Berecz_Andras_az_alomszovo

Berecz András, az álomszövő

Éjjel megálmodja történeteit, nappal elmeséli. Berecz András Kossuth-díjas előadóművész mesedélutánt tart felnőtteknek a Gesztenyés kertben június 3-án 16 órakor.

Budapesten született, itt él, mégis dialektussal beszél. Hogyan lehetséges ez?

– Igaz, itt jöttem e világra, de nem budapesti szülőktől. Nagyapám a híres tréfa- és nótafa, Tanka Gábor volt, a lánya, az édesanyám tanított az első dalokra. Ha az óvodából új szavakkal érkeztem, leszedte a számról, hagyd meg, fiam, azokat a pestieknek. Mondhatnám, kétnyelvű vagyok. Odahaza megfogalmaztam mindent, miként szüleim szerették, az iskolában úgy tettem, ahogy elvárták tőlem.

A nyelv határozta meg a sorsát?

– Az embernek a nyelve az élete. Harminc éve járom a határon túli magyarok útjait, a rám ragadt szavak tettek azzá, ami vagyok. Ellenpéldaként mondván, megfordultam komputer-emberek között, ők gyakorlatilag nem magyarul beszélnek.

Miképpen vált egy rakodó segédmunkásból, útkarbantartóból, erdőművelőből énekes mesemondó?

– Három évet lődörögtem a jogi egyetem irdatlan falai között, nem volt semmi közöm hozzájuk. Munkát vállaltam, pénzt kerestem, hogy ne lógjak a szüleim nyakán. Amikor lehetett, Erdélyben kóboroltam, dalokat gyűjtöttem, mert azok érdekeltek. Hogy ajándékot is tudjak vinni cserében – patkószeget, sütőport –, ahhoz is kellett a pénz. A katonaságnál kezdtem közönség előtt énekelni, s díjat nyertem a sereg „ki-mit-tudon”. Kalocsán híre kelt, olyan népdalokat tudok előadni, melyek ritkaságszámba mennek itthon. Meghívtak a városi néptánccsoportba, hogy töltsem ki az időt a színpadon, míg a lányok átöltöznek. Akkoriban pörgött fel a táncházmozgalom is, leszerelésem után több zenekar hívott énekelni. Így kerültem kapcsolatba a Muzsikás együttessel is.

Napjainkban inkább mesemondóként ismeri az ország.

– A dalok között elmondtam egy rövid tréfát, később hosszabb, vidám történeteket is. Azon kaptam magam, megfordult a kocka, hosszabban beszéltem, s csak időnként szúrtam közbe néhány dalt. Jöttek a meghívások önálló előadásokra, a művelődési házak rájöttek, ki tudom tölteni az egész estét, s még olcsóbb is vagyok, mint egy zenekar… Kibuggyantak belőlem az évek során felgyülemlett felnőttmesék, megtaláltam a saját közönségem, s azok is engem. Átalakítottak, és ráütötték a homlokomra, hogy mesemondó.

Egy írásában úgy határozta meg a meséit, mint a „honát kereső és nagyon szerelmes ember hallomásait, látomásait”...

– A hont kozmikus értelemben kell venni. Számomra nagyon fontos az a személy, aki a hazájában válik hazátlanná. Meséim nagy részét Erdélyben szedtem össze, ahol minden magyarnak van erős mondanivalója. Kedvenc figurám Tamási Áron Ábelje. Másfelől kisfiúkorom óta szerelmes vagyok a szerelembe. A földi lét legnagyobb ajándéka. E két motívum magyarázza, miért kötődöm inkább a felnőttmesékhez...

Amikor felhívtam telefonon, éppen egy nyugati országban járt. Arrafelé is mond meséket?

– A folklór iránti érdeklődés univerzális. Amerikában és Kanadában angol anyanyelvűeknek tanítottam népdalokat, Hollandiában, Észtországban és Franciaországban tolmács segítségével meséltem egy ókori kolostorban. És persze tanulok idegen meséket is.

Melyik a kedvence?

– Egy csodálatos kínai mese a kis vak mesemondóról. Mese a meséről, a mesemondásról. A világ első mesemondójáról szól. Mondhatnám, ez az ars poeticám.