Ferdinandy_Gyorgy_Utcan_at

Ferdinandy György: Utcán át…

Államalapító Szent István ünnepe, augusztus 20-a alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki Ferdinandy György írót. Rendhagyó módon az egyik írásával köszöntjük őt, amelynek hangulata bizonyára sok tősgyökeres hegyvidékiben ébreszt kellemes érzéseket, rég elfeledett emlékeket.

Itt felénk, a Sashegy lejtőin a múlt század elején még nincsenek utcák. A régi képeken kecskék legelésznek, dédapám hétvégi házikója előtt fehér kötényes asszonyok.
Ez pedig itt a lajtos kocsi. A lovacskákat már kifogták, most a hordót csapolja egy ingujjra vetkőzött fiú, a donauwasseres. Valamelyik árokban jött fel idáig, a hegyoldalban árkok, vízmosások szabdalják a csupasz, agyagos réteket.
Az első gyümölcsfákat nagyapám ültette. Mandulát, őszibarackot. A századfordulón, a boldog békeidők alkonyán már ott állt a konyha ajtajában a tiszafa.
Később kapu kerül a ház elé, megérkeznek a Vass és Kovács készítette sodronyok. De utca még ekkor sem épül a hegyoldalon. A harmincas évek végén végre meghúzzák a budaörsi laktanyát és a felsőkrisztinavárosi plébániát összekötni hivatott Zólyomi utat. A képzeletbeli bulevárt, amiből mára csak egy lépcső és egy kis kurta köz maradt.
Pedig milyen lelkesen tervezgették ezt a budai kiskörutat! Még nagyapáék teniszpályájából is levágtak egy darabot. Nem túl sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy szabályos mérkőzésekre alkalmatlanná váljon a maradék vörös salak. Szabályos mérkőzéseket persze nemigen játszottak nagyapa kollégái, a hatvanéves főorvosok.
A kilátás viszont – a Citadella és a Rózsadomb közötti fenséges panoráma – a székesfőváros minden mesterkedése ellenére is töretlen maradt. A pálya mellett üldögélve a professzorok kedvükre nézegethették a királyi palotát és a Mátyás-templomot.
Fölöttük az Adlersberg, a Sashegy szédületes, két és fél száz méteres ormai. Sasok ugyan már nem fészkelnek a sziklák között, de egy másfél méteres haragos sikló még nemrégiben is halálra rémítette az őslakosokat. És hát nem véletlenül Farkasrét névre hallgat a hegy hátán elnyúló sík terep.
Az én gyerekkoromra ebből az őskorból már csak fácánok és vadnyulak maradtak. Amikor pedig megépült az utca, kezdetét vehette a mai (szédületes!) forgalom.
A lajtos kocsi – donauwasseres – volt, mondom, az első, aki végigóbégatta a Sashegyet. Őt pedig hamarosan követték a többiek. A drótostót, a jeges, csupa bivalyerős orgánumú ember, a hangjuk ma is itt cseng a fülemben, vígan dobálják az ekhót a köröskörül kuporgó apró, törpe hegyek.
Tíz óra felé az utcát birtokba vette az ószeres, a handlé, és – ezzel kellett volna kezdenem – kétkerekű kordélyával a csengőjét rázó, szürke egyenruhás szemetes. A sor végén pedig, dél felé, a művészet is követelni kezdte a jussát. Zenélő dobozával a nyakában a verklis koldus megállt a kapuban, és addig kurblizta a csimpolyát, amíg csak behívta a konyhába egy jólelkű háziasszony, és kapott egy tányér gőzölgő becsinált levest.
A művészek sorsa ez a koldustarisznya volt már akkor is, nem is értem,hogy mi, késői utódok, mire panaszkodunk.
Hát csak így. Később a déli harangszó véget vet ennek a zenebonának. Innen, fentről, minden harangot meg tud különböztetni az ember. Az öblös Belvárosit, a kedves Krisztinát és a büszke Mátyás-templomot. Mi még a szerelvények kattogását is kifigyeltük, amikor lent, a völgy mélyén beszaladt az Alagútba a vonat.
Így ér véget a reggel. Ilyenkor már Budaörs felett jár a nap.