Bezarhato_-e_a_Hentzi_dosszie3

Bezárható-e a Hentzi-dosszié?

A budai Vár 1849-es visszavétele több szálon is kapcsolódik kerületünkhöz. Egyrészt Görgey innen irányította az ostromot, másrészt a harcok mindkét oldali áldozatait akkori temetőinkben – a magyarokat a Tabán-Krisztinavárosiban, az osztrákokat a Vízivárosiban – helyezték örök nyugalomba. Erről az örök nyugalomról villantunk fel alább néhány részletet...

Egy régebbi lapszámunkban igyekeztem felvázolni azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek az 1848–49-es forradalom jelképévé emelték a Budavár visszavételekor elesett hősök emlékét. Szó esett akkor egy emlékműről is, amely méltán vívta ki a „Magyarország minden idők legbotrányosabb emlékműve” címet. Igaz, felállításakor nem titkolt szándék volt a magyarok megalázása, mintegy a nemzetünk arcába vágott kesztyűnek tekinthetjük. Ezt az emlékművet a Szent György téren – akkor Hentzi platz-cá keresztelve – állította fel a hálás császár Hentzinek és katonáinak.
De ki is volt Hentzi, akiről már most, az elején elmondhatjuk, hogy beírta nevét a magyar történelembe – igaz, csupa kisbetűvel? Mit tudunk erről a katonáról, akinek nem egy tulajdonsága alkalmassá tette volna akár a nemzeti hős szerepére is, de a nemes és tiszteletre méltó ellenfél rangjára mindenképpen?
Hentzi Sámuelt szabadságszeretete, az egyenlőségért való kiállása juttatta a bárd alá 1749. július 17-én. Fiának, Hentzi Lajos császári tisztnek a debreceni tartózkodása során született két gyermeke: Hentzi Heinrich és Hentzi Lajos. A testvérek homlokegyenest ellenkező jellemek. Heinrichből a budai Vár osztrák parancsnoka, Lajosból a tordai vár hős magyar védője vált.
Bezarhato_-e_a_Hentzi_dosszie1Buda 1849-es visszafoglalása könnyűnek tűnt, hiszen Hentzi várparancsnok felesküdött a magyar alkotmányra. A vár különben is egy kőhalom volt. A számítások azonban nem jöttek be. Hentzitől, habár nem állt túlzottan szilárd jellem hírében, egyet nem lehetett elvitatni: hogy magas fokon képzett hadmérnök. A rozoga kőhalomból jól védhető erődítményt varázsolt, amit csak súlyos veszteségek árán sikerült bevenniük a magyar csapatoknak.
Az ostrom során ő is halálos sebet kapott, amibe – a vele még akkor is gálánsan viselkedő magyar tisztek segítsége ellenére – rövidesen belehalt. Elhunyt tiszttársaival és katonáival egyetemben a Szent János Kórház melletti Vízivárosi temetőbe szállították, ahol egy visszaemlékezés szerint napokig hevert a holttestük, mígnem a magyar hatóságok el nem temettették őket a környékbeli rác parasztokkal.
Ahogy az ilyenkor gyakran előfordult, a katonák négy tömegsírját, valamint a tisztek nyughelyét – kettő kivételével, akiket a várban lakó egyik volt császári tiszt özvegye temettetett el – nem jelölték meg. Mire visszaállt a Monarchia közigazgatása, már lehetetlenné vált a sírok pontos helyének megállapítása. Később, amikor Hentzi feleségét a férje mellé temették, elhallgatták, hogy Hentzi sírja üres.
A hálás uralkodó monumentális emlékművet állíttatott a várvédőknek – s ezzel monumentális botrányokat okozott a magyar belpolitikában, ami később a kormány bukásában teljesedett ki. Sisi azonban, mint életében annyiszor, ezúttal is, még a túlvilágról is segített szeretett magyarjainak.
Midőn a magyar nép kegyelete jeléül szobrot kívánt állítani imádott királynéjának, a császár, megragadván a kínálkozó alkalmat, a Hentzi-emlékmű helyét jelölte meg mint a legalkalmasabbat Erzsébet királyné szobrának. Ezzel a kritikák középpontjában álló emlékművet a Hadapród iskola parkjába száműzte, az ott megépített kripta tetejére.
Bezarhato_-e_a_Hentzi_dosszie2Hentzit és társait 1889. július 25-én exhumálták. Az eljárásról felvett jegyzőkönyvből kiderül, hogy az eredmény nem kis meglepetést okozott: a több mint négyszáz katona földi maradványaiból csak néhány csontot sikerült megtalálni. A maradványokat egy kisebb és egy nagyobb szarkofágban az előkészített kriptába szállították, és annak középső magjában egy erre kiképzett üregbe helyezték. A falakra emlékező táblák kerültek. Mindez egyértelműen bizonyítható a kripta Hadtörténeti Levéltárban őrzött tervrajzai alapján.
Múltak az évek, jött az őszirózsás forradalom, az emlékművet lebontották. Miközben az exhumálás és a kriptaépítés viszonylag jól dokumentált, addig a megsemmisítést és a földi maradványok sorsát sűrű homály fedi.
Ismét eltelt majd’ száz év. A kriptát, mintaszerűen felújítva, az osztrák nagykövet jelenlétében avatták fel az osztrák és magyar katonabarátság szellemében. Az üres kriptát…!
Az avatás előtti hetekben sikerült adatokat találnom akkor még csak arról, hogy a kripta üres, ami szintén egyértelműen kitűnik a Hadtörténeti Levéltár anyagából. A további eseményekre csak körülbelül egy éve tudtam fényt deríteni.
Petneházy Zalán egykori folyamőrkapitány – akit egy időben volt szerencsém főnökömként is tisztelni – Ráday Mihályhoz címzett levelében több részletre is rávilágított. Ami a leglényegesebb, 1918 októberében a lebontott emlékművet részben megsemmisítették, mellékalakjait elárverezték. Ezek napjainkra részben előkerültek. A kriptát feldúlták, a csontokat kiszórták a kripta közepén elhelyezett szarkofágokból. Ennek feltételezhetően igen prózai oka volt: a fémszarkofágok anyaga.
Ma – történelmi távlatból – higgadtan elemezhetjük, ki is volt Heinrich Hentzi. A dolgunk azonban semmivel sem lett könnyebb, hiszen vitathatatlan, minden csak a maga korában és összefüggéseiben érthető igazán.
Talán egy nagyon halovány szempont – amely azért nem mossa tisztára Hentzi jellemét – érdemes a végiggondolásra. Volt Ausztria és a vele hadban álló Magyarország, de volt egy Osztrák–Magyar Monarchia is. Hentzi ez utóbbi katonájaként szolgált. A szituáció megdöbbentően emlékeztet Fehér Klára regényére: „de hová álljanak a belgák?” Nagyon sok császári tisztnek okozott feloldhatatlan dilemmát: hazája vagy a Monarchia? Sokan a megromlott egészségükre hivatkozva valójában ezért nem harcoltak.
Egyetlen tisztázatlan kérdés maradt: a szarkofágokból kiszórt csontok sorsa. Annyi bizonyos, hogy Hentzi valahol az egykori Vízivárosi katonatemető – felszámolását követően felásatlan – földjében pihen. Legyen hát végre örök nyugodalma!

Szatucsek Tibor