Bendzsóval a kékfüvek hazájába játszották magukat

Bizonyára sokan látták az 1967-es év legsikeresebb amerikai filmjét, a Bonnie és Clyde-ot. Emlékeznek még a gyakran ismétlődő autóüldözési jelenetekre? A doboz formájú Ford V-8-at nemcsak a dűlőutak felvert pora, hanem egy rendkívül gyors ütemű, húros hangszereken előadott zene is kísérte, amely harmóniába forrt a kocsi minden U-fordulatával, megiramodásával, váratlan blokkolásával. Egyszerre volt komikus, olykor édes-keserű a lírikus, szomorkás részeknél.

A fő motívum címe Foggy Mountain Breakdown (Ködöshegyi lerobbanás) volt, 1949-ben játszotta lemezre a szerzője, Earl Scruggs, a dal címével azonos nevű együttes kíséretével. Scruggs annak idején egy Gibson Granada öthúros bendzsón adta elő e hangszer máig is leggyorsabb ritmusú, kivételes technikát követelő darabját. A fenomenális sikerű (tíz Oscar-jelölést kapott) film mutatta be először a nagyvilág közönségének a country zene e vadhajtását, a bluegrasst, amelynek legfőbb ismérve, hogy akusztikus, húros hangszereken adják elő. Azóta se szeri, se száma e műfaj filmbeli alkalmazásának, legyen az krimi, komédia, avagy éppen rajzfi lm. A bluegrass lüktetése szavak nélkül képes megszólalni.

De mi köze mindennek a Márvány utcai erkélyhez? Nos, az idén Hollandiában megtartott Európai Bluegrass Fesztiválon, a hazai country kedvelőinek is meglepetést okozva, egy magyar együttes, az Acousticure nyerte el a kontinens legjobbja címet. A zenekar „fészke” a vezetőjük, Pintér Zsolt bohém módra beélt hegyvidéki lakása.

Acousticure: az amerikai lezserség és a cseh faarc-stílus között

Lapunkat a Foggy Mountain Breakdown mesteri pergetésével fogadják. A nappaliban mindenütt húros hangszerek. Ha a vendég helyet kíván foglalni, az biztos, hogy egy mandolint vagy bendzsót kell óvatosan ki- vagy letessékelni a fotelből vagy a díványról. Az EWOB (European World of Bluegrass) 2008-ban győztes zenekarának tagjai a nem várt siker ellenére is megmaradtak szerénynek és kedvelni valónak. Egymás szavába vágva mesélnek a nagy kalandról, a műfaj európai központjának tartott kicsiny hollandiai városról, Voorthuisenről, amelynek sportkombinátjában 15 ország 41 zenekara versengett a díjakért.

Lassan kialakul bennünk a kép, ki kicsoda, és milyen szerepet játszik a formációban, amelynek felállása: Pintér Zsolt (hegedű, gitár, mandolin, ének), Kremnitzky Géza (mandolin, bendzsó, ének), Gyergyádesz Péter (bőgő, ének) és Tóth András (gitár, bendzsó, dobro, mandolin, ének). Zsolt szerint arra voltak a legbüszkébbek, hogy a speciális vendégként meghívott, nemzetközi viszonylatban is nagyágyúnak számító három amerikai bluegrass-zenekar szerint is méltó együttes képviseli majd Európát a country fellegvárában, Nashville, Tennessee-ben tartandó bluegrass-világkonvención 2009-ben.

Merthogy az idei európai győzelem trófeáját a szervezők nem csak a vitrinnek szánták! Az Acousticure e pillanatban kontinensünk első számú bluegrassegyüttese, ám az elért státusz kemény kötelességekkel is jár… Az igazi megmérettetés csak ezután következik, az Atlanti-óceán másik oldalán, s az amerikai country-egót ismerve a fellépés nem lesz – ahogy odaát mondják – „a walk over”, vagyis egy sétaparti a magyar együttes számára. Vajon van-e bennük az Újvilágban annyira szükséges önbizalomból? És van e mögötte tartalom?

– A múlt évben hárman a mostani együttesből – András akkor még nem volt velünk – vettünk egy nagy levegőt, s kiutaztunk Voorthiusenbe, a 2007-es találkozóra – meséli Péter, a bőgős.

– A cél az volt, hogy körülnézzünk, és betájoljuk magunkat, hol tartunk Európa élvonalához képest. Mindent feljegyeztünk, amit láttunk, hallottunk; kapcsolatokat létesítettünk. De főleg kutattuk, mi az, ami ott hiányzik, s mi az, amit mi hozzá tudunk tenni az európai bluegrasshagyományokhoz.

– Rájöttünk, egy jó bendzsós nélkül nem megyünk semmire – veszi át a szót Zsolt. – Megkörnyékeztük az általunk ismert legjobb country-gitárost, Andrást, fél térden átnyújtott csokoládétortával, s kértük, csatlakozzon hozzánk – bendzsósként. Édesapja bluegrass-gitáros, András négyéves kora óta hallgatja ezt a muzsikát. Hihetetlen, de mindez egy hónappal az EWOB előtt történt. Bejött…

A lakásban mindenhol hangszerek hevernek

– Rendkívül komolyan veszszük a feladatot – teszi hozzá Géza, a mandolinos. – Napi hét-nyolc órát gyakorolunk, fellépünk, turnézunk, amikor csak lehetséges. Készülőfélben van az első kereskedelmi lemezünk, éppen a felvételek közepén járunk.

– Hogy van-e önbizalmunk? – kérdez vissza András. – Van! A siker, a fesztivál leghosszabban tartó tapsvihara, amivel bennünket ünnepeltek, megmutatta nekünk, a többiek sem félistenek. Az amerikaiak lezserek, hangulatosak, de elkövetnek előadói hibákat. Az európai bluegrass legjobb előadói, a csehek iszonyúan technikásak, de faarccal játszanak. Mi a két stílus közötti ablakban helyezkedünk el.

A „bluegrass” egy kékes-zöld, fűféle takarmánynövény, amely beborítja Kentucky állam lankásabb domboldalait. Innen a becenév, Bluegrass Country, azaz Kékfű Ország. Innét származott Bill Monroe, akinek zenekara, a Blue Grass Boys amolyan „hillbilly”, azaz hegyipásztor-dalokat játszott, amelyeket eredetileg, elektromos források híján, akusztikus, pengetős hangszereken adtak elő.

Ezt a se nem folk, se nem hagyományos country stílust ő tette népszerűvé az Államokban. Az első „hillbilly”-fesztiválon, l965-ben az ő tiszteletére nevezték el az új irányzatot bluegrassnak. Európába filmzene formájában tört be, különösen Csehországban népszerű.

Hazánkban egy szűk réteg ismeri a műfajt, létezik egy Blue Grass Klub is, ám valami oknál fogva a zenekedvelő közönséget nem hozta még lázba. Remélhetőleg hamarosan múlt időbe tehetjük az előző mondatot.

Mert az bizonyos, az Acousticure, vagyis az általuk művelt „akusztikus gyógymód” hatni fog reánk is, és ezek a bátor fiatalemberek, akik menedzser nélkül, önerőből küzdötték fel magukat a nemzetközi pódiumra, itthon is méltatásra találnak…

S. D. Gy