Sztepp a lelke mindennek

A sztepptánc világnapját a műfajalapító Bill „Bojangles” Robinson születésnapjához, május 25-éhez kötik. Az amerikai szteppet Magyarországon sokáig csak filmeken, színdarabokban láthattuk mint kísérőelemet. Mivel a főiskolán a jazz-zenére szóló modern táncok tanítása 1948-tól folyamatosan tiltólistán volt (a nyugati ideológia közvetítőjének tartották), a sztepptanítás évtizedekig nem léphette át a színháztermek falait. A színészek, például Kiss Manyi, Latabár Kálmán, egymásnak adták át tánctudásukat.

 

A nagy áttörés a 80-as évek végén, 90-es évek elején történt, amikor Magyarországra érkezett az amerikai Tommy Sutton sztepptáncos. Ő volt az, aki megnyitotta a kaput. A tánc lényegéről, lehetőségeiről a IV. Országos Szteppfesztivált szervező Pirovits Árpád sztepptáncossal, valamint tanítványával, Madari Boglárkával beszélgettünk egy táncpróbájuk után.

 

Madari Boglárka, a Piro Tap Team egyik tagja még gimnazistaként szeretett bele a sztepptáncba: – Oda voltam a régi amerikai fi lmekért, Gene Kellyért, Fred Astairért. Nemcsak hogy látványos volt, de nagyon jó ritmusa is annak, amit csináltak. Úgy éreztem, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom, mert e nélkül nem teljes az életem.

 

Már nyolc éve táncol, töretlen lelkesedéssel. Tőle hallottam először a mondást: „Sztepp a lelke mindennek”.

 

A sztepp kapcsán egy fontos momentumot emelt ki, még iskoláskorából: dobolni tanult, és imádta.

 

– Mindig feldobódva jöttem el órákról, a dobolás valahogy felemeli az ember lelkét.

 

Egy költözés miatt abba kellett hagynia, de legbelül hiányzott neki.

 

– A dobverőket aztán lecseréltem a szteppcipőkre. Végül is folytattam lábon, amit elkezdtem kézzel.

 

– A sztepp eleinte nehéz, mert a láb természetellenes mozgást végez – mondja Árpád. – Az ízületeink adottak rá, de nem természetes a számukra. Ezeket automatizálni, készség szintjén begyakorolni hosszú folyamat.

 

Míg más táncnál az első órán lépsz egyet-kettőt, s már megvan a sikerélményed, addig a szteppórán sokáig egy helyben állsz, és csak a lábad mozog, amivel eddig soha nem kellett foglalkozni. Boglárkának éppen ez tetszett meg benne, és miután abbahagyta a dobolást, egy fülbemászó dallamot hallva már mozdult a lába, ösztönösen ütötte vele a ritmust. – Különös érzést adhat az embernek, hogy a szteppben másra használja a lábát, mint szokta: arra, hogy ritmust alakítson vele. Ha megtetszett egy ritmus, azt addig-addig próbáltam, amíg jól nem ment.

 

A Ritmus Táncszínház charlestont adott elő

 

Árpád is egyetért abban, hogy a sztepphez bizony kitartás kell.
– Az alapok megtanulhatók lassú zenére, aztán később a táncos rengeteg stílussal találkozhat. Tehát minél régebb óta szteppel valaki, annál nagyobb önkifejezési lehetőséget kap.

 

A kitartáson kívül mi kell még ahhoz, hogy valaki jó szteppes legyen? – kérdezem Árpádtól.
– A jó ritmusérzék elengedhetetlen, ez adottság kérdése – hangzik a válasz. – Kell még egy bizonyos fokú ízületi hajlékonyság is, valamint jó mozgáskoordináció, de ez fejleszthető.

 

Mi a különbség az amerikai és az ír sztepptánc között?
– Az amerikai afro gyökerekkel rendelkezik, a feketék mozgásvilágából, kultúrájából és a jazzből jött létre, s hatással volt rá az angol clock, illetve az ír tánc. A két különböző mozgásforma legfontosabb különbsége: az amerikai sokkal lazább, kötetlenebb és ritmikailag játékosabb. Az ír sztepptáncban egy tengelyen dolgoznak, maguk elé magas súlyponttal a legtöbb ütést a cipőjük első részével ütik, és előfordul a sarokütés is, az amerikaiban pedig sokkal lejjebb van a testsúly, nagyobb téren mozognak. Amerre szétesek, arra rázom a lábam. Pirovits Árpád a legnevesebb amerikai mesterektől tanult, pályafutása során koreográfiáival fellépett már egyebek közt New Yorkban, Los Angelesben, Helsinkiben, és táncolt az Experidance társulatában is. Tanít a Táncművészeti Főiskolán, mozgásterápiákat tart a Beszédjavító Intézetben. Tizenegy évesen került kapcsolatba a szteppel.

 

Már a táncpróbájukon is feltűnt, mennyire tiszteleg a nagyok előtt: mély sajnálattal számolt be a csoportnak a neves swingtáncos, Frankie Manning haláláról. (A fesztiválon egy filmbejátszásban emlékeztek meg róla.)

 

Boglárkától végezetül azt kérdezem, meddig szeretne eljutni a szteppben.

 

– Tanárom, Pirovits Árpád vezette be az improvizációs órákat. Ezek az alkalmak az együttalkotásról, a kreativitásról szólnak. Körbeállunk, ütjük egymásnak a taktust, és szólóban mindenki megmutatkozhat. Nagy álmom, hogy egyszer a közönség elé is ki merjek állni improvizálni!