Ismét íjazhat egy szobor a volt MOM területén
 |
| A „fényes szelek” fújták le |
Most a véletlen segített. Egy kamaraerdei házban előkerült egy példány abból az 50 darabos szériából, amelyet a művésznő még a monumentális szobor létrejötte idején készített. Ennek alapján ezúttal már megvalósulhat az emlékállító terv – remélhetőleg a MOM-Parkban, a Magyar Optikai Művek egykori helyén.
Új név, régi hírnév
A gyár elődje, a Süss Nándor Féle Precíziós Üzem (már a későbbi MOM helyén, a Csörsz utcában) az első világháború utáni inflációban nehézségekkel küszködött, amit még az is fokozott, hogy részvényeinek egy része osztrák bank tulajdonát képezte. A Süssüzem, a háborúban az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének egyik szállítója lévén, ismert volt a hadügyminisztériumban, így a megszűnőben lévő gyárat egy tőkeerős katonai csoport vásárolta meg az osztrák bank részvényeivel együtt.
Gönczy Jenő igazgatóságával újraindították a munkát. (Ekkor került oda a nyugállományú katonatiszt, Preisinger Frigyes, a vállalat későbbi vezérigazgatója, kormányfőtanácsos, akinek még lesz szerepe a történetben.) Mivel a gyár csak kevés szabadalommal rendelkezett, a termelés biztosítása érdekében bevált külföldi áruk licenceit megvásárolva dolgoztak. Az üzemtulajdonos katonai csoport a Honvédelmi Minisztériummal való jó kapcsolatai révén jelentős haditechnikai megrendeléseket is tudott szerezni.
A nemzetközileg elismert gyárra a németországi Zeiss Művekben is felfigyeltek. Tárgyalások indultak, amelyek eredményeként az üzem új tulajdonosa – 51–49%-os részvénymegosztással – a német Zeiss Művek és a Magyar Honvédelmi Kincstár lett. A gyár a Zeiss-érdekeltség és -részvénytöbbség ellenére önálló magyar üzem maradt, magyar igazgatói tanáccsal, vezérigazgatóval. A német részvénytöbbség dacára a fúzió mégis a magyar félnek kedvezett, mert a Zeiss kötelezte magát önálló győri üzemének megszüntetésére, amelynek működésébe a magyaroknak nem volt beleszólási joguk, és így ellenőrizhetetlenül termelhetett az ország területén. Ezenfelül a magyarok rendelkezésére álltak a Zeiss-szabadalmak, és a német részvényekkel külföldi tőke áramlott be az üzemhez, aminek segítségével a gyárat a legmodernebb gépekkel tudták felújítani. Később tovább javult a helyzet, mert 50–50%-ban módosult a tulajdonjog.
 |
| Haich Erzsébet |
Az újjáalakult üzem 1931-ben új nevet is kapott: Süss Nándor Finommechanikai és Optikai Részvénytársaság, megtartva a jó hírű alapító nevét és ismert márkajelzését is. A honvédelmi minisztériumi tulajdon nem jelentette azt, hogy kizárólag hadiipari üzem lett volna a vállalat. Éppen ellenkezőleg, a katonai célú termelés csak kisebb részét képezte a programnak, de természetesen hozzátartozott a profilhoz. A minisztérium a megrendeléseknél csak a kívánt műszer főbb irányvonalait adta meg, s ezeket a gyár konstruktőrei dolgozták ki funkcionális és gyárthatósági állapotúvá.
A konstrukciós osztályt (ahol mindennemű gyártmány tervezése folyt) a háború végéig Wolf Nándor, a gyáralapító Süss Nándor unokaöccse vezette. Őt szinte gyermekkorában vette maga mellé Süss, Németországból jött, de érettségijét már itthon szerezte. Magas kort ért meg. Az 1960-as években, miután Magyarországon nem volt megélhetési lehetősége, visszaköltözött Németországba. A fennmaradt óragyújtót ő ajándékozta Bohn Ferencnek, a gyár levéltára és tárgyi emlékei egyik megmentőjének. (A konstrukciós iroda hadügyminisztériumi összekötője Luxemberger Jenő gépészmérnök volt, aki 100. életévét betöltve ma is él.)
 |
| Preisinger Frigyes |
A licencvásárlás egyes katonai jellegű szabadalmakra is kiterjedt. 1936-ban szerződéskötéssel megszerezték a fekete-erdei Jung hans óragyár (Schrambergben ma is működik) szabadalmán alapuló légvédelmi tüzérségi óragyújtószerkezet gyártási jogát. A tény különös jelentőséggel bírt úgy üzemgazdaságilag, mint a későbbi politikai bonyodalmak miatt.
Az óragyújtó gyártását nagy befektetések előzték meg. Az üzem egyik Csörsz utcai homlokzatú főépületét, az úgynevezett „F” épületet (amelyet „RG”- vel, Robbanó Gyújtóval is jelöltek) rendezték be e célra. Az akkor legkorszerűbb gépeket szerezték be, közöttük több mint nyolcszáz darab Thornos & Bechler-féle fogmaró automatát. Az üzemrész „koronáját”, a hat méter körüli íjazó szobrot a többemeletes épület tetejére helyezték el. Az alkotás elkészítésére a már említett Preisinger Frigyes, az akkori vezérigazgató pályázatot írt ki, amelyet Haich Erzsébet szobrászművész terve nyert meg az elkészítési megbízással együtt.
A fiatal művésznő gazdag család sarja, apja Haich Károly, a vasút igazgatója, udvari tanácsos volt. Pásztor János neves szobrásznál tanult, majd önállósította magát az édesapja által épített és berendezett hatalmas műtermében. Hídépítő mérnök férje tervezte a Szabadság hidat (akkor Ferenc József híd). Az 1930-as években vette magához fogadott fiaként az indiai cserkészfiút, Salverajan Yesudiánt, aki Magyarországon bevezette a jógasportot és megjelentette erről nagysikerű könyvét. A jó képességű fiú tökéletesen elsajátította a magyar nyelvet, és a Testnevelési Főiskolán tanult. Haich Erzsébet fia pilótaként szolgált a Magyar Légierőnél, és amerikai fogságba esett. A háború után együtt hagyták el az országot, fia Kanadában, a család többi tagja Svájcban telepedett le. Zürichben Salverajannal jógaiskolát nyitottak, és sportkönyveket adtak ki Haich Erzsébet illusztrációival.
A nevezetes íjászszobor negatívját a művésznő a műtermében készítette el, és az épület tetején, a kis pavilonra helyezve alakította ki. Felállításának pontos ideje nem ismert, de 1936 és 1937, az óragyújtó gyártásának kezdete és Horthy Miklós kormányzó üzemlátogatásának ideje közé tehető. A szobor „csillagnyilazóként” az alatta folyó munkát, az égre törő védelmet jelképezte. A magasban látható férfi látványosság, nagy közönségsiker lett, kirándulni jártak érte a város többi részéből.
Preisinger vezérigazgató olyannyira elégedett volt, hogy a művésznővel 50 darabos kicsinyített szériát készíttetett a magas rangú vendégek megajándékozásához. Először Horthy Miklós kormányzó kapott belőle ’37-es üzemlátogatása alkalmából, de jutott a miniszterelnöknek, illetve a gyár érdekében érdemeket szerző személyeknek is. A nagy siker elindította a szobor karrierjét. A koszorúba font nyilazó alak éremként, kitűzőként, domború vízjegyként felkerült minden MOMaktára, -okmányra, -kiadványra.
 |
| A „botrányhős” óragyújtó |
De nemcsak a szobornak, az óragyújtónak is megvolt a maga története. A kis precíziós műszer hamar felkeltette a külföldi szakemberek érdeklődését. Elsőként az angolok jelentkeztek. 1937-ben Preisinger, zsebében a minisztérium engedélyével, Londonba utazott tárgyalni. Az angolok 500 ezer darabra kértek árajánlatot. A 30 shillinges darabár megfelelt nekik, mivel az csak kevéssel volt több, mint a saját gyártmányuké, ám a magyart lényegesen jobbnak találták. Mielőtt a megrendelést véglegesítették volna, a gyakorlatban kívánták ellenőrizni a szerkezet megbízhatóságát, ezért lőpróbát rendeztek számukra, amelyre a londoni Arzenál két hadimérnököt küldött el. Ők elégedettek voltak az eredménnyel, s végül az angolok 250 ezer darabot rendeltek. A rendkívüli üzlet nagy anyagi hasznot eredményezett a Magyar Optikai Művek Rt-nek. A gyártás egy angol szakember ellenőrzése alatt folyt, aki 1939 nyarán szabadságra utazott, és többé nem is tért vissza Magyarországra, mivel szeptember 1-jén kitört a második világháború. A megrendelt mennyiség hátralévő részét a MOM legyártotta, és le is szállította az angoloknak.
1941-ben a német légierő megkezdte bombatámadását Anglia ellen. Az angoloknak most jól jött a magyarországi üzlet: a német repülőgépeket a MOM gyártmányú óragyújtós légvédelmi gránátokkal lőtték. E felettébb kényes információ a német haderő főparancsnokságának is a tudomására jutott, el is rendelték az általuk botránynak tartott ügy kivizsgálását és a felelősök megbüntetését.
Kétségtelenül fonák helyzet volt: német találmány, németországi érdekeltségű vállalat (Zeiss) gyártmánya, a szövetséges Magyarországon előállítva, majd az ellenség ezzel lövi a német repülőgépeket…
Az ügy kivizsgálására a Zeiss igazgatóját, August Kotthaust küldték Budapestre. Kotthaus azonban semmiféle büntetendőt nem tudott megállapítani, és jelentésében pusztán sajnálatát fejezte ki a dolgok ilyetén fordulata miatt, mivel a MOM-mal kötött szindikátusi egyezmény szerint a Zeissnek csak saját szabadalmai alkalmazásába volt beleszólása, az érintett patent viszont nem tőle származott, ezért annak értékesítésével a magyarok szabadon rendelkezhettek. Ezenfelül, amikor a magyarok az angoloknak szállítottak, semlegesek voltak, és az üzletet a minisztériumuk kívánságára és jóváhagyásával kötötték meg.
Így hát mindkét fél csak sajnálkozni tudott az előre nem látható fejlemények miatt, ám a magyar fél ígéretet tett arra, hogy ezentúl kizárólag a németeknek és a szövetségeseknek szállít. Az angolok viszont továbbra is igényt tartottak a bevált hadieszközre, és ha már hivatalosan nem juthattak hozzá, konspiratív módon az akkor még német szövetséges olaszok által, Görögországon keresztül szerezték be.
A MOM a légvédelmi óragyújtót szinte a háború utolsó percéig gyártotta. Az orosz front közeledtével a produkciós eszközöket a többi értékes géppel együtt leszerelték, és nyugatra vitték. Az ausztriai Gmundenben, egy megüresedett textilgyárban rendezkedtek be, de az óragyújtók termelése már nem indult újra. Miért is indult volna? 1945 tavaszán ennek sem jövője, sem értelme nem volt már. Helyette szögeket gyártottak a drága gépeken, akkor erre már nagyobb szükség volt. A kapituláció után amerikai fennhatóság alá került Ausztriának e része, a magyar munkásokat, őrséget hazabocsátották, a MOM ottani műszaki vagyona hadizsákmányként odaveszett.
 |
| A MOM dolgozói mindvégig a precíz munkájukról voltak híresek |
Magyarországon a háború végén, a „fényes szelek” idején új hangadók jelszavai nehezedtek a megfélemlített dolgozók amúgy is bizonytalanná vált hangulatára. Az egyik ostoba szólam így hangzott: „Nem vagyunk hajlandóak tovább nyilas üzemben dolgozni!” Persze szegény íjásznak a valóságban semmi köze nem volt a méltán gyűlölt Hungarista Mozgalomhoz, de ki mert volna akkor ellentmondani? Így aztán egy borongós napon az üzemőrség megindította a jelképromboló akciót.
Ácsolt faketrecben kezdték felhúzni az üzemi hegesztőt, aki már félúton ordibálni kezdett, hogy engedjék le. Az erős szél ijesztően dobálta, és félt. Lent az elszánt végrehajtók egy üveg pálinkát nyomtak a kezébe, hogy húzza meg, attól elmúlik a félelme. És valóban. A lábainál elvágta a kegyvesztett alakot, s a „múltat eltörölve” baldachinos emelvényéről letaszították a szobrot az úttestre. Lent még utoljára – ezúttal már közelről – megcsodálhatták a gondosan kidolgozott, izmos (és összetört) testet. Sokan talán fejcsóválva azon is elgondolkodtak, mire volt jó a pusztítás.
Hosszú éveken keresztül üresen állt a kis baldachin ott fenn, mígnem egy 1999-es téli napon a többivel együtt ezt az épületet is eltakarították. A régmúlt emléke most egy kicsi, alig húsz centiméteres fi gurába zsugorodva mégis tovább él. Talán megnagyobbodik az emlékezők jóvoltából, és hirdeti annak az üzemnek az emlékét, amely nem az óragyújtók, rakétairányítók, hanem más hasznos műszerek gyártása révén vált méltán híressé.
Misch Sebő