A kultúra el nem fogyó energia

A tévében néztem 2010 januárjában a Pécs Európa Kulturális Fővárosa évének megnyitóünnepségét. A kultúrának egy olyan új, mégis örök értékű ünneplését láthattuk akkor, amire sokan éreztük úgy, hogy igen, ez méltó hozzánk – és ebben már elvonatkoztattam Pécstől.

– Amit aznap Pécsről láthatott a tévénéző, kifejezi mindazt, amit számomra a kultúra jelent. Olyan erő, mely újabb erőket képes teremteni. Mindennek a legjobb reprezentánsa a Művészetek Palotája. Hat éve, amikor elkészült a ház, egyedülálló volt a kontinensen, de még csak egy épület. Kiss Imre elődöm vezérletével e röpke hat év alatt sikerült olyan kulturális tartalommal megtölteni, hogy ma már New Yorktól Tokióig ismerik a Művészetek Palotáját. Túlzás nélkül állítható: létrejött egy kulturális világmárkánk, amire nagyon büszkének kell lennünk. S ha már az előbb Pécsről beszéltünk, hadd mondjam el, hogy nekem is hatalmas élmény, két okból is. Egyrészt, mert sikerült bebizonyítanom a pécsi alkotók közreműködésével, hogy ha kellő programmal és kellő csomagolásban szerepeltetjük a magyar művészeket, akkor nagyon nagy eredményekre vagyunk képesek, s ezt bizonyították be a pécsiek. Emlékszik, Pécs kulturális életének a márkajegyei voltak a Bóbita Bábszínház és az Eck Imre-féle Pécsi Balett. Igen rövid idő alatt és egyszerű eszközökkel sikerült bebizonyítanunk, hogy tényleg milyen jók, ezért voltam akkor nagyon boldog.

Azért csak „akkor”, mert a kezdeti lendület hamar elakadt?

– Közelítsük máshonnan a kérdést! A megnyitórendezvény azért volt rendkívül fontos, mert ezekből a közös élményekből épül fel egy ország. Az egész rámutatott arra, hogy el kell kezdeni építkezni mindenfelé, mert rengeteg értékünk van, amit fel kell tárnunk és bemutatnunk, mert helyettünk ezt más nem teszi meg. De a másik, ami miatt örültem a pécsi élménynek, hogy egy régi elméletemet tudtam bebizonyítani: a kultúra gyakorlatilag olyan, mint más energiatermelő ágazat. Mit is csináltunk? Azokat a történelmi korszakokat mutattuk be a gálán, amelyeket iskolásokkal feltártunk előzőleg. Így nemcsak a gyerekek kerültek személyesebb kapcsolatba közvetlen környezetük történelmével, de végül megtörtént az is, amit úgy hívnék, hogy transzformáció, vagyis a feltárt alapanyagokat pécsi művészeken keresztül transzformáltuk kulturális energiává, s ezt a kulturális energiát, hála Istennek, azonnal el tudtuk juttatni a pécsieken és a televízión keresztül még több százezer emberhez. A többi energiával szemben az a hatalmas különbség, hogy a kulturális energiák nem olyanok, mint a fűtés vagy a villany, ami a használat során azonnal megszűnik, elfogy, hanem tovább él, az emberek között jut tovább. Ezért kell a „kulturális energia” szektorba befektetni.

A kulturális szektorba, melyben már-már csaták folynak manapság. Mi erről a véleménye?

– Történelmi korokból ismerünk rengeteg ellentétet, politikait, emberit és így tovább, de a kultúrának van egy nagyon régi tulajdonsága, mégpedig az, hogy az értékes rész elkezd lerakódni és rétegződni. A mai kultúrával érintkező ember ebbe a rétegződésbe jut el, és amit talál, az a saját kincsévé válik. Hogy mindezt érthetővé tegyem: annak nem örültünk, hogy a törökök itt voltak százötven évig, Pécsnek mégis egyik büszkesége a török hagyomány és annak építészeti emlékei. Sőt, számomra az egyik legszebb példa a világon ennek az ellentétnek a feloldására, ahogy a dzsámi tetején a kereszt és a félhold együtt van. Tehát azt gondolom, ha megfogalmazzuk a közös céljainkat a kultúrában, az nem lehet más, mint a saját értékeinket – feltárva és magunkon keresztül átszűrve – tovább adni az ország és a világ számára. Ha ebben meg tudunk állapodni, akkor közös célunk van.

Több interjújában elmondta, hogy a művésztársadalmat keserítő megosztottság áthidalható. Hogyan?

– Az előbb említett együttműködéssel. A közös célok érdekében mindenképpen össze kell fogni. Ezt is egy példával illusztrálnám: amikor létrejöttek a középkori céhek, az alapítók megállapodtak egy szakmai minimumban. Ennek a minimumnak a követése felelősséget jelentett, de garanciát is a minőségre.

Számít, vagy tudja egyáltalán, hogy munkatársainak – művészek és dolgozók – milyen a politikai szimpátiája?

– Soha nem érdekelt, csak a teljesítmény számít, számított. Akivel meg tudunk állapodni a közös célokban – a tartalom érdekében –, az tagja lehet ennek a csapatnak, sőt, szükségünk van rá. Mert a legfontosabb az értékteremtés. Mindnyájan azt szeretnénk, hogy a közös értékeink minél nagyobb nyilvánosságot kapjanak, minél több emberhez jussanak el.

Életrajzában az elkészült munkáinak csak a címszavas felsorolása háromoldalnyi…

– Nagyon szeretek dolgozni, és ha a leginkább kedvelt területeken nem hagyták, hogy érvényesüljek, kerestem magamnak másikat. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam, ami érdekelt. Pozitív szemléletem szerint mindig lehet találni az életben pár olyan dolgot, ami érdekli az embert, és ha az egyik úton nem tud tovább haladni, akkor a sorsa, egyénisége determinálja azt, aminek megfelelően újabb feladatokat talál. Ezért dolgoztam ennyi területen idáig. Azért keserít el, amiről amúgy már nem szeretek beszélni, hogy amikor „happyendeznek” meg „ezüsthajóznak”, az olyan, mint amikor valamire rápecsételnek: teljesen mindegy, hogy mit csináltam, ezt bizonyos körök odaragasztották rám. Ez azért felháborító, mert nem azzal foglalkoznak, amit készítettem, hanem személyeskednek.

Teremt ez olyan belső kényszert, hogy duplán bizonyítsa az alkalmasságát?

– Soha nem volt célom ebben az irányban bizonyítani. Eleinte nehezen viseltem, de aztán hozzászoktam, hogy ellenszélben is lehet dolgozni, és úgy is minőséget kell teremteni. Nagyon büszke vagyok például a Bánk bán című filmre, amellyel ezt bizonyítani tudtuk. A személyeskedés csak arra szolgál, hogy a lényegről elvonja a figyelmet, és még egyszer mondom: a lényeg számomra a tartalom.

Most, hogy vezérigazgató lett, marad-e lehetősége arra, hogy hasonló alkotásokat hozzon létre?

– Ezt a feladatot is próbálom úgy felfogni, ahogy egy alkotói helyzetet. Természetesen maradtak személyes alkotói ambícióim, sőt, vannak már nagyon előkészített és előrehaladott fázisban lévő terveim. Ezekre a szabadságom rovására próbálok majd kiszakítani időt, mert a Művészetek Palotája vezetése több mint huszonnégy órás elfoglaltság, főleg azokkal a tervekkel, amiket én szeretnék tovább vinni. De ezek közt is rengeteg a kreatív irány, hiszen nem tudom magam meghazudtolni, ebből a „szektorból” jövök. Alapvető változásokat nem tervezek az intézményben, de természetesen tekintettel kell lennünk a változó művészeti és gazdasági környezetre, az átalakuló „fogyasztói” szokásokra. Nagyobb szerepet kapnak a jövőben azok a produkciók, amelyek hazai és nemzetközi koprodukciós lehetőségeket hordoznak, és intézményi együttműködéseket eredményezhetnek. E falak között ezentúl is a magyar, európai és világkultúra találkozik.

S ha a nagyvilágból szűkebb világába tér vissza, mit jelent önnek a Hegyvidék?

– Régi és új kötődést. A családom egy része hosszú ideig kötődött ide, a második világháború után telepítették ki őket, mint oly sok svábot…

Tőlük ered különös csengésű neve is?

– Igen, régi sváb család vagyunk, a nevünk is – bár írása némileg módosult – ezt tükrözi. Ha nem is folyamatosan, de én is már 2000 óta lakom a Hegyvidéken, épp mostanában költözünk vissza a családommal, mert a kisfiam ide jár majd iskolába.

Melyikbe?

– Két helyre is felvették, nem csak oda, ahová körzetileg tartozunk. Az egyik két percre van tőlünk, a másik meg ötre. Még nem döntöttük el, melyik legyen. A Hegyvidék számomra óriási felfedezés volt, mert csodálatos, hogy Budapest kellős közepén van egy ilyen zöld, levegős terület, ahol még érezhetően megmaradtak a polgári hagyományok – a beépítése is ezt tükrözi –, és ahol a régi budai hangulatból is fellelhető valami. Ezért is vagyok boldog, hogy viszonylag új jövevényként gyökeret ereszthetek itt.

Antal Ildikó