Vadasparki mesék

Miközben MIcike, a egér, Dirr-durr kandúr és Igazi Nyuszi az ősz utolsó langyos estéjén a budapesti állatkertben a világ legszebb egyiptomi szobrának nézte Bömbit, a merengő oroszlánt, Gyula bá’ Vadasparki Afrika Expedíciója a Földközitenger fölött a valódi Egyiptom felé tartott.

Legalábbis úgy remélték. Athénban Marci, a harkály lenyelte a jó öreg LI-kettő repülőgép mágneses iránytűjét, Manó, a pilóta véletlenül Kairó helyett Rióba, vagyis Brazíliába vezető térképeket kapott. Tájoló és mappa nélkül repültek a parttalannak tűnő víztükör felett! Az utasok türelmetlenül fészkelődtek üléseikben. A pilótafülke nyitott ajtaja köré csoportosultak, arcukon aggodalmas kifejezéssel figyelték, amint Gagó, a féllábú gólya a másodpilóta üléséből csőre csattogásával irányítja Manót, a főpilótát, merre repüljön.

Másfél órája hagyták el Athént. A repülőgépben fullasztóan meleg volt. A páradús levegőben a főpilóta hegyesre pödört, fehér bajsza lekonyult. A térdére abrosznyi kockás zsebkendőt terített, hogy arra csöpögjön a víz a bajusz két végéről.

– Érzem Afrika közeledtét – törülgette homlokát, s rögvest belefogott a következő dalba. Listája kifogyhatatlannak tűnt, soha nem fütyülte el kétszer ugyanazt a nótát.

LI-kettő, a világháborús veterán repülőgép képtelen volt a felhők fölé emelkedni. Olyan lassan és komótosan haladt a légben, mint parasztszekér az autósztrádán. Amerre szem ellátott, vastag köd borította a Földközi-tengert. A szellőzőablakon át nedves gomolyok szöktek az utastérbe, az ülések fölött pajkos bárányfelhőcskék játszadoztak.

Gyula bá’ Gagó mellett, a karfán ücsörgött. Szótlanul simogatta rövidre vágott, deres szakállát, időnként hosszan, kutatóan a gólyán felejtette szemeit. Hümmögött, szaporán bólogatott kugligolyó fejével. Nem lehetett tudni, mi jár az eszében. Apa és Anya az ajtófélfát támasztották. Ha néha megszólaltak, hangjukat elnyelte a motorok dübörgése. A lábaik alatt az ikrek ácsingóztak. Kari a szálkás tacskó, Tádé füleit markolászta, Vali – évek óta először – a hüvelykujját szopogatta. Amikor rájött, mit csinál, szégyenkezve kikapta a szájából. Lopva körülnézett, észrevette-e valaki.

Az ülések közti folyosón Karesz, a gépész-távírász járkált fel s alá. A szája hangtalanul mozgott, időnként megrázta a kezében lévő vasládát. Miért hurcolászta magával, senki sem tudta. Szerszámainak csörömpölése kezdett a többiek idegeire menni. Lompos, a komondor, aki továbbra is Kari hátizsákján szundikált, fél szemmel szemrehányóan pislogott a nyugtalan fiúra, aki minden fordulatnál más irányba ráncigálta baseballsapkája ellenzőjét. Leghátul, a pótülésen Marci, a harkály kókadozott. Szárnya alá dugott fejéből csak piros üstöktollai látszottak. Az iránytűből kikanalazott alkohol megtette a hatását. Marci tengeribeteg volt. Az általános bénaságot váratlan rikkantás rázta fel! Karesz diadalmas arccal tisztogatta – a tájoló piros-zöld mutatóját! Marci harkály buta mosollyal a csőre körül, megkönnyebbülten szemlélte a papír zsebkendőn nyugvó mágneses tűt.

A gépész kihalászott a csomagjából egy viszkis palackot, és előretülekedett a pilótafülkébe. Az itallal feltöltötte a tájolót, visszaerősítette a helyére a mutatót. Manó és Lompos kivételével mindenki a kompasz fölé görnyedt. Az iránytű némi tétovázás után beállt északra. Az irányzó hajszálvonala pontosan a helyes utazási irányt mutatta! Az expedíció tagjai ujjongásban törtek ki. Mindenki Gagót éltette.

– Phű, így már sokkal jobban érzem magam – csuklott nagyot az Apa vállán kuporgó Marci harkály. Félrefordított fejjel vizsgálgatta az aranyszínű folyadékot, amelyben a mágneses tű ringatózott. Karesz lekapta a sapkáját, és lefedte vele a tájolót.
– Legközelebb akkor nyalogasd a csőröd, ha kukacot látsz! Megértetted, jómadár? – kiáltotta túl a propellerek dübörgését. E pillanattól Manó és Gagó párosban vezették a repülőgépet. Habár a tájoló újra működött, senki sem volt biztos abban, milyen hatással van a viszki a mágneses tűre. A pilóta egyre jobban bízott a gólyában. A többiek viszszaültek a helyükre.

Ám a nyugalom csak néhány percig tartott. A jobb oldali motor szomjasan szürcsölt egyet, és a légcsavar leállt. LI-kettő a jobb szárnyára billent, s úgy maradt. Lompos és Tádé néhány csomag kíséretében átbukfenceztek az alacsonyabban lévő oldalra. A helyzet komolynak látszott.

Még Manó is abbahagyta a fütyülést. Felugrott, és a feje fölötti műszerfalon elzárta a jobb oldali üzemanyagtank csapját.

– Tettre fel, pilóták! – kiáltotta.

Fejére rántotta a bőrsapkát, szemére illesztette kéttenyérnyi porszemüvegét. – Kalandok kalandja! Ezt nevezem az igazi repülésnek! És nekilátott, hogy megbirkózzon a kormánnyal és a pedálokkal. Karesz a szerszámosládáját csörgetve botorkált előre. A felszállás előtt tett ígéretét igyekezett beváltani. „Menet közben végzek motorjavításokat” – közölte akkor flegma arccal. Nos, elérkezett az ő ideje is. Kezeslábast rántott, lecsavarozott egy oldallemezt a jobb oldali szárny tövénél, és eltűnt a sötét lyukban. Gyula bá’, a Vadasparki Afrika Expedíció vezetője megőrizte nyugalmát. Sorba járta a különítmény tagjait, és segített bekapcsolni a biztonsági öveket. Marci akadékoskodott. Ő otthon van ilyen helyzetekben! Akár egy függőleges falon, fejjel lefelé is. A harkályoknak nincs szükségük eff éle butaságra, rikácsolta. Repkedett az utastérben, egyik fejtámláról a másikra. Az öreg erdész megelégelte a vörös fejű madár szemtelenségét, és egy óvatlan pillanatban ráborította a szennyes kosarat. Marci sértődött hallgatásba burkolódzott. A szárnytőnél lévő nyílásban megjelent Karesz cipője, majd maga az ember, tetőtől talpig kormosan. Kezében kalapácsot tartott.

– Visszaillesztettem a benzincsövet – kiabálta túl a motor zaját –, de nem férek a rögzítő karhoz. Egy nálam kisebb személyre van szükség. Rá kellene ütni arra a karra…

Mindenki Karira nézett. A kisfiú elsápadt. Kicsatolta az övét, és kikászálódott a megdőlt ülésből. Ám e pillanatban a fonott kosár a levegőbe emelkedett! Az Ismeretlen Repülő Tárgy tett egy kört a többiek feje fölött, miközben harkályhoz hasonló hangon rikoltozott.

– Ne legyen fakopács a becenevem, ha nem ütöm helyére azt a kart csőröm egyetlen csapásával! Gyula bá’ elkapta az „ufót”, és kirázta belőle Marcit.
– Megtennéd? – kérdezte a tenyerén ágáló harkálytól. A madár válasz helyett felröppent, és huss! – eltűnt a fekete lyukban. A társaság feszülten hallgatódzott.
– Csett! Bumm! – hallatszott az üreg mélyéből. A dörrenést fémes csattanás, majd egy nagyon is harkályos auuú! követte.
– Jól vagy, Marci? – kiáltott Gyula bá’ a lyukba. Koromfekete varjú jelent meg a nyílás szájában, a fejbúbján hatalmas púppal.
– Minden rendb-b-b… – motyogta, de megtántorodott és elvágódott a padlószőnyegen.

Karesz Vali ölébe helyezte az ájult madarat, és bevilágított a szárnyüregbe. A rögzítő kar a helyén volt! A főpilóta kinyitotta az üzemanyagcsapot, a motor köhintett egy-kettőt, s a légcsavar lustán megpördült. Alig egy perccel később LI-kettő felemelte a jobb szárnyát, s az utastérben minden a helyére állt. Manó lerántotta szeméről a porszemüveget, leráncigálta fejéről a bőrsapkát, és mintha mi sem történt volna, elkezdte énekelni a „Száll a repcsi Egyiptomba” kezdetű dalt. Csöppet sem zavarta, hogy az eredeti szövegben gőzösről és Kanizsáról van szó. Vali nedves szivaccsal a varjúból ismét harkályt varázsolt. Marci felemelte a fejét, megrázta, s csak ennyit mondott:

– Sohasem hittem volna, hogy a csillagos ég napközben egy repülőgép szárnyában húzza meg magát…

Gagó megpróbált feltápászkodni az ülésben. Gyula bá’ előrement a pilótafülkébe, s megkérdezte tőle, mi a baj. A gólya izgatottan mutogatott lefelé a szárnyaival.

– Azt mondja, elértük az afrikai kontinens szegélyét – fordult az erdész Manó felé. – Ismét föld van alattunk…

Mintegy varázsütésre, felszívódott a köd, kitisztult felettük az ég, és a kivénhedt repülő belső terét elöntötte a napfény. Az utasok az ablakokhoz tódultak. Tádé csaholva kérte barátját, emelje fel magához. De Lompos izgalmában csatakosra nyalta az üveg lapját, így nem sokat láttak az alattuk elterülő tájból. Marci Vali válláról megpillantotta a szeszélyes partvonalon megtörő hullámok fehér tajtékát, a part mentén kígyózó Tobruki út szürke szalagját, a repülőgép alatt felbukkanó, világháborús csatáiról hírhedt város, El-Alamein kockaházakból kirakott halmazát, s mögötte a megcsillanó sárga homoktengert, a Szahara dűnéit.

Nemsokára átdübörögtek a Ma tan Sharib mocsarai fölött, meglátták a Bi’r Nahid oázis kék tengerszemét. Gagó intett Manónak, forduljon kelet felé. Alig félóra múltán az ikrek, Kari és Vali szeme láttára kibontakozott a háttérből El Giza elővárosa a három óriás piramissal és a méltóságteljesen üldögélő, oroszlántestű Szfinxszel. Mögöttük felbukkant Észak-Afrika legnagyobb metropolisza, Kairó. Marci nem bírt magával. Előrereppent a pilótafülkébe, és a gólya hátára telepedett. A két madár élénken sugdolózott, mutogatott lefelé. Amikor a piramisok legnagyobbika, a Kheopsz fölé érkeztek, Gagó kört rajzolt csőrével a levegőben. Manó bedöntötte LIkettőt, és körözni kezdett a hatalmas kőkockákból összerakott építmény fölött. A csúcsán fekete gólya állt fél lábon, a fészke peremén. A minden eresztékében reszkető, megfáradt gépmadár váratlanul süllyedni kezdett…

S. D. Gy.