Egy magyar nábobból két és fél hold föld

Jókai Mór egész életében jelentős társasági életet élt, de a legtökéletesebb kikapcsolódást számára a Sváb-hegyen vásárolt földje, illetve az ottani növények gondozása jelentette. A természet szeretete végigkísérte életét, és műveiben is sokszor visszaköszönt.
Nagy írónk gyermekfejjel került először kapcsolatba a kertészkedéssel, de nem szülői hatásra. Professzora és egyben sógora, Váli Ferenc döntött egyszer úgy, hogy az osztályát, köztük a fiatal Jókait, kiviszi az iskola udvarára, és lekerít számukra egy területet, hogy „mintagazdaságot” hozzanak létre. Jókai nagyon élvezte az ezzel járó munkát, kezdve a gyomos terület virágokkal való beültetésétől a víztározó ciszternák megépítéséig.
 
Az első kert
A kert és a kertészkedés utáni vonzalmát, amint lehetett, tettekre váltotta, és huszonnyolc éves korában saját kert kialakításához látott hozzá. Az Egy magyar nábob tiszteletdíjából a Sváb-hegyen, az akkori sváb falu közelében vett két és fél holdnyi földet. Az adásvétel idején, 1853-ban még nem voltak utcanevek ezen a területen, Jókai Mór frissen szerzett birtokát például így határozták meg: „Steindl, Benza és Sauer urak szomszédságában”.
A birtok átvételekor Jókai 600 forintot fizetett, majd további négy részletben 400-400 forintot. A telek és a rajta elvégzett munkálatok – beleértve a házépítést is – 5000 forintjába kerültek. Megvásárlásakor a telek nem volt egyéb, mint egy elhagyatott kőbánya ürege, amit kő- és agyaghalmok, valamint áttörhetetlen bozót terítettek be. Jókai azonban inkább a pozitív oldalára figyelt fel: a gyönyörű kilátásra.
 
Feleségével, Laborfalvy Rózával nekiláttak rendbe tenni a kertet. A felfogadott napszámosok mellett ők is tevékenyen kivették részüket a munkából. Kezdetnek kiirtották a bozótot és eltüntették a kőbánya maradványait. A hegyszakadékot három lonkára rendezték, ami a későbbiekben az ezer négyszögölnyi gyümölcsös lett. El kellett űzni a telekről a korábbi lakókat: kígyókat, rókákat, borzokat, akik, mint Jókai írja: „nem féltek tőlem, mert jól tudhatták, hogy 1853-ban a magyarnak nem lehetett puskája”.
 
egy1
Jókai a svábhegyi kertjében
 
Svábhegyi szelek
A legelső probléma, amit meg kellett oldani, a szél volt. Jókai szerint a svábhegyi szelek még zárt ablaknál is elfújják a gyertyákat, ezért nem ültethetett érzékeny gyümölcsfákat. A telek megvásárlása után így az északi és nyugati oldalakra nagy, lombos fákat, hársat, juhart, szilfát, vadgesztenyét, diófát telepített. Megfigyelése szerint a Sváb-hegyen keletről ritkán támad szél, a déli széltől pedig nem kell védeni a lombos növényeket.
A kertépítés következő fontos állomása az esővíz minél hatékonyabb kihasználása volt. A Sváb-hegyen 1896-ig nem folyt vezetékes víz, a Jókai telkéhez legközelebbi kút, a Városkút vízhozama pedig már a XIX. század elején is csak nehezen tudta kielégíteni a környékbeliek igényeit. Ezért 1858-ban több ezer literes ciszternákat építtetett, amelyek felfogták a villa és a gazdasági épület tetejéről lecsorgó esővizet. Ezzel a vízzel öntözték a kertet, valamint a mosdó- és mosogatóvizet is félretették erre a célra.
 
A telek felső részében homorú horpadás volt a talajban, mindig megállt benne az esővíz, és tönkretette a gyepet. Jókai téglából rakott vízvezetéket ásatott be a talajba, amelyen keresztül a felgyülemlett esővíz el tudott folyni – de nem akárhová, hanem egyenesen a gyümölcsfák gyökeréhez! Ahogy Jókai mondta: „Nem engedem az eső egyetlen cseppjét a kertem kerítésén kimenni.” A ciszternák és a vízvezetékek alján felgyülemlett iszap pedig a legjobb trágyának számított.
 
Olaszország a hegyen
Öt évvel a telek megvásárlását követően, 1858-ban már bőségesen termettek a gyümölcsfák. Voltak meggy-, cseresznye-, barack-, ringló- és a szőlők mellett sorban szilvafák, ám Jókai legnagyobb bánatára a Balatonfüreden oly szépen és ízletes gyümölcsöt termő spanyolmeggyet nem sikerült meghonosítania a Svábhegyen.
 
Az emberek azonban nem ezeket a gyümölcsöket csodálták leginkább, hanem a Jókai-kertben dúsan termő fügefákat. Jókai egy kis darab Olaszországot teremtett a növényeknek, hogy ne csak leveleket vagy éretlen, zöld terméseket hozzanak. A domboldalba vájva két méter magas kőfalat építtetett, dél és délkelet felé fordítva. Nyáron a nap a falakat 30-36 Celsius-fokosra is felhevítette, ezt a hőt éjszaka viszszasugározták, így a fügefák éjjelnappal melegben álltak. A nagy gondoskodásra jó példa, hogy télre a fügefákat letakarták, ágaik közé krumplit és répát helyeztek, hogy a rágcsálók ezeket egyék, ne a fügék törzsét.
Jókai gondosan lekerített a telek déli részéből egy félhold alakú területet, itt termesztette féltve őrzött, kedvenc gyümölcsfáit, valamint méltán híres dinnyéit. Minden fajtának nevet adott, így volt Móric és Róza nevű dinynye, Tallérosi Zebulon és Kakas Márton, valamint Üstökös is. A dinnyéket kora tavasszal mindig nagy gonddal melegágyakba ültette, és naponta szellőztette, langyos vízzel öntözte. Amikor betegsége miatt 1866-ban orvosai eltiltották a munkától, rendszeresen a dinnyéi között töltötte az időt azzal, hogy bicskájával neveket, virágokat rajzolt a héjukba.
 
egy2
Máig megmaradt a pad a Költő utcai kertben
 
Saját búza
Jókai, mint mindenben, a kertészkedésben is nagyon aprólékosan és gondosan járt el. Feljegyezték róla, hogy ki nem állhatta, amikor a ribizlilekvárban magok vannak, a befőzés előtt inkább nekiállt, és egyenként kimagozta a kis bogyókat. Madártollból még külön célszerszámot, egy kis lapátot is készített ehhez a munkához.
 
A kert és a madarak iránti szeretetéről vall az író Solitudo című művében. A svábhegyi vidék is gyakran megjelent műveiben, először a Kárpáthy Zoltánban, amelyben az egyik főszereplő, Kőcserepy úr a Sváb-hegyen vesz telket, és alakít ki gyönyörű kertet.
 
1871-ben felépült a nyaralója Balatonfüreden, és attól kezdve kevesebb ideje jutott a svábhegyi telekre, a legtöbb munkát már napszámosokkal végeztette. Amikor egy hatalmas jégeső 1875-ben pusztítást végzett a hegyen, Jókai minél előbb Füredre akart menni, hogy ne kelljen látnia a levert gyümölcsöket, eltört ágakat.
 
Az 1860-as évek elején tizenegy holdnyi földet vásárolt a Normafánál. Egy részén kis erdő is állt, amelyet Jókai „csalitnak” hívott, és gyakran járt oda gombászni, a föld nagyobb részén azonban gazdálkodott. Termett ott széna, répa a teheneknek, zab a lovaknak, és Jókai legnagyobb boldogságára tiszta búza is. Az első aratásnál szinte gyermeki örömmel büszkélkedett a saját búzájára, amely egyébiránt olyan jó minőségű volt, hogy a pesti piacon 80 forintot kapott érte.
 
Nemcsak a Normafánál vett újabb telket, hanem svábhegyi birtokát is bővítette 1865-ben, amikor a szomszédasszonya évi 20 forintért hirtelen felajánlotta megvételre a területét. A Normafánál lévő szántóföldet az 1880-as évek első felében kiadta a helyi sváboknak felesbe, azonban többször előfordult, hogy az osztozkodásnál neki mindig csak a silány termény maradt. Jókai és Laborfalvy is becsapva érezte magát, ezért 1886-ban eladták a szántóföldet egy helyi kereskedőnek, Krén Károlynak. Történt, ami történt, Jókai és a Sváb-hegy még jó sokáig összetartozó fogalmak maradnak.
 
Balázs Attila