Olomontes_es_munkatilalom

Ólomöntés és munkatilalom

A századforduló idején a budai hegyek vendéglői szilveszter estéjén mulatozástól voltak hangosak. Szinte minden fogadó megtelt, ahová el tudtak jutni a dáridózásra vágyók, persze előnyben voltak azok, amelyek valamelyik lóvasútvonal közelében helyezkedtek el, mint például a Zugliget vendéglői. A Farkasvölgy és a Svábhegy vendéglátóhelyei is kitettek magukért az óév búcsúztatásakor. Ugyanakkor a Svábhegy elegáns szállodáiban úri fogadásokat tartottak. Az alábbi írásunkban olyan szokásokat, hagyományokat gyűjtöttünk össze, amelyekkel a régi korokban búcsúztatták az óévet, illetve köszöntötték az újat.

A szilveszteri szokások célja általában az, hogy a következő esztendőre egészséget, bőséget, szerencsét hozzanak. Különösen fontos szerepet játszottak-játszanak a zajkeltő eszközök, amelyek hangosságuk révén elűzik a rontó erőket a háztól.
Az év utolsó napja I. Szent Szilveszter pápáról kapta a nevét, akit az egyház 314-ben választott vezetőjévé, és miután huszonegy éven át viselte a pápai tiarát, éppen december 31-én hunyt el. Maga az ünnep sokáig nem volt dátumhoz kötve, így a történelem során előfordult, hogy december 24-én már megünnepelték, de akadt olyan esztendő is, amikor vízkereszt vagy a háromkirályok napjára időzítették az óév utolsó napját. XII. Ince pápa 1691-ben véglegesítette a december 31-i dátumot.
Szilveszter ünnepe a történelmi koroktól függetlenül mindig a vidámsággal, a bőséges lakomákkal és az italozással kapcsolódott egybe. Az elegáns közönséget váró szállodák báltermeiben – a Hegyvidéken a Svábhegyi Nagyszálló biztosan ebbe a kategóriába tartozott – mulatságokat szerveztek, de színi előadások és hangversenyek is szerepeltek a műsorban. A vendégseregnek finom ételeket, italokat szolgáltak fel, amelyeket még a háborúk és a világválság idején is igyekeztek erre az alkalomra a legjobb alapanyagokból összeállítani.
A fogások mellé eltehető díszes menükártya is megillette a mulatozókat. Ezeket a jelen lévő hírességek gyakran aláírták és a szállodában, étteremben hagyták, így igazolva, hogy ott ünnepelték a szilvesztert. A főváros utcáin ezalatt cigányzenészek adtak szerenádot tehetős emberek ablakai alatt.
Egészen más hangulat fogadta az ünneplőket a Svábhegyi Nagyszállótól pár száz méterre: a Sváb falu, amely egykor a Költő utca környékén állt, és valóban falusias arcot mutatott még a XX. század elején is (az egykori atmoszféra máig érződik az ottani régi házakon). Az éjfelet a Szent László-templom harangja jelezte, a környékbeliek pedig a templom előtt gyűltek össze, hogy meghallgassák az óévi búcsúztatót és az újévi köszöntőt. Régi szokás volt az ólom-, illetve a faggyúöntés, amikor a felolvasztott anyagot hideg vízbe öntötték, és a megdermedt formákból következtettek arra, mit hoz számukra a jövő év.
Az új esztendő első napjához számtalan babona és hiedelem kötődött. Így például január 1-jén nem volt szabad semmit kiadni a házból, mert akkor az év folyamán minden kimegy onnan. „Női munkatilalmi” nap is volt, nem mostak, varrtak, fontak ezen a napon. Még az állatokat sem dolgoztatták. Szerencsés előjelnek tartották, ha az első látogató férfi, és szerencsétlenségnek, ha nő érkezett először a házhoz. Aki reggel elsőként mert vizet a kútról, úgy tartották, egész évben szerencsés lesz, mert ő vitte el az „aranyvizet”.
Az étkezési szokásokban az analógia volt a legmeghatározóbb: baromfit nem szabadott enni, mert elkaparja a szerencsét, ellentétben a disznóval, amely kitúrja azt. Szemes termények, amelyek pénzhez hasonlítanak, mint például a lencse, gazdagságot hoznak, a rétes pedig hosszú életet. Érdekesség, hogy halat enni a városiak vagy földművelésből élő emberek szerint szerencsétlenség, mert elúszik vele a szerencse, míg a vízparti településeken ennek ellenkezőjét tartották, mondván, „ahány pikkely, annyi pénz”. Orvost sem volt szabad hívni, mert akkor betegeskedéssel telik az előttünk álló év.
A falusi szokások egy része a báltermek programsorozatába is beférkőzött, így például előkelő társaságban is találkozhattunk az említett ólomöntés hagyományával. E szokások, hiedelmek jó része ma is él, természetesen a kor hangulatához igazodva: régen csengőt vagy kolompot ráztak, trombitát fújtak, amelyekből mostanra csak az utóbbi maradt, ám megjelent a petárda és a tűzijáték.

Balázs Attila