Harminchat_ev_a_betegekert

Harminchat év a betegekért

Több évtizedes munkája elismeréseként nemrégiben Polgármesteri Elismerő Oklevelet vehetett át Szalai Lászlóné. A Városmajor utcai háziorvosi rendelő szakasszisztensét a gyógyításhoz és a betegekhez fűződő viszonyáról kérdeztük.

Harminchat éve dolgozik itt, tősgyökeres hegyvidékinek számít.

– Bár Móron születtem, szinte az egész életem a Hegyvidékhez köt. Az Istenhegyi úton szereztem csecsemőápoló és gyermekgondozó szakasszisztensi diplomát, majd a Budai Területi Gyermekkórházban kezdtem dolgozni. 1974 óta mondhatom magam hegyvidéki lakosnak, akkor költöztem a Felhő utcába, ahol családommal a mai napig élek.

Az egészségügyi dolgozók egyöntetű véleménye szerint kórházban lehet igazán megtanulni a szakmát. Mi erről a véleménye?

– Valóban így van! Négy évet töltöttem el a csecsemőosztályon, ahol rengeteget tanultam. Nem csupán elmélyítettem az iskolában megszerzett tudást, hanem új ismereteket is szereztem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ezek az évek alapozták meg hozzáállásomat a szakmához, viszonyomat a segítségre szoruló beteg emberekhez.

Hogyan került a Városmajor utcai rendelőbe?

– 1975-ben jelent meg egy állami rendelet, amely arról szólt, hogy a körzeti orvosok mellett kizárólag szakképzett asszisztensek dolgozhatnak. Változást jelentett az is, hogy az asszisztens attól kezdve elsősorban nem a területen, hanem a rendelőben kapott feladatokat. Úgy gondoltam, érdemes belevágni, ezért elmentem a János kórház személyzeti osztályára, ahol a Városmajor utcai körzeti orvosi rendelőben ajánlottak munkát. Május másodikán vettek fel, azóta megszakítás nélkül itt vagyok, azt szoktam mondani, hogy a rendelő szinte a második otthonom. Ez korántsem túlzó kijelentés, hiszen az egészségügy valójában huszonnégy órás szolgálat, nem igazodik a naptárhoz.

Ennyi idő alatt alaposan megismerhette a körzetében élők viszonyát az egészségmegőrzéshez, a betegségmegelőzéshez. Ezen a téren mik a tapasztalatai?

– Első hallásra furcsának tűnhet, de úgy látom, hogy a három és fél évtized alatt e tekintetben szinte semmi nem változott. Ahogyan régen, úgy ma is igaz, hogy a hozzám tartozó körzetben élők gondot fordítanak egészségük megőrzésére és nem csak akkor jönnek el, ha már nagyon fáj valamijük. Külön öröm, hogy rendszeresen találkozunk egyébként tünetmentes fiatalokkal is, amiben talán nekünk is van némi szerepünk, hiszen a rendelőben minden alkalommal felhívjuk a betegek figyelmét a megelőzés fontosságára. Arra kérjük őket, hogy évente legalább kétszer végeztessék el az alapvető vizsgálatokat, és ami legalább ennyire fontos, beszélgessenek el egy kicsit orvosukkal. Az ilyen kötetlen eszmecseréken ugyanis az egyébként rejtve maradó panaszokra is fény derül.

Említette, hogy a fiatalabb korosztály is egyre inkább odafigyel az egészségére. Ez azt jelenti, hogy tizenévesekkel is rendszeresen találkozik?

– Szerencsére igen! Ez több szempontból is örömteli, egyrészt azért, mert ezek a gyerekek valószínűleg felnőttként sem hanyagolják el magukat, az odafigyeléssel pedig már most is számos betegségtől megóvják szervezetüket. Jó példa erre az önkormányzatnak köszönhetően kedvezményesen igénybe vehető HPV védőoltás, amit a körzetembe tartozó harminchét 16–21 éves lány közül nyolcan a rendelőben kaptak meg. Rajtuk kívül kilenc oltást az iskolákban adtak be, ami azt jelenti, hogy az érintettek fele élt a lehetőséggel. Ez nagyon jó eredmény, figyelembe véve, hogy rendkívül drága vakcináról van szó.

Az országos prevenciós programok mellett vannak saját kezdeményezéseik is?

– Ahogyan már említettem, az a legfontosabb, hogy meggyőzzük az embereket a megelőzés fontosságáról. Ez kell ahhoz, hogy eljöjjenek az orvosukhoz, ha pedig már itt vannak, nem nehéz rávenni őket a prevenciós jellegű vizsgálatokra. Ilyen a többi között a cukorbetegség kiszűrése, vagy a légzésfunkció-vizsgálat, amivel azt is meg tudjuk mutatni, milyen lesz a dohányos tüdeje tíz év múlva. Ez sokszor hatásosnak bizonyul, az emberek ugyanis szívesen szembesülnek tetteik következményeivel.

Jelenleg mennyien tartoznak a körzetébe?

– Harminc éven át dolgoztam dr. Arató Éva háziorvos irányítása mellett, az elmúlt három évben pedig az ő betegeit átvevő dr. Turnai Diana munkáját segítem. Az átlagos betegszám ez idő alatt szinte mindig ezerkilencszáz körül alakult, ennyien adták le nálunk az egészségbiztosítási kártyájukat. Egy kicsit a munkánk elismerését is jelenti, hogy azok közül is sokan ragaszkodnak hozzánk, akik időközben máshová költöztek.

A beszélgetés elején említette, hogy a kezdetekkor az asszisztensi munkakör elsősorban helyhez kötött feladatokkal járt. Ma mi a helyzet?

– Már a hetvenes években sem voltam teljesen helyhez kötött, ami azóta sem változott. Százötven olyan beteg él a körzetben, akihez rendszeresen járok vért venni, EKG-t és vérnyomást mérni, ellenőrzöm a gyógyszerhasználatukat, sőt, ha kell, a felírt orvosságokat is kiváltom. Rendkívül szoros velük a kapcsolatom, ezért is jelent sokat a tőlük kapott szeretet. Természetesen nagy megtiszteltetés az önkormányzat díja, hiszen ilyen magas szinten még sohasem ismerték el a munkámat, azonban számomra legalább ennyire értékes a betegek köszönete.

Nem túlzás azt mondani, hogy az egész életét a gyógyításra tette fel. Ennyi év után sem gondolt még a visszavonulásra?

– A gyógyítás számomra hivatás, amit nem lehet csak úgy abbahagyni. Addig biztosan dolgozni fogok, amíg szükség van rám, és én is örömömet lelem a munkámban. De ez nem csupán az én döntésem, kikérem a férjem véleményét is, aki a kezdetektől mindenben támogat. Ezt a munkát csak úgy lehet teljes szívvel és lélekkel csinálni, ha az ember mögött megvan a biztos családi háttér. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nekem ez megadatott.

Knp.