondta, az éneklés célja: mindent elengedni, hogy a bensőnk megnyilatkozhasson. Ezt az élményt keresve próbálta ki magát a legkülönfélébb terepeken, a népzenétől a vokálozáson át a versmegzenésítésekig?

– Szerintem minden emberben megvan a vágy arra, hogy olyasmit próbáljon kifejezni, amire nincsenek szavai, és ami felszabadítja. Van, aki keresi a módját ennek a fajta önkifejezésnek, van, aki elengedi ezt a vágyat, és olyanok is vannak, akiknél mindez nem kapcsolódik össze a színpaddal. Az éneklés fizikailag is visszahat a testünkre: a hang rezgése, az általa termelődő endorfin jótékony hatásai megkérdőjelezhetetlenek, és mindig ismétlésre ösztönöznek. Korábban sok projektet azért vállaltam el, hogy tapasztalatot, élményt szerezzek, de mára egyre inkább a saját zeném és ötletem által élem meg ezt a belső megnyilatkozást.

– A blogján úgy fogalmazott, azzal, hogy anya lett, bátrabbá vált. Miben?

– Az idén 40 éves lettem, szóval most már tényleg nincs visszafelé, csak előre, és ezzel nőtt a bátorságom is. Úgy érzem, a szüléseimmel valami különös női, testi-lelki energia született meg bennem. A magabiztosság, amit ezzel kaptam, nemcsak az éneklésre értendő, hanem minden másra is. Persze a gyerekek mellett célirányosabban kell beosztanom az életemet, hiszen most egységnyi időm van azokra a dolgokra, amik feltöltenek, vagy inspirálnak. Egy teljesen új szerepkörben is kipróbáltam magam, podcastot készítettem az énekhangról, Szabad bennem a levegő címmel, és nagyon élveztem. Januárban indul a második évad.A_legszebb_es_a_legszomorubb_karacsonyi_dal_amit_hallottam2

– Van hagyománya a családjában ennek a fajta önismereti útkeresésnek?

– Előttem nem volt ilyen példa, nálam ezt mégis a család ösztönözte azzal, hogy nagyon sokat beszélgettek velem. Nálunk az együttléteken a tágabb család is meghallgatta a gyerekek szavát, kislányként elmondhattam a véleményemet egy-egy dologgal kapcsolatban, és aztán később, fiatal felnőttként is érdekelte a szüleimet, hol tartok a küzdelmeimben. Ezek fontos beszélgetések voltak, amelyek megalapozták az őszinteségemet. Ott tanultam meg, hogy ha már együtt töltjük az időt és eszmét cserélünk, ki kell mondanunk a dolgokat, még akkor is, ha konfliktus lesz belőle. Anyukám is, én is lobbanékony természetűek vagyunk, de mindig mentünk előre a párbeszédben, és így utólag elmondhatom, hogy a vele való kapcsolatom nagyon sok önismereti felismeréshez vezetett.

– Akkor is önmagát kereste, amikor a szegedi egyetem bölcsészkarára jelentkezett?

– 2000-ben, miután leérettségiztem Hódmezővásárhelyen, jó döntésnek tűnt a bölcsészkar és az ének-zene tanári szak. Ha most visszamehetnék az időben, persze megspórolnám magamnak ezt a kerülőt, ezzel együtt valószínűleg jót tettek a személyiségemnek az egyetemi évek. Struktúrát tanultam ott, megméretéseken estem át, és felismertem, mi nem akarok lenni: sem nyelvész, sem irodalmár, sem kórusvezető. Már érettségi után is tudtam, hogy szeretnék színpadon énekelni, de a klasszikus éneklés távol állt tőlem, és akkor még nem láttam magam előtt azokat a lépcsőfokokat, amik később elvezettek az előadóművészethez, vagy a dalszerzéshez. Szegeden egy jazzvokálegyüttesben énekeltem, Vásárhelyen pedig néha egy bálokon fellépő zenekarban, de nem volt fogalmam arról, merre indulhatnék tovább, ha könnyűzenével akarok foglalkozni. Ugyanakkor nem bánom, hogy így alakult, mert nem hiszem, hogy a 20 éves énem ebben a szabad, nagyon laza, budapesti könnyűzenei életben jól érezte volna magát akkor. Fejlődnöm kellett, hogy ez a világ komfortos legyen nekem.A_legszebb_es_a_legszomorubb_karacsonyi_dal_amit_hallottam3

– Az ember azt gondolná, törvényszerű, hogy ha már a magyar szakról dobbantott a zenészi karrier felé, legalább versmegzenésítésekkel foglalkozzon. Mennyire volt ez eleve elrendelt?

– Anyukám magyartanár volt, így a könyvek szeretetét nem az egyetemről hozom. A velem egykorú gyerekekhez hasonlóan nagyon sok memoritert tudtam, de nem olyan kamasz voltam, aki poétikus hangulatban egész nap verseket olvas a kanapén. Inkább a regényekért voltam oda. Azt viszont kifejezetten sajnálom, hogy a magyar szakon nem tanítottak kreatív írást. Bár bemagoltuk a verslábakat, nem tanultuk meg használni azokat, így amikor dalszöveg kellett, nem volt más lehetőségem, mint körülnézni a kortárs költők között. Elsőként Jónás Tamás, Varró Dániel és Szabó T. Anna köteteit vettem meg. Aztán Anna versei magukkal ragadtak… A Bennem a világ című albumunkon szereplő dalok fele-fele arányban készültek versekre és saját szövegekre. Most épp a negyedik lemezünkön dolgozunk, és az a terv, hogy azon csak saját dalszövegek szerepelnek majd.

– A Szabó T. Anna verseire született Zenés Adventi Kalendáriumban szereplő Fénykör című számról írta egy hallgató: „A legszebb és legszomorúbb karácsonyi dal, amit valaha hallottam.” Mi ihlette ezt az albumot?

– Számomra ez egy terapikus lemez volt. Elveszítettük az anyukánkat, és két évre rá hirtelen a nővérem is meghalt, én pedig a munkába menekültem. Ez a lemez a nővérem halála után egy évvel született, és kicsit ellentmondásos lett, mert bár a karácsony a fény, az öröm, az emelkedettség ünnepe, az ő elvesztésük után azt tapasztaltam, hogy átalakultak ezek az együttlétek. Annak ellenére, hogy apuval, a húgom családjával és a nővérem gyerekeivel át tudtuk élni, hogy az ünnepek megmaradtak olyan meghittnek, mint amilyenek régen voltak, be kellett látnom, hogy a hiány és a gyász ezután mindig aktuális téma lesz az ünnepek közeledtével. Persze, akit elveszítettünk, az az év többi részében is hiányzik, de a karácsony a legcsaládiasabb ünnep, és hiába változnak a szokások, hiába, hogy új gyerekek születnek, az emberben ilyenkor mindig előjön a gyermeki énje, aki még nem tudja felfogni a veszteségeket, és hiszi, hogy újra egy asztalnál ülhet azokkal, akik fontosak neki. Ezt írta meg Anna gyönyörű szépen, és az ő írásából született meg a lemez talán leghallgatottabb dala, a Fénykör.A_legszebb_es_a_legszomorubb_karacsonyi_dal_amit_hallottam4

– A szülei tanári fizetését kiegészítő családi fokhagymatermesztésnek hála gyerekként időnként egyfajta modern kori „fonóban” az édesanyjuk meséit hallgatták kézi munka közben, közös énekléseket viszont csak karácsonykor rendeztek. Ezek spontán alakultak ilyenkor?

– Mindkét nagymamámnak és a szüleimnek is szép hangja volt, anyukámmal közösen kórusba is jártunk, de azért sosem volt olyan család a miénk, amelyik több szólamban adja elő a nagy slágereket. Ovis, kisiskoláskorunkban viszont a nővéremmel kis karácsonyi műsorokat tanultunk be. Az ünnep előtti hetekben lefekvés után átbújtam az ágyába, ő Gazdag Erzsi- meg Weöres Sándor-verseket tanított nekem, és közben nagyon jól szórakoztunk. A műsor az évek alatt folyamatosan változott, és bekapcsolódott a húgom is. Ez volt a mi ajándékunk a szüleinknek.

– Az egyik blogbejegyzésében írja, hogy az emberi szenvedést nem lehet elviselni zene nélkül, a zene felemel, földöntúli magasságba repít, olyan, mintha összekapcsolódnánk általa Istennel. Hisz Istenben?

– Igen, hiszek, de nem gyakorlom a vallást. Nem kaptam vallásos neveltetést, de sok olyan tapasztalatom van, ami megerősít abban, hogy transzcendencia márpedig létezik, és bármikor szembesülhetünk vele: egy új emberrel való találkozáskor, a gyermekemmel való játék, a tánc közben, meditációban vagy a közös zenélés, éneklés alatt. Ez egy örömteli állapot, amiben van isteni jelenlét.

– Ön pedig nem kevesebbre törekszik, mint hogy megtanítsa a diákjait arra, hogyan érjék el ezt a létállapotot…

– Hú, hát, guru azért nem vagyok… De hiszem, hogy mindenki érti, mire is gondolok, és ha pillanatokra is, de már mindenki megtapasztalta ezt az érzést. Ahogy korábban mondtam, az éneklés fizikai tevékenység, tehát fel kell készíteni rá a testet. Azért skálázom, azért foglalkozom a testtartással, a levegővétellel, a hang pozíciójával, hogy amikor ott vagyok a színpadon, meg tudjam élni a pillanatot, ami persze akkor is megtörténhet, ha nem foglalkozom mindezzel, csak úgy sokkal esetlegesebb. A már említett podcast első évadában Palya Beával, Koszi Jankával, Harcsa Veronikával, Szepesi Matyival, a Dalinda énekegyüttes tagjaival készített beszélgetéseimnek mind hasonló volt a konklúziója. Valamennyien más-más szavakkal mondják el, és más szituációkban élik meg, de az ő tapasztalásuk ugyanez. A tudatos hanghasználat azt segíti, hogy legyenek a kezünkben olyan eszközök, amikkel mi magunk tudjuk segíteni önmagunk felszabadítását. Nem állítom, hogy aki nálam tanul, két óra után szárnyakat kap, de folyamatosan növelhető a dolog hatásfoka. Én ebben próbálok segíteni.

– Mi a legnagyobb kihívás a mostani adventben?

– Szeretném megvalósítani azt, amit eddig nem nagyon sikerült: tényleg lassítani és befelé fordulni, valóban jelen lenni, nem csak „beesni” a karácsonyfa alá december 24-én. Most nem annyira hektikus az életünk, a férjem is inkább itthoni, stúdiós munkákat végez. Sok pihenőprogramot tervezek, elhatároztam, hogy kiszállok a közösségi média körforgásából, és nem csekkolom folyton a telefonomat. Igyekszem kevesebbet fogyasztani és költeni, nem túlhajszolni a programokat és a karácsonyi élvezeteket. Két éve elkezdtem naplót írni, ami nagyon jó hatással van rám. Ez tulajdonképpen egy hálanapló, egy-két mondatos bejegyzésekkel, de így is sokat segít. Az idén pedig csináltam egy adventi tervet, ami számomra nagyon megnyugtató. Át kellett gondolnom, mi az, amit el kell engednem és mi az, amihez ragaszkodom. Én most elengedem mindazt, ami eddig ellehetetlenítette, hogy kiélvezzem a karácsonyban azt, ami valóban feltölt. A két ünnep közt egy mozi, egy színház vagy egy séta… Az idén rápihenek erre az időszakra.

Sashegyi Zsófia