Meg_a_novendekeimtol_is_tanultam

„Még a növendékeimtől is tanultam”

A napokban ünnepelte hetvenötödik születésnapját a Hegyvidéken élő Berkes Balázs dzsesszzenész, zenetanár, a Creativ Art Trio tagja. A muzsikus több mint másfél évtizede minden hétfőn mostani beszélgetésünk helyszínén, a Csaba és a Maros utca sarkán lévő Mezzo étteremben zenél Vukán Györggyel – az épület falára épp a napokban került fel az óriásportréjuk.

Más ez a születésnap, mint a többi?

– Igen, valamennyire. A hetvenötöt kicsit fordulópontnak érzem – apámat is már tizenhat évvel túléltem… Közelebb kerültem életem végéhez, és úgy érzem, bizonyos dolgokat talán komolyabban kellene értékelnem, visszamenőleg, jobban odafigyelve, hogy hálás legyek a lényegesebbekért, amiket megértem.

Sok mindent kellett átélnie, ami ma már történelem.

– A második világháború alatt voltam gyerek, ’56-ban már fiatal felnőtt…

Milyen emlékei vannak azokról az októberi napokról?

– Sok helyszínen ott voltam a városban, de egyetlen hőstett sem fűződik a nevemhez. Részt vettem a Móricz Zsigmondi körtéri barikád építésében, anyám aggodalma ellenére mindig az utcán voltam – csak a szerencsén múlott, hogy a mellettem is elsüvítő golyók egyike sem talált el. De a legjobban mégis az eufória érzésére emlékszem, ami mindnyájunkat átjárt. Ilyen lehet, amikor valaki börtönből szabadul. Ezért is nem tudtam mit kezdeni azzal az apátiával, ami november negyedike után szakadt ránk, amikor visszasüppedtünk a rabságba. Ma már persze tudom, hogy abban, ahogy most élhetünk, nagy szerepe volt a forradalomnak is, de akkor, tizenkilenc évesen csak azt éreztem, hogy ismét elveszett a szabadság.

Volt ennek valami köze ahhoz, hogy a dzsesszhez kezdett vonzódni?

– Valamelyest igen. Az akkor érzett elkeseredést, rossz érzést csak a dzsessz tudta némileg oldani bennem. Vigasztalásképpen éltem meg a muzsikálás szabadságát. Bár már 1956 előtt is kedveltem mindent, ami kicsit dzsessz-szerű volt.

Miért épp a nagybőgőt választotta?

– Hogy választottam, az nem pontos. Édesanyám munkahelyén, egy rendezvényen, a kulisszák mögött találtam egy bőgőt, s próbálgattam pengetni, mert azt hittem, nem hallatszik be a színpadra. Tévedtem. Meghallották a zenészek, tetszett nekik, ahogy fül után játszottam, és a hangszerrel együtt bevittek maguk közé. Testvéreimmel klasszikus zenét tanultunk, eleinte csellón játszottam, a basszushalláshoz volt némi készségem. Nagyon tetszett a bőgő dallamokat és akkordokat megtámasztó funkciója. A hangszer alapvető, kísérő szerepét megtartva kezdettől fogva szívesen játszom szólót is. Az évek során sokat tanultam a kollégáktól, de még a növendékeimtől is.

Ön szerint miért őrizhette meg a dzsessz ma is azt a szerepét, ami a kezdetektől jellemzi? Mitől nem öregedett meg ez a műfaj? Attól, hogy az improvizáció miatt mindig élő, mindig változó?

– És attól is, hogy az összes könnyűzenei irányzat alapja lett.

Valóban könnyű?

– Korábban oda sorolták, azóta kivívta magának, hogy komolyabb műfajként értékeljék. Én azt szeretem benne, hogy lehetőséget ad az egyéni megnyilvánulásra. Azt szoktuk mondani, hogy a dzsessz olyan, mint az eszperantó, csak ez a zenében működik is. Vagyis a világ bármely tájáról összeállhat öt-hat zenész, akik egymás nyelvét nem értik, de a műfaj alapszabályaival tisztában vannak, pillanatok alatt olyat muzsikálhatnak, hogy érezhetően mind egy nyelvet beszélnek. A dzsesszel kommunikálnak.

Közel hat évtizede muzsikál. Bizonyára voltak feledhetetlen pillanatai.

– Ismét ’56 jut az eszembe: fiatal dzsesszistaként annyira akartunk próbálni, hogy a kijárási tilalom ellenére is elmentünk egymáshoz gyakorolni – a nagyméretű hangszeremmel kapualjtól kapualjig lopakodtam, talán fel sem mértem, mekkora kockázatot vállalva. Amúgy is, abban az időben rendszerellenes, gyanúsan kozmopolita dolognak számított ez az épp csak megtűrt műfaj. Féltek attól a szabadságtól, amiről – ők is tudták – szólt.

Aztán néhány évvel később már a hatalom is nyitni kezdett, az emlékezetes Dália Klubbal, ahol megismerkedett Vukán Györggyel, és azóta töretlen nemcsak a barátságuk, de a zenei együttműködésük is. Aztán sűrű évtizedek következtek, rádió, tanítás, koncertek, külföldi fesztiválok, filmzenék, tévészereplések, együttesek, legutóbb például a Creativ Art Trio. A rádiót 1978-ban hagyta ott, összeegyeztethetetlenné vált a sok feladat, miközben a dzsesszel, a bőgővel és persze a családjával is szeretett volna több időt tölteni, a tanítást pedig öt éve fejezte be. Nem hiányzik ez a pörgés?

– A tanítás egy darabig még hiányzott, de a pörgés nem szűnt meg. Fellépéseink, koncertjeink, felkéréseink ma is vannak szép számmal, és hétfő esténként Gyurival muzsikálunk a Mezzóban.

Van törzsközönségük?

– Van, de sok a visszatérő vendég is. Egy hölgy például évek óta mindig itt ünnepli a születésnapját a fiaival, mindig ide ülnek, közel hozzánk.

– Balázs és Gyuri olyanok nálunk, mint a családtagok – kapcsolódik be a beszélgetésbe az étterem üzletvezetője, Rátonyi Tibor, aki azért jött az asztalunkhoz, hogy megkérdezze, Berkes Balázs mit szól az őket ábrázoló festményekhez, amelyek épp a napokban kerültek ki az étterem falára.

– Alaposabban meg kell még néznem – válaszolta a művész. – Meddig maradnak kint? A halálunk után is?

– Olyan sokáig nem biztos, hogy kitartana a festék – válaszolta burkolt jókívánsággal az üzletvezető.

Antal Ildikó

Berkes Balázs 1937-ben született; nagybőgős, zenetanár. 1960 óta folyamatosan különböző dzsesszegyüttesekben játszik a hazai dzsesszélet meghatározó egyéniségeivel, külföldi partnerekkel, sztárokkal. 1962 és ’78 között a Magyar Rádió és Televízió Tánczenekarában, majd a Stúdió 11-ben zenélt. 1980–90-ig a Super Trio, 1990 óta a Creativ Art Trio tagja; 1965-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola bőgőtanára; 1992–2007-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszékén tanított, 1994-től egyetemi docens. 1968-ban megkapta Montreux-ben a kritikusok és újságírók díját, 1985-ben Kiváló Munkáért elismerést, 1987-ben eMeRton-díjat, 1998-ban Szabó Gábor-díjat kapott, 1999-ben a Magyar Felsőoktatásért kitüntetést, 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjét vehette át. 2007-ben a Magyar Zene- és Táncművészet Kiemelkedő Előadóművésze lett, ugyanabban az évben az Artisjus Zenei Alapítvány díját kapta meg a zenei oktatásban végzett kiemelkedő munkájáért.