Vadasparki mesék

Az elkóborolt Mafla muflon és népe, miután átkelt a Budakeszi út "jegén", egy ideig párhuzamosan haladt a hold ezüst fényében fürdő aszfaltúttal a Szépjuhászné-hágó felé. A gömbölyded égitest bevilágította az ösvényt előttük, a kopottra járt mészkődarabok, mint megannyi farkaskoponya, fehéren foszforeszkáltak a lábaik alatt.

Reszkettek is a jerkék, amint a kos nyomdokában botorkáltak. Olyan szorosan préselődtek egymáshoz, hogy a legfi atalabb közöttük, az alig egyéves Boróka majd’ megfulladt a gomoly közepén. Amikor kétségbeesetten felbégetett, Mafla megpördült a tengelye körül, és szikrázó szemekkel csak annyit böff entett családja felé, ha kislánya még egyszer megnyikkan, három napig nem legelhet borókavirágot. Ennél nagyobb büntetés nem is sújthatta Borókát, hiszen még a nevét is azért kapta, mert köztudottan imádta e tűlevelű bokor kék-fanyar gyümölcsét.

Mafla muflon magának sem merte bevallani, hogy félt. Soha nem látott vidéken haladtak. Az igaz, a hold nappali fényt árasztott ott, ahol sugarai a gyalogútra furakodtak az erdő lombjai között, de minden fatörzs mögött éjfekete árnyék csücsült, amelyen még az ő szúrós, kidülledt szemei sem voltak képesek áthatolni. Ki tudja, miféle vérszomjas lények lapulnak ott, ugrásra készen!? Az ösvény szélén, a kanyarokban olykor nagyobb méretű mészkőszikla bukkant fel. Mafla meg mert volna esküdni, hogy némelyiknek szeme is volt, s hatalmas, nevetésre torzult szája. Ilyenkor megtorpant, s visszafojtott lélegzettel figyelte a tüneményt, vajon megmozdul-e.

Mögötte a jerkék szobroztak, pisszenés nélkül, csupán Boróka pergődobszerű szívverése hallatszott a csendben, a csorda közepéből. A "befagyott folyón" korábban látott fehér és piros szemű, guruló lábú szörnyek jártak az eszükben, és azt kívánták, bárcsak reggel lenne, s ők a Vadaspark biztonságos kifutójában hancúrozhatnának. Mindent megtennének Igazi Nyuszinak, bármit kérhetne, csak legyen már vége ennek a rémálomnak…
 

Csörtetést hallottak elölről. Hányaveti röfögéssel vaddisznócsorda húzott át a csapáson. Mafla egy pillanatra arra gondolt, Kocor és hitvesei igyekeznek hazafelé, de néhány elejtett röff enésből rájött, a locsi-fecsi kocák idegen tájszólásban csevegnek. Valószínűleg a néhai Vackor népe kószál erre, állapította meg magában a kos.

Derengeni kezdett, amikor az első, négy szemmel világító, gurulólábú szörnyeteg elrobogott alattuk. Lassan az erdőszél megtelt morajjal és kékesen gomolygó, bűzös füsttel. Az állatok kétségbeesetten próbálták visszafojtani tüsszögési ingerüket.

Elágazáshoz értek. És most az egyszer Mafla muflon bölcsen döntött. Jobbnak látta, ha a piros kukac jelét követik, és beváltanak az erdőbe. Hamarosan elhalt mögöttük a Budakeszi út reggeli forgalmának zaja. A kos megálljt vezényelt.
– Most kitüsszöghetitek magatokat – mondta, s egy hatalmas hapcival megadta az alaphangot. A jerkék felszabadultan prüszköltek, köhintettek, szipákoltak, horkantgattak. Amikor kifulladva abbahagyták, a beállott csendben önfeledt csámcsogás hangja szűrődött át az ösvény menti bozótosból. A csapat legfi atalabbjának csak a hátsója látszott ki a tüskésből.
– Boróka! Elcsapod a hasad! – bégetett a mufl onbárány anyja kétségbeesetten. – A bogyók zöldek, még nem csípte meg őket a dér! Ha-hapci!! A boróka ősszel lesz fi nom, amikor a színe hamvas- kék lesz.
– Ühüm – válaszolt Boróka készségesen, s feltűnés nélkül egy tucat bogyót rejtett a pofazacskójába. Szófogadást mímelő mosolya olybá sikerült, mint egy rajzfilmbeli szamáré. Arrébb a Korányi intézet fényei szűrődtek át a lombokon. A kerítéshez lopództak, s leesett állal csodálták a kórház épületeit.
– Milyen nagytermetűek lehetnek azok az állatok, akiknek ekkora karámra és etetőházakra van szükségük… – csóválta fejét hitetlenkedve Mafla muflon.
– Ah, mily’ tágas és árnyas a kifutójuk... – álmélkodott a jerkék engedelmes kórusa hátulról.

Mafla muflon népének természetesen fogalma sem volt arról, mit jelent az, hogy kórház, s még soha nem láttak magasabb épületet, mint szegény Elké, a jávorszarvasé volt, aki – talán még emlékeztek rá – földszintes házikójának padlásán tárolta a szalmabálákat arra az eshetőségre, ha talál magának feleséget a fagyos tundrákon.

Hasadt a hajnal, szürkültek az árnyékok, a mufl onok egyre bátrabban nyomultak előre az erdőben, a piros kukac által jelzett ösvényen. Már nem kukkantottak be minden bükk vagy gyertyán mögé az út szélén, s már nem rezzentek össze, ha a kanyarban felbukkant egy fehér homlokú mészkőszikla.

Amikor már azt hitték, túl vannak a félelmek éjszakáján, Kis-kőfej csúcsa közeléből velőtrázó sikoly visszhangzott a fatörzsek között. Aztán még egy. Végül egy harmadik. A kos és a jerkék ijedtükben megugrottak, s egy nyiladék szélén találták magukat. Lecövekelt a lábuk. Ilyen ösvényt még soha nem láttak! Úgy nézett ki, mint a gondozók földre fektetett létrája, csakhogy ez elnyúlt, ameddig a szem ellátott.

Ismét hallották a titokzatos hangot. Most ezt mondta: "si-huhu, si-tu-tu, si-hu-hu, si-tu-tu", s alatta ezt kattogta: "tiki-taki, tiki-taki, tiki-taki". Hohó, csak nem Donga, a zöld erdei kígyó bohóckodik velünk az avarosban? – futott át a feltevés Mafl a fejében. – Ha-ha, jó kis tréfa, de egyáltalán, mit gondol magában ez a csúszómászó, kik vagyunk mi, a muflonok népe?

Ekkor megpillantották a hangok forrását, a fémesen csillogó létra gazdáját. Mafl a eltalálta, valami kígyóféle volt. Ám százszor, ezerszer nagyobb és félelmetesebb, mint Donga. A Gigantikus Létramászó Kígyó! A titokzatos GLK! A szörny kerek üvegszemekkel pásztázta a fák közé vágott nyílást, éjfekete fejbúbján lévő szájából szürke füst lövellt a magasba, füleiből fehér felhőcskék pöff entek szerteszét, akár a pofaszakáll pamacsai.

Rohamosan közeledett. Az állatok lábai a földbe gyökereztek. Minél közelebb ért hozzájuk GLK, annál magasabbra váltott a hangja. A monstrum feje pontosan egyvonalban volt a vadasparki szökevényekkel, amikor az orrán keresztül (ami úgyszintén a feje tetején volt!) megújrázta a hármas sikolyt. A mufl onok szeme előtt összefolyt minden. Kattogás, fújtatás, pöfögés, szuszogás. Meg mertek volna esküdni, hogy a rém tarkójában tűz égett, mely mögött egy emberforma szerv hajlongott, miközben gyors mozdulatokkal szórt valamit a lángok közé. A fej mögött a szörny teste négy hosszúkás ízből állt, melyeknek óriási, átlátszó pikkelyek fedték az oldalait. "Whum-whumwhum- whum!" – húztak el az ízek szelvényei a muflonok előtt. A "si-hu-hu, situ-tu" és a "ti-ki-taki" tónusa egyre mélyebb lett, majd a zajt végképp elnyelte a Pozsonyi- hegy erdeje. Ha Mafla muflon ismerte volna a betűket, akkor a rém testének utótagján ezt olvashatta volna: MÁV GYERMEKVASÚT NOSZTALGIAVONAT.

De hát Mafla muflon nem tudott olvasni, így élete végéig szentül hitte, ezen a május végi napon találkozott GLK-val, aki kényekedvére rohangál ide-oda saját, földre fektetett fémlétráján, miközben dühös képet vág, és tapintatlanul hangoskodik a Csend birodalmában.

A vonat távoztával beálló kábult csendet Boróka verte fel. Mégpedig kacagásával.
– Nahát, ti! – ugrabugrált a többiek körül. – Bátor, okos felnőttek! Nézzetek egymásra – hát hogy néztek ki!?

Valóban! Az egész muflonnyáj, beleértve Mafla muflont, a vezérkost is, az ülepén ücsörgött, s ledöbbenve bámulta GLK hűlt helyét. Azaz a földre fektetett, irdatlan hosszú létrát, mely ott csillogott az orruk előtt, ártalmatlanul, ameddig szemük ellátott, jobbra és balra. Először a kos tért magához. Nem hiába volt ő a Vadasparki mufloncsalád feje. 
– Brrrr! – rázta meg a fejét. – Ennyit a lustálkodásból, véreim. Mert, ugye, azt nem kell Borókának külön elmesélni, hogy mi éppen csak lecsüccsentünk pihengetni egy keveset, midőn ez a kedves erdőlakó társunk véletlenül erre tévedt. Ám amikor megpillantott bennünket, muflonokat, meg sem állt, robogott tovább. Hiába, egy kos szarvainak még napjainkban is van némi tekintélye az erdők rendjében. Így van ez, kedveseim?!

A jerkék feltápászkodtak. – Iiigen, Mafla, minden úgy van, ahogy mondod… – köszörülgették a torkukat.  – Hát akkor utánam, bátrak bátrai! – adta ki a vezényszót a kos, és nagy levegőt véve elsőnek lépett az ezüstösen csillanó létra fokai közé.

Boróka viháncolva követte őket. Alig tudta visszafojtani jókedvét. Mindkét pofazacskója dugig volt tömve frissen csent borókabogyóval! Így indultak tovább ezen a meleg, nyár eleji reggelen.