Vadasparki mesék

Gyula bá' szólásra nyitná száját, amikor szárnysuhogás hallik a Nagy Tölgyfa felől. Mindhárman hunyorogva néznek a kilátótorony fagerendái mögül kibukkanó téli nap fényébe. Az öreg erdőkerülő arcán a redők mosolyba rendeződnek.

- Ahá - kiált a lombok közé -, látlak, te kis kópé, látlak...!

Kari és Vali szemeiket meresztgetik az erdő homályába. Sötét árnyékot rajzolva a fák derekára csupacsőr madár siklik a parányi tisztásra.

- Ez Pepita, a holló - magyarázza az öreg. - Régi barátom. Hej, állj meg már egy percre! Sajog a nyakam...

Pepita fékező szárnymozdulatokkal az erdőkerülő vállára ereszkedik.

- Pepita, ez Vali, az meg Kari. Ismerkedjetek meg!

A holló előrenyújtja egyik lábát, s görbült-karmos ujjaival elkapja Kari kezét.

- Prrepita a nevem - recsegi mély torokhangon, majd ceremóniásan meghajol Vali előtt is. Az ikrek fülig vörösen, zavartan kacarásznak.

Gyula bá' és a jövevény gurgulázó hangon beszélgetnek egymással. Az öreg erdész olykor a térdére csap, mire a holló méltatlankodva billeg a vállán, hogy visszanyerje egyensúlyát. Fülelnek az ikrek, de egy szót sem értenek a társalgásból. Nézik a behemót madarat, s eltelik némi idő, mire rájönnek, mitől is olyan furcsa ez a holló.

Nem visel csillogó, szénfekete tollruhát, mint minden más, normális holló! Pepita teste fekete és szürke kockákkal mintázott tollakkal van fedve.

- Üdvözletem a Vének Vénjének, a Hollók királyának, Sohamárnak - áll fel az öreg a padról, vállán az elrepülni kész madárral.

- Árrtadomrrr - recsegi Pepita, s oldalt szökellve könnyedén a levegőbe emelkedik. Nemsokára piciny pontocska a januári ég kékjében.

- Visegrádnak száll a kópé - mormolja Gyula bá', a kezét szemellenzőként használva. Amikor a madár végleg eltűnik szem elől, a gyerekekhez fordul.

- Természetesen tudni akarjátok, ki volt a látogatóm.

- Meséld el, Gyula bá'! - hallik az ikrek kórusa.

Körülöttük sejtelmesen mozdul az erdő.

Vadaspark népe között elterjedt a hír, hogy a vén holló megkettyent. Furcsa dolgokat művel az utóbbi időben. Felrepül a vadasparki kilátótorony tetejére, onnan kürtöli világgá a hollók nemzetségének nagyságát és dicsőségét. Nane, a felesége szerint a baj akkor kezdődött, amikor Ijeszke, a fiuk bejelentette, hogy halálosan szerelmes lett az egyik madárházban élő varjúkislányba.

- Egy szürke dolmányos varjúba! - hörrent fel a vén holló. - Te, a fekete hollók nemzedékének sarja feleségül kívánod venni egy alantas rendű varjú leányát?!

- Hová tetted a szemed, egyetlen édes bátyám? - siránkozott Ijeszke ikernővére, Pöntyögő. - Arra nem gondoltál, hogy ennek hallatán egyetlen jóérzésű hollófiú sem fogja rám vetni többé a szemeit? Jaj, istenem, mi lesz velem...

A félénk Ijeszke ezúttal megmakacsolta magát. Minden áldott nap felkereste a vadasparki madárröptetőt. A vasrács előtt kucorgott órákig, onnan csodálta kedvesét, a szürke dolmányos varjúkisasszonyt. Léda a pillanatra várt, amikor szülei figyelmét elvonják a látogatók. Villámgyorsan a sarokba libbent, és a ketrec rúdjai között kidugva fejét megcsókolta Ijeszkét. Az állatápolók felfigyeltek a gyámoltalan hollóra. Zsákot dobtak a fejére, és betuszkolták a röptetőbe.

- Ha már ekkora a szerelem köztetek, házasodjatok össze - gúnyolódott a fiatalabbik ápoló. Odabent Léda bemutatta Ijeszkét a szüleinek. Varjúmama és Varjúpapa fölöttébb meglepődtek lányuk választásán, de hamar belenyugodtak. Elvégre varjúéknál egy hollóvő megtiszteltetésnek számít.

A vén holló, midőn megtudta, hogy egyetlen fia ellenszegült akaratának, iszonyú haragra gerjedt. Megpróbálta erőszakkal kiszabadítani Ijeszkét a ketrecből. Egyik etetéskor még az ápolókat is megtámadta. Idővel lehiggadt, napokig búskomoran szálldogált a Vadaspark körül. Egy nap betévedt a vadasparki oktatóterembe, és talált néhány tankönyvet. Elámult, amikor felfedezte bennük, hogy ősei Mátyás király címerében szerepeltek! Csőrükben tartották a királyi hatalom jelképét, az aranygyűrűt. Sőt, a világ legismertebb költőinek egyike leghíresebb versét egy hollóról írta. Igazolva látta magát. Fekete holló nem házasodhat szürke varjúval!

- Mi felsőbbrendűek vagyunk! - hajtogatta magában. Könyvekkel a csőrében visszarepült a madárházhoz. Próbálta jobb belátásra bírni a fiát. Részleteket olvasott fel a talált irodalomból. Mindhiába: Ijeszke már nem volt többé "ijeszke". A vasrács védelme mögött kihívóan ölelte át egyik szárnyával szeretett Lédáját.

Mit tehetett a vén holló? Áldását adta a frigyre.

Ekkortájt szállt fel először a kilátótorony tetejére. Csalódottságában napról napra országgá-világgá kürtölte mindazt, amit megtudott a hollók nemzetségének érdemeiről.

- Királyi palotákban éltünk, királyokkal paroláztunk, királyi gyűrűket őriztünk, királyok részére csempésztünk leveleket börtöneikbe! Királyi vér csordogál ereinkben! - Minden szónoklatának végén idézte kedvenc sorait a költőtől: "S én szólék, alig sóhajtva: 'Majd csak elmegy, messzi száll, mint remények, mint barátok, ez is messzi száll', S szólt a Holló: 'Soha már'."

Vadaspark népe értetlenül hallgatta a vén hollót, ám amikor kérdezősködtek, a madár mindenre csak azt mondta: "Soha már!" Így lett belőle Sohamár, a holló. Becsületére legyen mondva, ha dirmegvedörmögve is, elment az esküvőre. Ott álltak a madárröpde külső peremén, Sohamár, Nane és Pöntyögő, mialatt odabent, a rács másik oldalán Ijeszke vállalta a rabságot Léda mellett. Két hónap múltán megszületett Pepita, a kockás kisholló. Sohamár elszörnyedve nézegette a fiókát.

- Na ugye, megmondtam! - kiáltott fel kétségbeesetten. Felrepült a kilátótorony tetejére, és hosszú beszédet tartott a világ összes népének. A végén kikiáltotta magát a hollók királyának. Fontoskodásában észre sem vette, hogy senki sem figyel rá, csupán néhány veréb. Azok is csak kikacagták. Így csúfolkodtak vele: "Új király, Sohamár, nagy szamár!"

Pepita igazi kópévá nőtte ki magát. Örökölte a hollók erejét és a varjúk szemtelenségét. Sok borsot tört az ápolók orra alá, nem volt olyan aranygyűrű, amely biztonságban lehetett felőle. Hamar felismerte, hogy apja, Ijeszke boldogtalan a rabságban. Sóvárogva nézett Sohamár, Nane vagy Pöntyögő után, amikor valamelyikük siettében átrepült a madárház előtt. Pepita egyik reggel észrevétlenül elbújt a takarítónő szemetesvödrében. Már régen kifi gyelte, hogy csak egy reteszt kell elhúzni ahhoz, hogy a ketrecajtó a szabadba nyíljon. Amikor a takarítónő kiöntötte a szemetet a kukába, megijedt a felröppenő madártól, és segítségért sikoltozott. Szaladtak is az ápolók, de Pepita gyorsabb volt náluk. Erős csőrével egyetlen mozdulattal félrerántotta a reteszt, s kitárta az ajtót. Varjú, holló, szarka és vadgalamb egyetlen felhőben tódult ki a nyíláson, a szabadba. Mire az ápolók odaértek, a madárház üresen tátongott. Pepita egyenesen a Nagy Tölgyfához, Sohamár évtizedes fészkéhez vezette családját. A vén holló nem volt otthon, a kilátótorony tetejéről hirdette a hollók igazságát a nagyvilágnak. Nane repült fel érte.

- Megjött az unokád, vén madár, meg a fiad és a felesége. Látni szeretnének...

Sohamár meglepetésében úgy zuhant le a torony tetejéről, mint egy kődarab. Az utolsó pillanatban nyitotta szét szárnyait. Öreges huppanással ereszkedett a fészek peremére. Várakozón nézett a felsorakozott családtagokra. Pepita szólalt meg.

- Öregapám, ezentúl valóban te leszel Sohamár, a Vének Vénje, a Hollók királya!

Pepita a többiek felé fordult.

- Tegye föl az egyik szárnyát az, aki az indítványt elfogadja.

Mind az öten föltették mindkét szárnyukat. Pepita számolt.

- Az indítvány tíz nulla arányban el van fogadva. Térdet hajtunk előtted, ó, királyunk!

A család tagjai a fenekükre tottyantak. Pepita vezényelt.

- Irány Visegrád! Ideje, hogy visszafoglaljuk a várat királyunknak s magunknak, a hollók népének! Utánam! - Felszökkent a levegőbe. Utoljára az újonnan felszentelt király rugaszkodott el a családi fészek széléről.

- Soha már... Soha már... - hajtogatta könnyes szemekkel.

A többiek találgatták magukban, vajon az otthon elvesztése fáj-e neki, avagy a mégis beteljesült királyság fölötti örömében sír.

De megkérdezni senki sem merte.

- Ha Visegrádon jártok, mielőtt a vár alá érnétek, bal kéz felől, a Duna-parton találjátok Salamon tornyát. Annak a tetején él és uralkodik napjainkban Sohamár, a Vének Vénje, a Hollók királya. Amennyiben szerencsétek van, megpillanthatjátok az öreg királyt és Nanét, vagy Ijeszkét és Lédát, amint a torony fölött köröznek. A fi atal Pepita rendszerint a várhegy oldalán fennmaradt erdőkben hancúrozik a varjakkal. "ők izgalmasabbak", mondja, "a hollók fennköltek és a múltat emlegetik... unalmasak". Mit gond oltok, Kari, Vali - kérdezi Gyula bá' -, viszszatérnek e valaha a madárházba Pepitáék, hogy bennünket szórakoztas sanak? - Soha már! - válaszolják az ikrek kórusban.

Somo